Csoóri Sándor estje Békéscsabán
(2007. március 22.)
A Kortárs magyar írók című beszélgetéssorozat keretében Csoóri Sándor írót, költőt látta vendégül a Bárka és a Körös Irodalmi Társaság. A Békés Megyei Könyvtár előadóterme zsúfolásig megtelt nézőkkel, 120 széket készítettek elő a rendezők, de így sem jutott hely mindenkinek.
És türelmes is a szokatlanul népes publikum. Budapest közlekedése egy bankrablás miatt bedugult aznap délután, az ősz mester órás késéssel érkezik Csabára, mégse morognak, mégsem szállingóznak el a népek. Élénk társasági élet alakul ki, csoportok, beszélgetések, a gimnazisták fesztelenül ricsajoznak. Végül befut Csoóri. Csendes, kéri az elnézést — kapja is, nem rajta múlott.
Nyitásként Elek Tibor, az est házigazdája méltatja a Csoóri-életművet. Az 1953-as, nagy visszhangot keltő, erősen kritikus hangvételű versekkel indul a pálya(kép), majd az első kötet (Felröppen a madár, 1954), az ötvenhatos forradalom és szabadságharc élménye, a 60-as évek elejétől formálódó szociográfiai munkásság (Tudósítás a toronyból, 1963; később Iszapeső, 1983), és utóbbival párhuzamosan megjelenik, később egyre meghatározóbbá válik a nemzeti sorskérdésekre érzékeny, és ebből a szempontból a korszak esztétikai-eszmei felfogásától idegen esszéisztika. Elek Tibor kiemeli még Csoóri gazdag forgatókönyvírói tevékenységét, a Tízezer nap, a Földobott kő, a 80 huszár címe hangzik el, filmtörténeti jelentőségű alkotások, és sokan nem is tudják, hogy Csoóri Sándor jegyezte a mozik mögötti forgatókönyveket. A méltatás a 80-as évekbeli ellenzéki aktivitásig, valamint a mesternek a rendszerváltozásban vállalt szerepéig fut, az MDF megalapítása, a Magyarok Világszövetségének vezetése-pozícionálása és a Duna Televízió megszervezése fémjelzi Csoóri Sándor újabb, közösségi érdekeltségű aktivitását.
A méltatás után Józsa Miklós előadóművész olvas Csoóri-verseket, főleg régebbieket.
Mit jelentett számára 60-as években, és mit jelent ma a költészet, változott-e a poétika státusza, átíródtak-e a szerzői szerepek — ez Elek Tibor első kérdése. Csoóri előbb verseket olvas válaszként, majd történeteket mesél az indulásáról, kollégiumi élmények kerülnek elő, az ötvenes évek elejének politikai nyomása, a Petőfi hangjában megtalált alkalmas (a rendszerkritikára alkalmas) kifejezésmód, effélék, és mivel a fenti kérdésre válaszol mindezekkel, a néző könnyen juthat arra a következtetésre, hogy a művészi formákban történő önkifejezést elsősorban (de legalábbis hangsúlyosan) morális indíttatásból választotta Csoóri Sándor, esztétikai élményeit és törekvéseit nem fejti ki (József Attila nevét említi csupán, Illyés féltő tanácsait).
A következő téma a 60-as években induló szociográfiai mozgalom (a későbbi népi-nemzeti ízlésirány egyik bölcsője). Csoóri az ötvenhatos élményeiről mesél, a forradalom leverése utáni (kommunista irányítású és irányultságú) falukutatási programról, az ebben megélt-megszenvedett konfiktusairól, és a vállalt véleményét megtorló szilenciumról.
A társadalomkritikai esszéisztika témáját Elek Tibor felvezeti néhány mondatban, mielőtt kérdezne. A házigazda értelmezésében az esszé a prózát helyettesíti a Csoóri-életműben, a narrációs technikákat alkalmazó irodalmat testesíti meg, de olyan módon, hogy a szövegek az esztétikumon túli funkciót is betöltenek; üzenetei a 60-as évek közösségi valóságával kapcsolatos elvárásokat fogalmaznak meg, az élhető élet útjait keresik, nemzeti jövőképet vázolnak. Elek Tibor interpretációjában az értelmiség ébredését segítették és irányították Csoóri esszéi. A vendég válaszul a formálódó népi-nemzeti irodalmi körről mesélt, küzdelmeikről, a harmincnégy író által áláírt (a kommunizmus erjedése első dokumentumának tartott) Charta 77-ről, és a megtorlás elmaradásának okairól.
A nehezebb, messze múltbéli témák után a kilencvenes évek újfajta közösségi környezetéről hallunk még történeteket, a politikai karrier lehetőségéről (Antall József néhai miniszterelnök először Csoórit kérte fel államelnöknek), a világszövetség megalakulásáról, vállalt feladatairól, a demokratikus berendezkedés anomáliáiról, a társadalomnak a ma is meglévő, a többségi elvvel kulturáltan élni nem tudó sajátos éretlenségéről.
Az est a mester olvasásával (Czine Mihályhoz írott vers), majd a hivatalos programot követő (ilyenkor szokásos) dedikálással, kötetlen társalgással zárult.
