Kiss László és Erdész Ádám

Fodor György

Újabb kis(s) lépés

Kiss László: A térképnek, háttal. Gyulai Hírlap-könyvek.

Gyula, Mogyoróssy János Városi Könyvtár, 2010. november 26., 18:00.

Ismét a gyulai könyvtárban, újra az irodalmi polcok előtt ülve, megint itt a fél 5. Számú Általános Iskola (a Lila suli) és az Erkel Ferenc Gimnázium. Beköszön a múlt, a hajdani tanárok, a mesterek, a még élő ikonok (pl. Nagy Márton „tanár bácsi" immár a térképpel szemben). A helyzet mégis más. Most Kiss Laci akar tanítani bennünket, a térképnek háttal, az osztállyal szemben, ő a pedagógus, immár diktafonok kereszttüzében mindenki arra vár, hogy fény derüljön a titokra: hogyan lehet élni ebben az alföldi kisvárosban. Vajon honnan érdemes közelíteni a kérdéshez: Gyulának van egy Kiss Lacija, vagy Kiss Lacinak van egy Gyulája? Jelen esetben a második áthallás.

A szerző bemutatásának hálás feladatát elsőként Dézsi János, a Mogyoróssy János Városi Könyvtár megbízott igazgatója vállalja magára. Ő sem szabadulhat a kötet gyulaiságától, amolyan Horváth Charlie-szerű bevezetővel nyit: „Nevek, arcok, helyek". Mondhatni: „Árnyas utcai éjszakák". Az ismerős témák, el- és újraolvasása jelzi, hogy krúdys estébe botlunk, ahol kiderül, hogy az író harmadik kötetével is az úton járó ember mintaképe (mint az Álmoskönyvben), bizony a megfelelő irányba tart.

A szerzővel másodízben dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója beszélget, aki most elsősorban gyulai polgár minőségében köszönti a jelenlévőket. Véleménye szerint a Kiss-prózák az utóbbi 4 évben metamorfózison estek át. Könnyeden indultak, bekúsztak a Gyulai Hírlapot olvasó műértő közönség agytekervényeibe (a Magán-beszéd rovatból), de fokozatosan váltak mélyebb tartalmúvá. Miután néhány közülük az Élet és Irodalomban is megjelent, a levéltáros gyakorlott szeme más perspektívát keresett az átalakulás filozofikus magyarázatául. Számára kezdett összeállni a puzzle, kötetté mégsem formálódott, csak érzéseket közvetített: a homéroszi földrajz mellett kirajzolódott egy Kiss-földrajz, közel 30 év távlatából pedig egy egyedi, újszerű városkép bontakozott ki a Simonyi-krétarajzokat kiegészítve, azokkal egyfajta kortörténeti játékot kezdeményezve. Jelen kötet elemezhető gyulai irodalomatlaszként, amelynek összeállítása, a Gyulára ereszkedő fiktív lepel tisztára mosása a kortárs kritikusok, filológusok örömteli feladata lesz. Minden jelenlévő valamilyen formában magáénak érzi a szövegeket, a helyeket, az emlékeket. Így a gyulaiság fogalmának pontos definícióját Kiss Lászlóból kiindulva javaslom meghatározni.

Annál is inkább, mert Berta Mihály (újságíró), noha nem gyulai születésű, és nem itt él, mégis gyulainak vallja magát (mert itt nőtt fel ő is), identitását pedig a kötet mindinkább megerősíti. Vajon mi okozhatja ezt?

Most szólal meg elsőként a szerző, rögtön öniróniával motiválva a hallgatók rekeszizmait. Megállapítja, hogy eddig még sohasem hallgatta saját szövegeit ekkora áhítattal, egy pillanatra meg is feledkezett arról, kit is olvasnak fel. Az est folyamán először keríti hatalmába a nosztalgia - aminek szövegeibe való hagyományos beékelődését sosem tagadta -, amelynek köszönhetően kizökken a beszélgetés menetéből, és szemmel láthatóan a kosztolányis gyermekkor freudi mélységeiben jár, miközben zavartan veszi észre, hogy egy könyvtárnyi ember érkezett őt meghallgatni. Laci szóbeli megnyilatkozásain szintúgy érződik az allúzós-technika, az intertextualitás, az asszociációs-hullám, a kollázs-technika (Erdész Ádám nevezi így), a motívum-háló, amelyek írásait is mind nehezebben emészthetővé teszik. Gyuláról gyulaiként gyulaiaknak ír. Szerintem az elmúlt 4 évben nem csak Mocsár-Pörjés József (a Gyulai Hírlap főszerkesztője) kérésére tette ezt, lokálpatriotizmusa hajtotta, és görgeti jelenleg is előre. Nem vitás, hogy mindez segítette profil- és tájrajzolási készségének fejlődését is, amely a Bárka, a Tiszatáj, a Vörös Postakocsi mellett városi lapunk hasábjain érlelődött. Magam is emlékszem egy beszélgetésre, amely során Laci ezt jegyezte meg: „Sokan mondják, hogy nem értik, amit írok. Azt hiszem, rá kell állnom a rövid történetekre". Valóban kevesen részesülhettek abban az élményben, hogy minden intertextust felgöngyölíthettek tárcáinak olvasása közben. A „vádat" most is felhozzák ellene, amelyre így reagál: „Ezek a sarkok az életről szólnak" (ahogy Zorán is mondja a dalokról). Nem érteni kell a művet - hétköznapi, iskolai tanításai során szintén ezt közvetíti -, hanem érezni, átélni. Ebben rejlik a későbbi megértés kulcsa.

