Darvasi Ferenc

Közönségtalálkozó Drago Jančarral

Egymás mellett élünk magyarok, ukránok, szlovákok, osztrákok, szerbek, szlovének, horvátok és  románok, mégsem tudunk szinte semmit a másikról, kulturális értelemben legalábbis biztosan nem. Még az irodalom tanszékekről is ki lehet úgy kerülni, hogy az égvilágon semmit nem olvastunk közép-európai szerzőktől. A világirodalom eleve kisebb szerepet kap a magyarhoz képest az egyetemeken, hát még a régió irodalma. Legyünk őszinték: a szűk szakmát kivéve például kinek mond bármit is Drago Jančar neve? Nem vagyok rá büszke, de be kell vallanom, én sem tudtam az utóbbi időkig szinte semmit róla. Pedig az 1948-as születésű, Ljubljanában élő szlovén próza-, dráma- és esszéíró nem akárki a szakmában. Műveit majdnem az összes európai nyelvre lefordították, darabjait világszerte játsszák, és olyan rangos jutalmakban részesült már, mint a Herder-díj. Nem lehet eléggé dicsérni az ötletgazdákat, akik életre hívták a Színházi Szomszédolás programsorozatot a Jókai Színházban, melynek keretében mindig egy-egy közép-európai művész darabját mutatják be Békéscsabán. Nem lehet eléggé hálásnak lenni, mert egyrészt kínos műveltségbeli hiányosságainkon csökkent egy ilyen premier, másrészt, mint most, Jančar esetében is, egy világirodalmi szinten is jegyzett író látogatott el közénk (esetünkben: a Hallstatt című művéből rendezett előadásra).

                Egy olyan író, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyire közösnek tartja ezeknek a fentebb említett, egymás mellett élő népeknek a sorsát, történelmét, és milyen nagyra becsüli a magyar kultúrát. Nem hiszem, hogy bárki is elutasítóan közelített volna a szlovén szerzőhöz a jelenlévők közül, de akinek lettek volna esetleg fenntartásai vele szemben, véleményem szerint azt is megszelídítette Jančar azzal a megjegyzésével, hogy az úton idefelé Bodor Ádám Sinistra körzetét olvasta. Sőt, ha már megemlíti Bodor nevét, úgy hozzá is fűzi, hogy ez a bizarr, groteszk szemléletmód rá is ugyanúgy jellemző, mint a kiváló magyar szerzőre. És hogy miért van szükség a groteszkre? Erre is hamarosan megkapjuk a választ: mert az irodalom nem másolja a világ történéseit, hanem új valóságot teremt; ráadásul még provokálnia is kell - és erre kiválóak az ilyen kifejezőeszközök. Provokálni kell, és inkább kérdéseket feltenni, mintsem válaszokat adni.

Merő Béla, Gállos Orsolya, Drago Jančar, Fekete Péter

                Az írót Gállos Orsolya konferálja fel, aki minthogy a Jančar-darabok fordítója és a szerző régi barátja, a lehető legjobb választás volt a házigazda szerepére. Lényegre törően mutatja be az alkotó munkásságát, könyveinek, egyéb publikációinak magyarországi megjelenését, mindvégig követhetően fordít, könnyedén és gyorsán ülteti át a gondolatokat magyarra - nem ragozom tovább: profi munkát végez. Méltó párja a szerzőnek, aki láthatóan ezerszer átgondolt, pontos válaszokat ad, kristálytiszta logikával elemez. Gállos szerint az est vendége a Közép-Európáról szóló diskurzus egyik alakítója, többek közt Kundera és Esterházy mellett. Olyan szerző, aki egyszerre szlovén és európai, és aki ugyan szereti a posztmodern irodalom játékosságát, ettől azonban még az írásai mindig tényeken alapulnak, kerülik a hipotetikus szólamokat, és olyan visszatérő témái vannak, mint az emberi sors, a történelem.

