Nóvé Béla

A művésztelep tengerre száll...

Isztria,  2010 nyara

Habár mi, magyarországi művészek, nem az Adria felől érkezünk Pulába - mint előttünk az argonauták, rómaiak, dalmátok, velenceiek, genovaiak s az Isztriai félsziget annyi más hódoltatója - mégis: első perctől otthon érezzük magunkat itt. Részben a közös múlt miatt, (hiszen Pula a Monarchia legfőbb haditengerészeti bázisa volt 1918-ig, a nyolc évszázadról nem is szólva, amit horvátok, magyarok egy államban, közös uralkodók alatt megéltek), részben pedig mert menthetetlenül „mediterrán lelkeknek" érezzük magunkat. Ugyan mi volna ez? - firtathatja az olvasó jogos gyanakvással. Nos, semmi más, mint lelkes odaadás, buzgó belefeledkezés bármibe, amit éppen csinálunk: legyen az utazás vagy útijegyzet-írás, kemény munka vagy családi és társas örömködés, gondolatok és eszmék, hitek ütköztetése.

Menekültek és száműzöttek városa

Vendéglátónk és tudós vezetőnk: prof. Anton Mihovilovic, a „Szalon a tölgyfa alatt" Művészeti Társaság alapító elnöke, fáradhatatlanul kalauzol Pula történelmi színterein. Láthatóan jól ismer minden kődarabot a római romok (a három szintes Colosseum, a Hercules-kapu, a Forum, az Augustus templom) gazdag együtteséből, csak úgy mint a középkori templomok és kolostorok maradványaiból, vagy a Monarchia, kissé elhanyagoltan is pompás középületeiből és villáiból, melyek kétségkívül a város egykori fénykoráról tanúskodnak ma is. Maga a professzor eredetileg neves neuro-psychiáterként dolgozott Gutenberg szülővárosában, Mainzban, s csak hetvenen túl, nyugdíjazása után kezdett művészettörténetet tanulni a Zágrábi Egyetemen, ahol diplomát is szerzett. Hasonlóan lelkes szervező a vagy fél tucat nyelven beszélő titkára: Alexander Tausan, alias „Sanyi" is Magyarkanizsáról, a volt Jugoszlávia sokszoros kézilabda bajnoka az örökifjú hetvenesek fajtájából. Már messziről üdvözli őket mindenki, láthatóan sokak által kedvelt polgárai Pulának.

A görög alapítású város drámai fordulatokban gazdag, sokrétegű és ellentmondásos múltja lépten-nyomon átüt a jelen eleven felszínén is. Firenze nagy száműzöttje, Dante egy időre itt talált menedéket a város dominikánus kolostorában, mi több, Pula nevét is belefoglalta az Isteni színjátékba a Pokol 6. bugyrának egy sokféle geográfiai utalással körülírt hasonlatában. Egy másik világirodalmi rangú vendég: az ír James Joyes viszont sietősebben kellett elhagyja a várost, mint eredetileg tervezte. Joyce 1904 őszén érkezett Pulába, hogy a Berlitz nyelviskolában az osztrák-magyar hadiflotta tisztjeit angolra tanítsa, ám kémkedés vádjával alig fél év múlva rövid úton kiutasították, ifjú nejével és újszülött gyermekével együtt. Kissé bohémosra vett bronz szobormása ma is ott feszít méltó elégtételül a „Cafe Uliks" - az Ulysses Kávéház sarkán, pár méternyire az antik fórumtól és a Sergiusok diadalívétől.

Hogy Pulában milyen „mélységes mély a múltnak kútja", Boris Nemesnél kevesen tudhatják jobban... A részben magyar származású, szakállas-szemüveges, kék munkásoverált viselő férfi némi iróniával mondhatni: „a helyi szubkultúra" - egy kiterjedt földalatti mozgalom - „vezéralakja"... Ideje nagy részét ugyanis Boris a föld alatt tölti, egy kb. harminc méter hosszú, alagút-forma, műtárgyakkal, könyvekkel és hanglemezekkel telezsúfolt galériában, mely a római városmag alatt otthonául is szolgál. Ám ez csupán az első meglepetés! Mint kiderül: galéria-lakása szerény előtere csak egy sokszorta nagyobb labirintusnak, amit az első világháború alatt az osztrák-magyar hadvezetés épített ki óvóhelyül a város lakóinak, helyőrségének s a flottabázis legénységének ostrom esetére. „Kövessetek csak! - vezet át Boris egy jóval hűvösebb alagútba, ahol bányászlámpák fényénél társai most is dolgoznak. - Íme, a város a város alatt: együttesen vagy 700 méternyi járat! Nemrég egy pályázaton nyertük el húsz évre, azzal, hogy felújítva kultúrcentrumot csinálunk belőle..." Koncert- és kiállító termek, mozi, kávéház, üzletek - Borisz nem győzi sorolni egy nagyralátó terv részleteit, melyek, ha igaz, jobbára önkéntes munkából és magán adományokból valósulnak meg.

