Szegő János

Bizonytalan határok, határtalan bizonyosságok

„Mintha csak a szavakon múlna a dolog, az irodalomértés dolga.
Pedig tényleg, vagy majdnem tényleg."

Bazsányi Sándor

(kivezető megjegyzések)

Konferenciát szervezni az esszéről, avagy az esszé köré egyszerre hálás és veszélyes. Hálás, mert az esszé, mint téma kultúrtörténeti-művészetközi tágassága (vagy szűkössége), társadalmi alapozása (vagy bázishiánya), nyelvi megformáltsága (formátlansága) rengeteg megközelítést tesz lehetővé. És veszélyes, mert egyrészt könnyen el lehet veszni a részletkérdések, lábjegyzetek kavalkádjában, másrészt az egész diskurzusra rátelepedhet a kultúrkritikai attitűd, az apokalipszist jósló értelmiségi pesszimizmus tragikuma.

Most, hogy leírtam az első mondatokat, tűnt fel, hogy azokban mennyire alkalmaztam az esszé, vagy az esszészerűség bevett sémáit. Az első mondatban felvillantott „hálás és veszélyes" gyanúsan tetszetős dualizmusát a következő mondatban bő lére eresztve is kifejtettem, hogy aztán a „veszélyes" minősítéssel jelölt részt egy újabb oppozícióra bontsam, érzékeltetve a „lábjegyzet" és a „világvége" közötti mennyiségi-minőségi különbségeket. Hogy mi történt? Úgy vélem már meglévő és többször alkalmazott mondattani protokollok kezdték el tagolni a gondolat, ha tetszik a diskurzus szerkezetét, ahelyett, hogy teszem azt leírtam volna kócosan, kevéssé jól formáltan, hogy bizony sokat lehet beszélni az esszéről, de azzal se vagyunk sokkal beljebb. Sőt. Inkább kívül akarunk kerülni. És, hogy mindez nem maradt annyiban, az annak az önreflexiónak köszönhető, hogy egy pillanatra kívülről olvastam vissza a szövegemet. Ha van az esszé retorikájának két sarkpontja, akkor ez az: protokoll és reflexió. (De ez megintcsak protokoll, amelyet még ugyanazon mondaton belül fülön csíp a fürge reflexió.)

Kezdjük akkor máshogyan. Az omladozó esszélgetés helyett álljon itt egy pragmatikus kisesszé a Miskolcon rendezett esszédisputáról.

Radics Viktória, Milián Orsolya, Dunajcsik Mátyás, Bazsányi Sándor, Vári György, Radnóti Sándor, Selyem Zsuzsa

(Mi az esszé?)

Konferenciát szerveztek Miskolcon az esszéről. Az egyetlen témaszűkítést két évszám adta: 1990-2010. Tehát az esszé közelmúltbeli és jelenlegi kérdéseire akartak fókuszálni a szervezők. Az első nap nagyelőadója Radnóti Sándor volt. Radnóti a rá jellemző higgadt grandiózussággal járta körül az esszé meghatározásának megannyi csapdáját. Címnek Lessing egyik reflexióját választotta, amely az esszé delejező paradoxonját érzékelteti: „nem vagyok köteles megoldani mindazokat a nehézségeket, amelyeket támasztok". Bevezetőjében tisztázta, „hogy nem alaptalan a tudományos beállítottság és az esszéista beállítottság közötti különbségtevés. Amilyen helytelen az esszét a művészet oldalára pakolni és így állítani szembe a tudománnyal, annyira kétséges a tudomány vagy a filozófia valamifajta könnyített, népszerűsítő változatának tekinteni. Noha igaz: létezik művészi esszé, tudományos esszé, filozófiai esszé." A továbbiakban az esszé műfajtörténetét kultúrtörténeti narratívába ágyazta, így jutottunk el a műfaj születésétől (Szókratész), tényleges névadójától (Montaigne), az angol esszéistákon és Walter Benjaminon keresztül a jelenig. Itt Radnóti egy attitűdöt elemez: „a fürkésző és kutató ne tegye zárójelbe saját személyiségét, hanem nyíltan azt is vizsgálat tárgyává tegye. De sokkal rejtettebb esetekben is nyilvánvaló, hogy az esszé nem tud és nem is akar tanítássá szilárdulni, hanem megőrzi kísérleti jellegét és a személyes kíváncsiság és kételkedés szükségképpen strukturális bizonytalansághoz vezető elemét."

A szerző szubjektuma után Radnóti továbbhaladt és az esszé közönségét vette szemügyre, hogy a következő szintézisbe torkolljon megfigyelése: „A tudományos értelemben föltárt és tanított igazsággal szemben az esszé keresi az igazságot, amelyről szerzőjének önmagát és a közönséget is meg kell győznie. Mindez a másik oldalon szembeállítható a föltétlen - teológiai vagy kvázi-teológiai - igazság hirdetésével, amelyben a híveket meg kell erősíteni." (Kiemelés az eredetiben - Sz.J.) Előadása közepén Radnóti alternatív definícióval állt elő: „az esszé egy személyes tapasztalatról való meggyőzés művészete (művészeten technét értve)."