                Aztán már az esti premierről folyik a szó, a Merő Béla által színpadra állított Hallstattról, mely a harmadik magyarországi bemutatója az alkotónak. Hogy mi lehetett a darab alapgondolata? Nos, Jančar szerint a 20. századi történelem, a Monarchiáé legalábbis, ahol mi, magyarok és szlovének éltünk, nagy reményekkel kecsegtetett - ezekből azonban semmi nem valósult meg, az újabb és újabb háborúkból és forradalmakból mindössze a hullák maradtak ránk. És nem elég, hogy a múlt csúfos, az emlékek feltárása is képmutató módon történik. (Erről akarva-akaratlanul is Magyarország jut az ember eszébe, pedig ekkor csak és kizárólag Szlovéniáról volt szó.) Mint megtudjuk, a színjáték eredeti címe valami ilyesmi lett volna: Kis tréfa (farce) a furcsa évszázadról - aztán mégsem ez lett, mert a halálon nincs mit nevetni. A pirandellói (Hat szereplő szerzőt keres) és shakespeare-i (Hamlet) nyomvonalon haladó, önreflexív és önironikus darabban egy régész csapat végez időtlen idők óta kutatásokat egy bányában; a leleteik azonban korántsem az ősi kelták idejéből származnak, mint ahogy azt a vizsgálatokat vezető professzor állítja, hanem gyaníthatóan az egészen közeli múltból. Jančar - miközben drámájában nehezen, ha egyáltalán elkülöníthető, hol vannak álom, képzelet és valóság határai - azzal a gondolattal játszott el: hogyan viszonyul utólag az olyan kínos történelmi-társadalmi problémákhoz, mint a népirtás, egy marginális figura, akinek nincsenek közvetlen élményei a tömegmészárlásokról.

Merő Béla

                Merő Béla arról mesél, hogyan ismerte meg a szerzőt (13 éve találkoztak először), milyen benyomást tettek rá a művei. Első élménye a Godot-ra lesve című darab volt, majd a A nagy briliáns valcer, mely egy drámaantológiában jelent meg. Ezt ő maga nem állíthatta színre, viszont legalább a szocializmus korszakának legendás rendezőzsenije, Paál István (akiről Sándor Iván is ír Drága Liv című regényében, melyet egyébként is csak ajánlani tudok az olvasóknak) megtehette ezt Veszprémben. Merő a Jančar szövegeket olvasva rögtön szellemi közösséget érzett kettejük között. Nem is titkolja, hogy azért is tartja szépnek a szerző írásait, mert felfedezte saját magát bennük. Ő fordíttatta le a Hallstattot magyarra.  És ő is azt állítja: a magyar és a szlovén valóságot ugyanazok a problémák terhelik. A rendező végezetül felolvasott egy részletet az író Rövid tudósítás a város hosszú ostromáról című szövegéből, mely korábban a Jelenkor folyóirat 2009/4-es számában jött le.

                Az est további izgalmas része volt, amikor - immáron elrugaszkodva a premiertől - azon polemizált szerző és hallgatósága, vajon van-e még értelme a 21. században „Közép-Európa-eszméről" beszélni. (Hogy mennyire nem új keletű ez az elgondolás, arra elég felidézni a harmadik utas politizálás második világháború előtti eszményét, mely a környékünkön együtt élő népek összefogására épült, de csak elméletben, hiszen nem valósult meg belőle semmi.) Jančar szerint ez az idea a 80-as években egyértelműen a nyitást jelentette, mára, az Unióba lépéssel azonban látszólag úgy tűnik, hogy értelmét vesztette, elavulttá vált. Mégis, mintha ugyanazt valósítaná meg az EU a gyakorlatban, mint amiről a közép-európai értelmiség korábban diskurzust folytatott. És a közös tapasztalatok miatt mindig is lesz értelme együtt gondolkodnia a térség értelmiségének. Elek Tibor irodalomtörténész felvetésére aztán - miszerint kérdéses, a Közép-Európa-eszme nem csupán egy illúzió-e - arra a konklúzióra jutnak (Jančar és Elek), hogy talán a közelmúlt közös csalódásai késztethetnék összefogásra ezeket a népeket.

                Fekete Péter színházigazgató kérdésére válaszolva a Hallstatt szerzője végezetül kifejti, hogy bár magánemberként optimistább, mint íróként, ez nem jelenti azt, hogy pesszimista „üzeneteket" óhajtana hagyni a világra - inkább csupán figyelmeztetni szeretne a körülöttünk ólálkodó veszélyekre, és arra, hogy merjünk szembenézni a problémákkal. Hogy mennyire nem borúlátó, azt azzal is alátámasztja, hogy műveiben a legsúlyosabb dolgok bemutatása után is élni hagyja a reményt. És mivel látta a főpróbát, beszél kicsit a békéscsabai Hallstatt-interpretációról is, Merő Béla rendezését (mely megtekinthető február 17-én, 18-án, 19-én és 20-án is) szenvedélyes, tempós, provokatív előadásként jellemezve.

                Összességében elmondható, hogy a közönségtalálkozó igazán jól sikerült, és mindenképpen felkeltette az érdeklődést úgy a Hallstatt-bemutató, mint a Jančar-szövegek iránt.

Drago Jančar