„Horgonyt fel!"

Érkezésünk másnapján hajó vár az „Aréna" előtti nemzetközi mólónál, hogy az INAGIP Társaság tengeri gázfúrótornyaihoz vigyen az Adria közepére, némivel közelebb az itáliai, mint a horvát partokhoz, Ascona magasában. Az egésznaposra tervezett expedíció a horvát-olasz cég ajándéka, amely sokadik éve az isztriai művésztelep és a „Szalon a tölgyfa alatt" kiállításainak fő támogatója. Afféle kulturális „vegyes vállalat" ez, mely a mi meghívásunkkal immár magyar „érdekeltséggel" is bír - akárcsak a horvát INA, melyet 49 %-ban magyar társtulajdonos: a MOL birtokol, s ennélfogva a tengeri gázkitermelő INAGIP is inkább horvát-olasz-magyar multinak számít.

A „felségvíz-váltáshoz" szükséges útlevél-ellenőrzés hamar megvan, s mire a fedélzetre lépünk, már a révkalauz is előáll, hogy a lagúnák szabdalta pulai öbölből kivezesse hajónkat. „Horgonyt fel! Indulás!" - utasítja fiatal kapitányunk a narancs-színű kezeslábasban sürgölődő legénységet. Balról az Uljanik hajógyárat, jobbról a Brioni szigeteket elhagyva lassan nyílt vizekre érünk. Időnk pompás, a lanyhán hullámzó vizet játszi szelek fodrozzák, amitől egyszerre könnyed, kalandor kedve támad az utazónak. (Bár az is könnyen lehet, hogy ezt inkább a pár csepp Grappa teszi, mellyel indulás előtt körbe kínáltak)

„Mare nostrum! Mare nostrum!" - köszönt rejtélyes mosollyal Ante professzor mindkét karjával maga köré mutatva, akárhányszor egymásba botlunk a fedélzeten. Időbe telik, míg megértem: cinkos gesztus ez inkább, nagyvonalú összekacsintás, mintsem az ókori Róma, vagy a Duce birodalmi kérkedésének felújított magánszáma. Félig nosztalgikus, félig ironikus utalás ama „boldog békeidőkre", amikor „mi" - horvátok, magyarok és még vagy kilenc más etnikum és nemzet - egy darabka közös tengeren osztoztunk az isztriai és dalmát partok mentén. Legyen hát, nagy öreg tréfamester: „Mare nostrum - quod erat demonstrandum!" Avagy ki merné magának kisajátítani „az élet bölcsőjét", ezt az örökkön változó, meghódíthatatlan birodalmat?

Hajónk három tucat utasa (csupa művész!) és nyolc fős legénysége körében igazán nem nehéz új ismeretséget kötni. Egy horvát és olasz festőkből álló kompániához csapódva máris a közepébe csöppenünk egy az Adria színéről dúló „szakmai" vitának. Résztvevői: Vittorio, Milena, Liliana és Istra, kikről a vita hevében a két derék montenegrói karikatúrista: Darko és Luka pompás krokikat készít. „Akvamarin? Ugyan! Inkább a kobalt egy árnyalata..." „Sőt, néhol egészen porosz- vagy párizsi kék!" „Az biztos nem! Ha valami, hát legfeljebb türkisz kék, főként a sziklás partok mentén, ahol a víz sekély és fenékig átlátszó!" Mulatságos, eleve hiábavaló vetélkedő ez - szavak csapdájába csalni a végtelen hullámok Pazar és folyton változó színvarázsát?

