Szabó Tibor
„Avass beljebb!”
Balogh Tamás könyvbemutatója a Békés Megyei Könyvtárban

Összeszokott, sok évnyi közös munkát (és barátságot) maga mögött tudó páros várta a publikumot irodalmi délutánra május 16-án. A helyszín a megyei könyvtár kisebbik előadóterme, kezdés ötkor, a várt közönség pedig nem tolong ezúttal, a Bárka és a Körös Irodalmi Társaság törzsgárdája a nézőtéren. Műhelymunka tehát, kamaradarab Egy sztárfilosz irkafirkái címmel. A vendég Balogh Tamás irodalomtörténész, író, beszélgetőpartnere Kiss László író, szerkesztő, a találkozó apropója Balogh Tamás közelmúltban megjelent tanulmánykötete (Álmodozók irkafirkája, Pont Kiadó, 2006). A tömegeket alighanem Balogh komoly szakmája (filológus) tartotta távol, nehezen befogadható előadásra számítottak, nyilván — tudósító viszont sejtette, hogy nem így lesz. És valóban. Fesztelenség, lendület jellemezte a produkciót, érdekes témák egy gömbölyű beszélgetésben, és rengeteg közvetített tartalom (kultúrtörténeti tudás), humorral fűszerezve.

Kiss László a vendég eddigi pályáját méltatja felvezetésében. Balogh Tamás prózaíróként indult, és igen korán, a sajátos formavilágú első kötet (Egy füzet magánélete, Ab Ovo Kiadó, 1993) megjelenésekor szerzője alig tizennyolc éves. (Vámos Miklós írta a könyv fülszövegét, amelyből többek között az is kiderül, hogy a kézirat lezárása Balogh Tamás érettségi vizsgája miatt csúszott néhány hónapot.) Azóta folyamatos prózaírói jelenlét, folyóiratos közlések, antológiák, de második önálló kötet csak évtizedes szünet után (próza ez is, novellák, elbeszélések, Nemlétező dolgok, Bába Kiadó, 2004). És mellette, közben a formálódó, majd igen gyorsan felfutó kutatói munkásság, Balogh Tamás a kilencvenes évek közepe óta irodalomtörténészként is dolgozik, elfeledett szerzők jelentős írásait vizsgálja, máskor író-költő nagyságok elkallódott műveit rendezi sajtó alá. Kincskereső, egy irodalmi Indiana Jones. Ebbe a tudományos tevékenységbe enged bepillantást a tavaly megjelent Álmodozók irkafirkája című tanulmánykötet, a szerző harmadik könyve.