Az esszéista és a kritikus attitűdjének rokonságáról Radnóti így vélekedett: „Ehhez kapcsolódik az esszé kritikai természete is, amely elvileg is lehetetlenné teszi, hogy az esszét megkülönböztessük az igényes értelmező és magyarázó műkritikától. Pontosabban az ilyen műkritika az esszé egy változata. A jelentős kritikus mindig esszéista, ami nem jelenti azt, hogy ne léphetne perszonálunióra a tudománnyal, a művészettel, a filozófiával, vagy akár az újságírással." Előadása végén Radnóti kitért a magyar esszé jellegzetes műfajváltozataira, a politikai-közéleti esszétől egészen a Gyergyai Albert nevével fémjelzett lila esszéig. („Végtelenül művelt esszéje az esszéről a fenséges semmitmondás monumentuma.") Végül esettanulmányként Báthori Csaba esszéisztikáját térképezte fel. Válaszhozzászólásában Vári György három pontra koncentrált: „a kritikus-tudós perszonálunióban mint karakterben, mint típusban annak ellenére sem hiszek, hogy számos példáját ismerjük, ez azonban valóban puszta perszonálunió lehet megítélésem szerint, egy ember két különböző tevékenysége. A tudományos tevékenységből a kritikába látásmód nem, csak adott esetben valóban szükséges szakismeretek hozhatók át." Második pontja inkább nyitott kérdések sorozata: „Lehet-e más az esszé mint tudománykritikai és „ismeretkritikai" (Adorno) forma, nem kell-e szükségképpen tagadnia a tudomány univerzális kompetenciáját? Nem szorul-e vissza különben valóban a Radnóti szellemes bevezetőjében emlegetett (és általam mélyen átérzett) attitűdkérdéssé, kedéllyé, stiláris vonzalommá, amit a vérbeli akadémiai ember joggal minősíthet puszta magánüggyé, nyilvánossá tételét legfeljebb szellemes stílusgyakorlattá? Mi több, fentebbiekkel összefüggésben nem tagad-e mindenfajta munkamegosztást, specializációt, technokráciát is az esszé, nincsen-e ebben az értelemben - utópikus vagy resturatív - modernitáskritikus jellege is lényegében elkerülhetetlenül?" Végül Báthori Csaba apropóján az esszé normatív veszélyeire és érték-problémájára hívta fel a figyelmet. Lévén „a mozdulatlan perspektíva dogmatikus esszét eredményezne, ez pedig fából vaskarika."

Az első nap moderátora Takáts József agilisan és nagyvonalúan vezette a kerekasztal-beszélgetést, melyen Radnóti és Vári, valamint a másnapi előadópáros Selyem Zsuzsa és Bazsányi Sándor mellett Dunajcsik Mátyás, Karádi Éva, Mészáros Sándor, Milián Orsolya és Radics Viktória vett részt. Ennyi hozzászólóval nehéz folyamatos beszélgetést produkálni, hogy első nap sikerült, az Takáts érdeme. Elsőnek Takáts a kritikus és az esszéista kapcsolatára kérdezett rá. Szerinte fontos a megkülönböztetés, egyikből nem következik a másik. A kritika műfaj, az esszé műformák gyűjteménye. Vári Györgyöt pedig oly módon cáfolta, hogy igenis léteznek olyan dogmatikus esszék és kritikák, amelyek idegesítően vonalasak, de közben, mint szellemi teljesítmények mégis mérvadóak. Mészáros Sándor lakonikusan jegyezte meg, hogy a rossz esszé is esszé. A műfaj meghatározásakor a határok bizonytalanok, és a bizonyosságok határtalanok. Rátérve a konferencia szűkebb témájára a kortárs magyar esszé attitűdjét bírálta. Az írók kikapcsolták a művészi érzékenységet, egyfajta megudvarló beszédmód a domináns. Nevezhetjük ezt akár a lájkolás kultuszának is, amelyik hajlamos megúszni az alapos olvasás, a lényegi megértés, az esetleges konfrontáció ódiumait. Ezzel szemben, így Mészáros, a magyar kritika sokkal jobb állapotban van. Bazsányi az igényes és átfogó kritika retorikai ismérveit vette végig. Radics Viktória esszé és kritika kapcsolatában a nyelvet tette meg főszereplővé. Ha olyan a nyelvi dimenzió, akkor egy alkalmi kritika igenis esszévé, vagy Radnóti szavaival maradandóvá válhat. Dunajcsik a demokratikus közeg és az esszé artikulálásának új lehetőségeként a világháló összefüggéseit villantotta fel. Az esszé kompetenciáját szerinte az Én határozottsága szavatolja. Ezzel vitatkozva Selyem Zsuzsa az esszében megkonstruálódó Én instabilitását vázolta fel, így cáfolva a hatalmi definíciót. A torzult esszé állatorvosi lova egyértelműen Nádas Péter elmúlt években jegyzett esszéisztikája lett. Esszé és tudomány viszonya Radnóti szerint békíthető, Vári szerint inkább harc van a diskurzusok között. Azonban a perszonálunió metaforája mellett adja magát a kohabitáció politikaelméleti fogalma. A cohabitation a francia közjogi berendezkedésben az, amikor a közvetlenül választott elnök és a szintén közvetlenül választott miniszterelnök nem egy pártba tartozik, politikai ellenfelei egymásnak, de közben politikai partnerek az állam érdekében. Míg a perszonálunió két entitás szövetsége egy vezetővel, addig a kohabitáció két vezető szövetsége egy entitáson belül.