Lám, Danilo, a kapitány és Petar, a kormányos nem is fecsérli idejét efféle meddő vitára! A hajóhídon, a navigációs műszerfal előtt állnak mindketten, nem győzvén felelgetni az ide is fölengedett utasoknak. „Ez egy hárommotoros kisebb teherhajó, mely épp negyven éve épült Kaliforniában. Mi tagadás, a „hölgy" kissé koros és lomha, ám azért okos és megbízható. Szerviz és mentőhajónak használjuk két másik társával együtt a fúrótornyok napi kiszolgálásához. Hogy könnyű-e kormányozni? Gyerekjáték! Kipróbálnák?" De mennyire! Lelke mélyén minden művész gyerek, mohón kapnánk a kormány után mind, de Petar mester szava megállít: „Ladies first!" A kettes számú szabály ennél is keményebb: „Megmarkolni, hogy moccani se bírjon!" Na igen! Csakhogy így mi az élvezet a dologban?

Figyelmünket más vonja magára. „Oda nézzetek! - kiáltja valaki. - Megjött a díszkíséret!" És valóban: tőlünk jobra, alig ötven méternyire két delfin tempózik jókora felugrásokkal, mintha csak versenyre invitálna. „Fiatal palackorrúak - mondja a kapitány látcsövét tovább kínálva. - Ilyenkor, nászidőben, inkább párosával járnak, mint rajokban." „És énekelnek is?" - kérdi egy utas. „Ha nagyon megszerelmesednek - feleli Danilo -, még az is megeshet..." „Vagy ha túl sokat isznak." - toldja meg Petar.

Ám ideje végre gáztornyot látni! Annál inkább, mert eredetileg úgy volt: az egyik legújabb torony személyzete vár ebédre az Adria közepén, három fogással, tengeri körpanorámával, hatvan méterre a hullámok felett! Ám ez a program biztonsági okokból ma, úgy tűnik, elmarad. Heves szél támadt, a vihar bármikor ránk törhet, s talán túl sokan is lennénk e kalandhoz. Aztán magányosan és párosával sorra feltűnnek a tűzbogár-színűre kent kolosszusok! Ki nem köthetünk, de egészen közel hajózunk hozzájuk, mókás, baráti üzeneteket váltva a személyzettel. És láss csodát: végül még az ebédünk se maradt el! Egy másik mentőhajó legénysége egy rekesznyi apró halat dob át hozzánk, mit a fedélzet közepére fölállított grillezőn olivával locsolva mindjárt meg is sütünk. Fenséges íze egy darab félszáraz kenyérrel leírhatatlan - hiába, az evangéliumi menüvel semmi sem vetekedhet, főként ha elég éhes az ember!

'Varietas delectat'

Az isztriai művésztelepet a sokféleség teszi különlegessé - etnikai, kulturális értelemben csak úgy, mint az alkotók ízlését, világlátását, stílusát és preferált műfajait illetően. A baráti beszélgetésekből hamar kiderül: itt az olasz, horvát, montenegrói vagy magyar nacionálé majd' minden esetben többes identitást: etnikai és családi hátteret fed, egynél több hazát, lakhelyet, foglalkozást, nem szólva a szellemi, köz- és hitéleti elkötelezettségek sokféle egyedi képletéről. Mindezt jól tükrözik a medulini művésztelep változatos munkái is. Művészportrék helyett íme néhány rögtönzött arcképvázlat.

A két montenegrói animátor és karikatúrista: Luka Lagator Cetinjéből és Darko Drljevic Kolasinból szerényen szűkszavú, barátságos ember, noha munkáikkal már több rangos nemzetközi elismerést szereztek. Darko erőssége az abszurd és groteszk látványteremtés, míg Luka humora már-már költőien kontemplatívnak hat. Eredetileg ugyancsak montenegrói Milena Vladisavljevic, Pulában élő festőnő, érzelmileg telített, expresszív csendéletek és tájképek alkotója. Egy másik hölgy: a milánói Liliana Corfiati az élénk színek mestere, míg a leleményes formatervező: Vittorio Gobbi, úgyszintén Milánóból, igazi varázsló hírében áll, bármely lepusztult nagyvárosi épületet képes új életre kelteni - például szivárvány-mintákba csomagolva. A festő Szeverényi Mihály, régi kedves barátom Békéscsabáról, az idei szezon legszorgosabb művésze Medulinban: éjt nappallá téve megszállottan festi meditatív hatású, különös vízióit - egy hét alatt vagy hatot! -, mielőtt szép szülővárosunkba és egy nagycsalád lármás örömei közé visszatérne. Az évtizedek óta Liverpool és Medulin közt ingázó Istra Lazaric-Toner, örök kísérletező, az idei művésztelepre egy skóciai üvegművész „mesterkurzusról" érkezett. Az eredetileg klinikai pszichológus képzettségű Istra mindkét lakóhelyén gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt öntevékeny amatőr-csoportokat szervez, s a művészi trauma-terápiát is sikerrel műveli. (Hiába, a balkáni háború lelki sebei, a láthatóaknál jóval nehezebben gyógyulnak -.)