Hogyan lesz valakiből sztárfilosz, mit jelenthet a filológiában a sztárság, teszi fel az első kérdést Kiss László, utalva arra is, hogy Balogh Tamás önmagát nevezi így egy közösségi portálon. Rögtön kiderül, hogy a kérdezett felszabadult előadó, rutinos beszélő, elég egy apró kezdőlökés, és folyik belőle a szó. A filológia sajátos státuszáról beszél, hogy ismeretlenségre ítéli, háttérbe szorítja ez a szakma művelőjét, mert ugyan ki ismeri az irodalmi lexikonok szerzőit, a kritikai kiadások szerkesztőit, nem foglalkoztat ez senkit se a szakmai körökön kívül. Egyáltalán, ki tudna akár csak néhány híres irodalomtörténészt említeni az egy Szerb Antalon kívül, fordul Balogh a nézőkhöz, és csend marad, persze, mert tényleg nem nagyon. Ilyen ez, folytatja, hozzátartozik a filológia lényegéhez a kvázi névtelenség, hogy nem a kutató személye a fontos, hanem a tartalom, amit felhoz a mélyből, amit beemel vagy visszaemel az irodalmi köztudatba. A Szabad ötletek jegyzékét említi Balogh Tamás, amelynek a szerkesztőjét, sajtó alá rendezőjét csak kevesen ismerik név szerint (Stoll Béla), miközben a filológiai kutatásnak köszönhetően nyilvánosságra került mű maga óriási hatással volt az irodalomra, nem csak a József Attila-recepciónak adott új irányt, de teljesen átírta az irodalmi nyelvről való gondolkodásunkat is. Vagyis a sztárfilosz önmegnevezés a lehetetlenségig vitt nagyzolás, irónia. Ezután a hagyatékban maradt kéziratok kutatásának és közlésének etikai problémáit magyarázza, értelmezi a vendég. Saját munkáját hozza példaként, de általános vagy általánosítható kérdésekre keres választ. Balogh Tamás néhány éve egy korábban nem publikált Nemes Nagy Ágnes-regényre bukkant a költőnő hagyatékában (Az öt fenyő, Tiszatáj Könyvek, 2005; Nemes Nagy Ágnes egyetlen ismert nagyprózai alkotása). A művet (alapos szöveggondozói munka után) közreadta, és a könyv, illetve a publikáció ténye sajátos vitát generált, a pályatársak, az olvasók egy részének rosszallását váltotta ki. Szabad-e nyilvánosságra hozni elhalt mesterek olyan munkáit, amelyeket ők maguk nem tettek közzé életükben? Része-e az életműnek a fiókban hagyott, kéziratban maradt alkotás? A felmerült kérdésekre Balogh azt a választ adja, hogy a szerző a közlés tiltását a kézirat megsemmisítésével fejezheti ki, érheti el, másképp nemigen. Elmondja, hogy Nemes Nagy Ágnes az említett művet megőrizte, többször is végigjavította, foglalkozott vele, és pontosan tudnia kellett, hogy hagyatékban maradt munkáit előbb-utóbb ki fogják adni. Utóbbival már csak azért is tisztában lehetett, mert Nemes Nagy maga is irodalomtörténész volt, sőt a legismertebb filológus, Szerb Antal tanítványa. Tehát Balogh Tamás szerint ami fellelhető, az egyben kutatandó, jegyzetelendő és közlendő is. Az esztétikum utat tör magának. Csak idő kérdése. Az új kötetben ennek a Nemes Nagy-műnek a kutatási anyagait is megtalálhatják az olvasók.

Szó esik még Schöpflin Aladár levelezéséről, egy sokáig elfeledett (szintén Balogh Tamás által sajtó alá rendezett) Kosztolányi-regényről, Fekete István hagyatékának kutatásáról (megtalált mű itt is), és Karinthy Frigyes óriási terjedelmű, jelenleg teljesen feltáratlan publicisztikai munkásságáról (mint az egyik jövőbeli feladatról). Szenzációs témák, kuriózum követ kuriózumot, Balogh mindenről tud, és elő is tudja adni, jó az egész, mint valami élménytúra a huszadik század irodalmában. Az eredményeket összefoglaló tanulmányok pedig benne a könyvben.

A konkrét vizsgálatok ismertetése mellett beszámolót kapunk a filológiai munka gyakorlatáról is. Avass be minket, kéri Kiss László, Avass beljebb! A hétköznapok praxisát magyarázza akkor Balogh Tamás, hogy miként szerveződik, hogyan működik. Ennél a résznél leglelkesebb a vendég, irattárakról beszél, rendezetlen dokumentumokról, szerencséről, amivel megtalál egy-egy szálat, és a tudatosságról, aprólékosságról, amivel utánajár minden feljegyzésnek, minden szövegnek, letapogat minden lehetséges vonatkozást-összefüggést, a szerzők alkotói fejlődését, a művek értelmezését, tágítja a kutatási kört, megkeresi az írók leveleiben az esetleges önértelmezéseket, a régi lapokban a részközléseket. Balogh Tamás viszi magával közönségét. Átjön a közvetlen előadásmódon és a pontos, visszafogott nyelven a legfőbb tudósi erény: a kutatói önérzetnek és a kutatói alázatnak jó arányú elegye.

A végén aztán vissza a szépprózához, egy novellából olvas hosszabb részletet a sztárfilosz. A szövegben bizonyos németalföldi festőmester sznobizmusán élcelődik a narrátor, egy gúnyos jellemrajz formálódik, történelmi kulisszák között, költött-kosztümös alakokkal, de a sztorit mintha személyes indulat fűtené. Nohát.

Kapcsolódó:

A 2006. év Bárka-díjjal kitüntetett alkotói

Főlap