November 8-án Király Levente volt a Békés Megyei Jókai Színház és a Körös Irodalmi Társaság vendége a színház Kisvigadójában. A szerzővel Kiss László prózaíró, a Bárka folyóirat szerkesztője beszélgetett. Kiss és Király estje igazán változatosra, sokszínűre sikeredett. Líráról, prózáról, bábjátékról, olvasmányélményekről, családi vonatkozásokról is szó esett, hogy máris nagyon előre szaladjak.

A rendezvény apropója az alkotó Hová menekülsz című, idén megjelent, 14 novellát tartalmazó kötete volt. Amint azt Király Leventétől megtudhattuk, 7 év termését foglalja magába a bő 100 oldalas könyv. Lehetett volna vaskosabb is, hiszen kétszer, háromszor ennyit írt ez idő alatt, de - ahogy az egy szerkesztőhöz illik is - könyörtelen volt a válogatás folyamán: azokat a szövegeket, amelyek nem passzoltak bele a kötetkoncepcióba, gondolkodás nélkül elhagyta. Így maradt ki például egy nagyjából 50 oldalas elbeszélés is, amit egyébként saját bevallása szerint vagy harmincszor átírt.

Azok közé tartozik tehát, akik akár többször is átírják, -javítják műveiket; de most, hogy már megjelent a kötet, nem foglalkozik vele, hogy esetleg hibák, fésületlenségek is maradhattak benne. De ha majd egyszer megjelennének újra ezek a szövegek, akkor átnézné őket, és esetleg módosítana is rajtuk. Ez nem lenne példa nélkül való, több nevet is említ, elsőként is Szilágyi Istvánét, aki, mikor újra kijött a remek Kő hull apadó kútba, jelentős változtatásokat eszközölt az első kiadásban megjelent szövegen. Hogy hogyan működik egy írás, az pedig kiválóan letesztelhető egy felolvasáson, mondja, a hallgatóság reakcióiból sokat lehet tanulni - érezni belőlük, egy-egy kispróza mely részein érdemes még dolgozni. Ezért is hallhattunk tőle Békéscsabán új, még formálható művet is, és nem csak a régebben megjelent munkák közül.

Kiss László kiemelte, hogy a Hová menekülsz írásai nyugtalanná teszik az olvasót, hiszen nem lekerekítettek, nem mesélnek végig sorsokat, ilyen értelemben nem hagyományos novellák. Mikor rákérdezett ennek a sajátosságnak az okára, Király úgy felel: éppen az volt a célja, hogy nyugtalanná tegye az olvasóit. Klasszikus novellával annyiszor találkozhattunk már, ő maga is csodálja, milyen ragyogó szerzőink vannak a műfajban Móricztól Tar Sándorig. Őt viszont, mivel mindig inkább a kísérletezés érdekli, az izgatta, hogyan lehetne másképpen megszólalni. Hiányos szerkezetű szövegekben gondolkodott. Egyik jellegzetessége a kisprózáinak, hogy olykor nem is tudhatjuk, ki az aktuális elbeszélő. A kötet novelláinak egyébként gyakran egyes szám első személyű narrátora van - olyan, mintha diktafonról hallgatnánk vissza a monológjukat.

Ahogy a beszélgető felek a műfajok, műnemek közt ide-oda ugráltak, szóba került az a - sajnálatos - sajátossága is az irodalmi piacnak, hogy manapság csak a nagyprózára van vevő igazándiból, a líra, a dráma és a novella nagyon rossz eladási mutatókkal bír. Csak a regényt lehet eladni, és Varró Dani verseit, mondta Király félig humorosan, félig komolyan. Ő is kész van már egy regénnyel, aminek most keres kiadót, és amiről babonából - amíg nem kerül nyomdába - nem hajlandó egyelőre beszélni. Mikor nagyprózai olvasmányélményeiről beszél, kiemeli az Anna Kareninát, amelyben Tolsztoj gyakorlatilag nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a világot a lehető legprecízebb módon leírja. Számára az orosz irodalom különleges ebben a tekintetben, Tolsztoj mellett még Gorkijt és Dosztojevszkijt is említi, mint akik elképesztő kompakt módon, lenyűgöző tudással voltak képesek a minket körülvevő valóságról írni. Még a prózánál maradva Kiss kérdésére elmondja, hogy az Így irtok én óta - egyelőre legalábbis - nem gondolkodik paródiakötetben, de inkább nem zárja ki a jövőbeli lehetőségét semminek.

Király Levente szerint egy mű maga keresi meg önmagának a saját műfaját. Nem egyszer alakult úgy, mondja, hogy elkezdett valamit prózában, és az, mire kész lett, versformát öltött. A Hová menekülsz írásait is amolyan lírai novelláknak tartja, és úgy gondolja, igazából nem olyan nagy a különbség líra és epika közt, kis túlzással szinte csak annyi, hogy a vers sűrűbb szövetű. De bábjátékot is írt már. A darab, melyről nekem elsőre az Alice Csodaországban ugrott be, egy kislányról szól, aki kedvenc - mert édesapjától kapott - fülbevalóját beleejti a lefolyóba, ahová kénytelen alászállni, és ahol érdekesebbnél érdekesebb figurákkal ismerkedhet meg. Nem felkérésre született a mű, egyszerűen csak nem hagyta nyugodni a szerzőt a fejéből kipattant ötlet, és nem nyugodott, amíg kész bábjátékot nem írt belőle.