1200 karakterben nehéz történeteket lejegyezni, ezek a „sarkok" (ahogyan új irodalmi műfajként a szerző aposztrofálja tárcáit) arra alkalmasak, hogy megidézzenek egy vagy több szöveget, játszanak a műfaji sokszínűséggel, felvillantsanak egy-egy érzést, amelyekből végső soron Kiss László ismerhető meg minden alteregójával együtt.

Mert ezekben a szövegekben ő Hrabal, Kosztolányi, Krúdy, Csokonai, Térey, Totti, Esterházy, Bödőcs, Hunyadi, Farkas Zotya, Axl Rose, Goethe, Udo, Feri és minden kedvenc kortárs. Egy teljes könyvet megtöltene e doppelgänger-rendszer kibontása, a parafrázisok megfejtése. Mindez egy álomvilágban lehetséges. Mindez a gyermekkorban lehetséges, amelyre - Máraitól tudjuk - a felnőtt rosszul emlékszik. A téridő-ugrás megvalósíthatatlanságának groteszksége adja a Kiss-szövegek iróniáját, az irónia azonban inkább katalizátora az esztétikai értéknek, mintsem elvenne belőle. A szerző alkotásai önmagukból táplálkoznak, hiszen az irodalom is ezt teszi. „Lopós alkat vagyok" - mondja Laci. A gyulaiságot azonban nem lehet lopni, érezni lehet. Egy Árnyas utcai kisudvar szellemét nem lehet kölcsönözni, be kell járni, élővé csak FMR (pénzügyi menedzsment-szabályozás - elhangzik ennek a vádnak a lehetősége is az ÉS kritikusa részéről) nélkül lehet tenni. Az Élővíz-partján nem lehet képzeletben sétálni, a templomtornyokat, a Várat, a Fürdőt, a Mályvádi-erdőt, a szanazugi házikót, a városerdei „Helyet", a Lila sulit, az Erkelt, a Wesselényi-tavat és a focipályákat (Dühöngő) nem lehet csak lelki szemekkel szemlélni. Ez mind Németvárosi Attila-hagyatéka.

Mind része annak a mappának, amelyet kötetbe zip-pelt a szerző. Nem mindig prózában, hiszen legutóbb említett alteregója - a legerősebb, aki azért érdekes, mert fejében teljes káosz uralkodik, ki mer mondani mindent, tökéletesen rendszertelen, Esti Kornél-szerű figura -, lírában szól olykor hozzánk. A Bemutató rovatban időnként Németvárosi Attila versek is megjelentek. Kár lenne elhinni, hogy csupán azért, mert a szerző nem ért rá írni a szerda esti lapzártáig, nem volt ihlet, vagy épp azért járt a padláson, hogy rábukkanjon kedvenc barátjának „rég elfeledett" írásaira. Tudatos, átgondolt, jól szerkesztett parafrázisok az N.A.-versek is. Ezen kívül a második kötetében maga mondja ki: „Németvárosi Attila én vagyok". Természetesen folyton játszik a szövegfejtés örömével, azzal, hogy minden művelt olvasó próbálja kitalálni, hogy melyik sor, melyik gondolat kire reflektál. Ez okozza a feszültséget, a drámai sűrítést, a tömör én-prózát. Ahogyan Kiss László megpróbál Krúdyt iróniától mentesen olvasni, nekünk is meg kellene próbálni őt allúziómentesen befogadni.  Bevallom, reménytelen vállalkozás. Annyira ösztönösen ír, mint ahogy ösztönösen jelennek meg a gyulai képek, a világ- és magyar irodalmi arcképcsarnok. Kikerülhetetlen az asszociáció. A felolvasás, bemutató végén egy belső hang így kiált fel: „Még, még! Regényt!"

***

A Gyulai Hírlap-könyvek legújabb kötetéhez Nagy Gábor, az Erkel Ferenc Gimnázium és Kiss László volt diákja készített 28 db illusztrációt. Köszönet érte, hiszen ezzel olyan gyulai vizuál-kultúra is öröklődik, amelyre unokáimat is emlékeztetni fogom.

A Térképnek, háttal kispróza-gyűjteményt még Budapesten, Orosházán és Szegeden mutatják be. Hasonló sikereket kívánunk!