Darvasi Ferenc

Az árpádharagosi vízió

Elek Tibor beszélgetése Szilasi Lászlóval

Kitüntetett nap volt a 2010. szeptember 28-i Békéscsaba életében, hiszen egy a városból ugyan már elszármazott, de tősgyökeres csabai szerző a településről szóló regényét mutatták be a Jókai Színház Stúdiójában. Persze, könyvet sokan és sokfélét írtak eddig is „Tótvárosról", Sarusi Mihálytól kezdve Grecsó Krisztiánig - ám jelen sorok szerzője úgy véli, ennyire jót még nem. Mert a Szentek hárfája a 2010-es év egyik legjobb magyar prózakötete - nem véletlenül van ott a Rotary-díj három esélyese közt Szilasi László Ferencz Győző és Garaczi László mellett.

A szerző rögtön a beszélgetés elején leszögezi: valójában nem Békéscsabáról van szó a kötetben, hanem arról a vízióról, amit számára a békési megyeszékhely jelent. Még véletlenül sem a valóságot akarta tükröztetni a regény hasábjain, hanem saját, az itteni terekhez kötődő képzeletvilágát „helyzetbe hozni". Elmondja, hogy az elején csak egyvalamit tudott, egyetlen jelenet volt meg az agyában: maga a karácsonyi gyilkosság az evangélikus templomban, eköré kellett felépíteni a konstrukciót. Maga a konkrét alkotómunka 6 évig tartott, ennek az egyharmadát a könyvtárazás tette ki - egyébként viszont már 30 éve gyűjti az anyagokat a városról, amelyet többször is szerelmének nevez.

Ekkor persze nevetést hallhatunk a közönség soraiból kiszűrődni, hiszen a szövegei alapján úgy is tűnhetne, hogy az ellenkezője az igaz: és a ma már Szegeden élő irodalomtörténész, író gyűlöli szülővárosát. Először 1995-ben írt Árpádharagosról (aki nem olvasta a regényt: így nevezi Békéscsabát) egy cikket Halálfiai és Sátántangó (városlélekrajz) címmel az Élet és Irodalom Városkép rovatába: egy kegyetlen leszámolás ez a portré egy jelentéktelennek tartott településről - nyilvánosan elnézést kért Szilasi most azoktól, akik ezt a textust annak idején sértőnek találták. Talán az volt a baj, mondja, hogy ő a képzeletében élő városról szeretett volna írni, és közben nem számolt azzal, hogy azon a helyen a valóságban is élnek, és ezeket az embereket megbánthatja.

Kiderül, hogy néhány mondatot átemelt ebből az írásból a regénybe. Mint ahogy arra Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka főszerkesztője, és jelen esetben Szilasi beszélgetőtársa felhívja a figyelmet, másoktól vett vendégszövegeket is találunk itt, egyáltalán: nagyon gondos kutatómunka előzte meg a szöveg létrehozását; olyan apróságok kikönytárazásáig, hogy például '56-ban milyen fegyvereket használt a lakosság és a megszálló haderő. Békéscsaba 20. századi története plasztikusan, részletekben gazdagon elevenedik meg a könyvben, többek közt az amerikaiak bombázása és az '56-os események is. Azt is Elek Tibor mondja, hogy aki ennyi mindent tud a városról, ilyen sokat könyvtárazott utána, arról nem lehet azt állítani, hogy ne lenne számára fontos a „hazája", ne szeretné azt. Szilasi szerint az ÉS-ben megjelent szöveg egyfajta szakítás a szerelemmel (elbocsátó, szép üzenet) - ekkoriban költözött párjával Szegedre, és úgy érezte, el kell válnia régi szerelmétől, Árpádharagostól; s a szakítás úgy a legkönnyebb, ha leszámolunk a másikkal, meggyűlöljük őt.

Mindig is tudta, hogy egyszer meg fogja írni ezt a könyvet, oly sok dokumentuma volt a témáról, és annyira foglalkoztatta az. Előképeiként a Hajnali háztetőket író Ottlikot és a Megbocsátás szerzőjét, Mészöly Miklóst említi - Ottlikra tér ki legtöbbet egyébként is a beszélgetés során. A Szentek hárfája címért sokáig kellett harcolnia, a kiadó mást akart. Végül úgy mentek bele ebbe a verzióba, hogy „cserébe", „alkuként" kiírhatták a fülszövegbe: intellektuális krimiről, történelmi regényről van szó. Szilasi szerint ezek a műfaji címkék tévesek, még ha kiváló hívószavak is.

Egyszerűnek tartja a sztorit, és számára nem is a történet volt itt az igazán lényeges, hanem a figurák létrehozása. Az ember alapból nem tud teremteni, de az írás során mégis megadatik számára ez a kivételes lehetőség, mondja. Valójában a gonosz sorsa izgatta. Nem a gonosz természetrajza, hanem az, hogy mivé alakul a gonosz, milyen következménnyel jár a létezése a világban. Ha valami izgatta magában a históriában, az az, hogy amiről beszél, tényleg a sajátja legyen. Úgy véli, az emberek nem tudják elmondani a saját történeteiket, mindig másoktól olvasnak a saját életükről, mások könyvei által kerül új megvilágításba az életük. Ezen ő mindenképpen szeretett volna változtatni - és a könyvet olvasva úgy tűnik, sikerült is neki, főként a leginkább személyes hangvételű Kanetti és Omaszta, 1989 című fejezetben.

Akad egy kis nézeteltérés Elek és Szilasi közt abban a tekintetben, hogy végül „kiderül-e az igazság" a regény több nézőpontból láttatott történetében: Szilasi szerint igen, mert az utolsó fejezet mindent helyre rak; Elek szerint viszont olyannyira irracionális a zárlat, hogy azt az olvasó nem feltétlenül fogadja el, mint igazságot. Itt mintha Szilasi túlságosan is leszűkítené a befogadók játékterét, ragaszkodik hozzá, hogy Makovicza nevű hősétől mindent megtudhatunk - miközben a regényt olvasva nem tűnik ennyire egyszerűnek a helyzet, hiszen Makovicza más perspektívákból alkoholistának, sőt, már-már bolondnak tűnik, így természetes, hogy nehezen fogadjuk el állításait.

Kikerülhetetlen a kérdés, hogy milyen is az, amikor egy irodalomtörténész ír prózát, nem zavar-e be a tudori szerep. Nos, Szilasi azt mondja, fel volt készülve a legrosszabbakra e tekintetben, de az ilyen jellegű problémák elkerülték. Sokkal többet bíbelődött azzal, hogy figurái életszerűek legyenek és ellentmondásmentesek. Saját olvasási tapasztalatom is az, hogy a Szentek hárfája okos szöveg ugyan, de nem fárasztó, kerüli a doktriner szólamokat.

(fotók: Darvasi Ferenc)

Szilasi úgy gondolja, egy dolog megítélése mindig változik az idő során - ezért érdemes ugyanarról több néző- és időpontból beszélni, az eseményeket történetiségükben megvizsgálni. A nyelvi regisztereket pedig azért keveri, mert nyelvünk eleve sokféle, az idő során pedig folyamatosan változik - ezt mindenképp érzékeltetni szerette volna. Az időbeliség problematikája tehát többször előkerül az est folyamán. Szilasi a rá jellemző iróniával, félig viccelődve, félig komolyan mondja el: zavaró, hogy nem sikerült mindmáig megalkotni az időgépet - de legalább, mintegy kárpótlásként, a regényben lehet ide-oda ugrálni a síkok közt...