Radnóti Sándor, Selyem Zsuzsa, Mészáros Sándor, Takáts József, Zemlényi Attila

(milyen lehet az esszé?)

A második nap főelőadója Selyem Zsuzsa az esszé kortárs kérdéseire helyezte a hangsúlyt. Ezt címe is jelezte: Cápáinkkal, tévéműsorainkkal, csillogó kiegészítőinkkel - Avagy miért nem fértünk hozzá az elmúlt húsz évben aktuális kérdéseinkhez, és mit írhatnánk ma? Referátuma térben azzal a közép-kelet-európai régióval foglalkozott, amelynek országai és állampolgárai demokratikusan időben mostanában akarják, hiszen (meg)választják a korlátozott demokratikusság, az illiberális államrend képviseletét. Selyem, mondhatjuk, az elefántcsonttorony és az aréna metaforáit villantotta fel. Nagy lendülettel felolvasott szövege részletesen kitért a tömegkultúra hamis tudatot konstruáló, nyelvi elsivatagosodást előidéző veszélyeire. Problematizáló esszéje azonban inkább az értelmiségi szerepvállalás kényelmetlenségével és túlzott, mert kipárnázott kényelmeivel foglalkozott. Bazsányi Sándor korreferátuma egy korábbi szövegváltozathoz (cápás absztrakthoz) készült. Ebből idéznék egy hosszabb részt: „Továbbá  nem kellene, vagy legalábbis nem volna muszáj mindenáron „a szabadpiac mint a lehető legjobb társadalmi formáció axiómájáról", meg „a két modern diktatúra elhallgatott, titkosított örökségéről" beszélni - megintcsak az esszé saját műfaji kérdései helyett. Ahelyett tehát, hogy áthangolnánk ezeket a fontos közösségi kérdéseket a másképpen fontos irodalmi-műfaji kérdések nyelvére. És legfőképpen nem volna elkerülhetetlen a hamari és nyílegyenes következtetés, sőt ítélet meghozatala: „Hogy a magyar esszéirodalom ebben a kérdésben nem lépett nagyobbat a civilek felé, véteknek tartom..." Talán nem volna érdektelen a gondolatmenet útját (Cervantes módjára) elnyújtani, netán (Sterne-től tanult) kitérőkkel bonyolítani. Még akkor is, ha jól tudjuk, hová akarunk kilyukadni, vagy hová gondoljuk, hogy kilyukadhatnánk akkor, ha minden jól menne. Mondatkezdő nagybetű, alany, állítmány, egyeztetés, csipetnyi bővítményezés, nyílegyenes grammatika, áttetsző szemantika, vessző, amennyi dukál, pontosvessző, csak ha muszáj, és végül mondatzáró pont, sőt felkiáltójel. De hátha mégsem úgy volna. Mert például a „partikuláris nézőpont" próbára tevésének műfajában, az esszében, tágabban értve: az esszéisztikus írásműben (kritika, tárca, napló, végrendelet, bármi) tehetnénk úgy is, ahogyan Kierkegaard javasolja: a bonyolulttól (a szerep- és szövegjátékok áttételein át) eljutni az egyszerűig. Mintha Selyem Zsuzsa pont fordítva gondolná. Legalábbis villámgyorsan elővételezi az egyszerűt, és abból dedukálja a bonyolult személyiség elsődleges feladatát: „lépni a civilek felé". Minél több témát feldobni, minél nagyobb hatásfokon."

Az élénken induló, majd gyorsan lanyhuló vita során Mészáros Sándor a kultúra-katasztrófizmus perspektívaroncsoló hatását említette. A tömegkultúra ugyanis nem csak fenyegetés. Selyem rögtön pontosított, nem az igényes és szükségszerű tömegkultúrát, hanem az eleve manipulatív, fogyasztói diktátumokat kényszerítő népbutítást kárhoztatta. Abban a beszélgetők egyet értettek, hogy a nagy írókhoz nagy olvasók kellenek, ebből létesülhet aztán a viszonylag nagyszámú, de mindenképpen kulturált olvasók tábora.

A konferenciát a Műút folyóirat szervezte, az előadások a lap egy későbbi számában olvashatóak lesznek.