Közösségépítő munkája meggyőző eredményét láthattuk azon az estén is, melyen az általa vezetett medulini csoport mutatta be munkáit a „Galeria Valeriá"-ban. Az az ünnep sokáig emlékezetes marad. Nem csak a kedves társaság, a finom házi sütemények és borok miatt, hanem mert két dudásnak (!) köszönhetően ízelítőt kaptunk az isztriai folklórból, mi több, a helyi tájnyelvből is - egy pulai költő verseinek sok nevetéssel és tapssal kísért, mulatságos átiratát hallgatva. Végül is mi az - tünődtem -, ami a művészetet valódi társas örömforrássá avatja? Ha másokkal egyszerre lehetsz ünneplő és ünnepelt, szereplő és közönség - a nyitottság, a bizalom és a sokféle eredeti minőség jegyében!

„XI. Szalon a tölgyfa alatt" - Pomer, 2010 nyara

Az isztriai művésztelep, mint minden nyáron immár 11. éve, szabadtéri tárlattal zárul Pomer közelében, egy szőlővel, olaj-  és ciprusligetekkel ékes tágas fensík közepén, melyet három oldalról szeszélyes tengeröblök határolnak. A falu főterén többnyelvű plakát hirdeti utolsó esti „kalandtúránk" úti célját: „XI. Salon Pod Hrastom / Salone Sotto la Quercia / Salon under the Oak - idén először magyarul is: - Szalon a tölgyfa alatt". És tényleg: már látni is a hatalmas lombkoronájú fát, mely egész pomeri félszigetet uralja!

Ami a kiállítást illeti, ez éppoly lazán rögtönzött „happening"-nek hat, mint az elmúlt hét megannyi más „program"-ja.  A százötven főnyi közönség jobbára a fa alatt üldögél vagy fél tucat nyelven élénken diskurálva. Egy kőből rakott nyári lakban frissítőt és friss sülteket lehet vételezni, s odaát a farm túlfelén már tesztelik a hangfalakat a megnyitót követő örömzenéhez (Soul, jazz, rock, country - ki mit tud szaxofonnal, gitárral, síppal-dobbal beleadni a közösbe). Közben a művészek - szigorúan érkezési rendben - sorra kirakják frissen készült munkáikat egy 3x30 méteres terméskő támfalra: jobbára olaj, akril és akvarell festményeket meg néhány kréta- és tusrajzot. Díjazás, zsűrizés nincs, s ez a mustra, tudja jól mindenki, csak néhány óráig, egész pontosan: sötétedésig tart. Inkább afféle önfelszámoló, vidám vernisszázs ez, hisz a nap végén ki-ki haza viszi műveit, kivéve azt a párat, amit ajándékul a barátoknak, vendéglátóknak hagy.

Ahogy a lemenő Nap fénye végigpásztáz a képeken, egy frissen készült halas csendéleten felragyog a festék. A mély-tüzű, borostyánszínű cseppek előbb csak néhány legyet meg darazsat csalnak oda, majd feltűnik egy pár bódult szitakötő, és a támfalból kíváncsian kiles egy aranyzöld gyík is. Elbűvölve nézi - nem is a festményt, sokkal inkább a „recepcióját": az élénk rovarforgalmat, amit kivált. Követem, ahogy nesztelenül lesállásba helyezi magát a rámán, figyelem értő figyelmét, e professzionális, koncentrált műélvezetet, mellyel a rovarrajzásából tévedhetetlenül szemeli ki a leginkább ínyére való prédát.

Lám, titkon még is van zsűri a tölgyfa alatti szalonban! Nem kétséges: a 2010-es pomeri nagydíjat: az Aranyzöld Gyík Elismerését ez a még meg sem száradt halas csendélet, egy pulai kolorista gusztusos munkája érdemelte ki... Pompás választás, egyet értek! Adná az ég, hogy mind meglássuk a folytatást is: vajon mennyi alkotó fantáziát, s hozzá miféle faunát mozgósít a jövő évi mustra!