A Szépírók Társasága VI. Őszi Irodalmi Fesztiválja

Mindenki kisebbség

(2009. október 17-18., Petőfi Irodalmi Múzeum)
Csapody Kinga-Szabó Tibor Benjámin

Október 17. (szombat) [SzTB]

Értjük és megértjük, hogy egy ekkora szervezet ekkora programsorozatához olyan koncepció, közös gondolati keret a szerencsés, amibe akár minden tagot bele lehet szuszakolni valamilyen módon. Sokan érezzék/érezhessék érintve magukat. Nincs ezzel baj, meg egyébként sincs vele mit tenni, ezért a tudósító nem forgatja hosszan magában azt a felismerést, hogy ha mindenki kisebbség, akkor (valójában) senki sem az. Hogy kisebbségnek lenni nem szombat esti program. Hogy kisebbségnek lenni nem klasszifikációs kérdés. Az is, persze, de nem ettől érdekes. Kisebbségnek lenni: hatalmi kérdés. Szabadság(hiány) kérdése. Akiket tényleg érint, azok nem pódiumról mosolyognak. Ritkán. Ők rágják az öklüket, izzad a tenyerük, próbálnak kilátni abból, amiben benne, kiszakadni a determináltságból, levegőhöz jutni. Az író (manapság/többnyire/legfeljebb) díszkisebbség: olyan, mintha. De, mondom, értjük, megértjük. És tényleg mindenki lehet (valamilyen szempontból, valamilyen halmaz elemeként) kisebbségben. Vannak, akik nem szeretik a tiramisut, például. Olyanok (szerintem) nagyon kevesen vannak, tökre kisebbségben. Rossz nekik.

A Szépírók őszi fesztiváljának szervezői (nevek Kinga írásának a végén) azért más szempontokat, csoportosítási lehetőségeket találtak, a fesztivál első napjára (szám szerint) négyet. Ezek egy-egy beszélgetésként jelentek meg a rendezvény programjában.

A nyelven innen és túl - avagy mit nevezhetünk kisebbségi irodalomnak?

Délután négy órakor kezdődik az első produkció, a PIM dísztermében gyakorlatilag telt ház, a másik (kisebb) teremben is sok néző (ott vászonra vetítik a pódium képét, hangosítják a beszélgetéseket). Szegő János a moderátor, vendégei Bán Zsófia, Láng Zsolt, Németh Zoltán, Radics Viktória. Szétvetett lábakkal, a székén hátracsúszva ül a társaság közepén Szegő, nagyon laza. Laza, de nem pökhendi, nem felszínes, a kérdésein, gesztusain érezni a valódi érdeklődést, a (nem tolakodó) alázatot. Halkan beszél, differenciáltan fogalmaz - jó kép. A beszélgetés nem áll össze egésszé, nem tart sehonnan sehová, de azért sok az érdekes részlet, és itt-ott kialakul valódi diskurzus. Radics Viktória szerint a kisebbségi léthelyzet (irodalmi/művészi szempontból) elsősorban is interkulturális pozíció, szellemi nyitottság, a Vajdaságban élő alkotók szükségszerűen többféle (esztétikai) világban élnek egyszerre, a napi érintkezés a magyartól nagyon különböző szerb irodalommal, annak ízlésirányaival, beszédmódjaival, ez egy, az anyaországinál ingergazdagabb kulturális környezetet, sokszínűbb élménybázist jelent. Danilo Kiš-t idézi közben, és minden mondatával azt erősíti, hogy a kisebbségi helyzet megajándékozza a kisebbségit a külső nézőponttal. Onnan másképpen lehet rálátni a magyar irodalomra. Németh Zoltán egész mást hangsúlyoz. A felvidéki magyar irodalomban erős izolációs tendenciákat lát, a szlovák irodalommal alig érintkeznek az alkotók, így valódi kultúraközi hatás nincs, Felvidéken más az izgalmas kérdés. Hogy nem a szlovák, de az magyarországi irodalom képes-e hatni. Mert nem feltétlenül. A felvidéki írók egy része szinte csak a felvidéki magyar irodalmat olvassa, kizárólag egymást tekintik referenciacsoportnak, vagyis ők nem a szlovák kultúra, hanem az anyaországi kánonok viszonylatában kisebbség. Vagyis a kisebbségi léthelyzet nem a nyitás, a nyitottság lehetősége, hanem (akár / adott esetben) gettó (is lehet). Láng Zsolt a transzszilvanista törekvések népszerűségéről beszél, az esztétikumot terhelő közösségi funkciókról, a frusztráltságról, arról, hogy a transzszilvanizmus valójában kompenzáció. És mint ilyen, korlátozza a szabadságot, szűkíti az alkotó mozgásterét: művészetidegen. Tehát a kisebbségi helyzet nála fojtogatás, elfojtás és az ebből szabadulni akarás. Szegő János az identitás vállalásról, vállalhatóságáról kérdez, amikor Bán Zsófia megfogalmazza a beszélgetés legfontosabb gondolatát. A világ a legritkább esetben kérdezi meg, hogy vállalod-e, akarod-e saját kisebbségi szerepedet. Hanem rád süti mint bélyegeket, és belekényszerít az ezzel együtt járó magatartásmintákba. Ez a nem mindegy. Erős felütés ez az est, csak az nem hiányzik, hogy a végébe a rendezők durván és többször belezenélnek (ezzel jelezve, hogy hagyják már abba a fellépők). Czapáry Veronika az első sorból végig filmezi a produkciót egy kézikamerával - fárasztó lehet.

Németh Zoltán, Bán Zsófia, Szegő János, Radics Viktória, Láng Zsolt

Bán Zsófia figyel


Czapáry Veronika filmez

Závada Pál a szünetben

Csaplár Vilmos Németh Gáboral egyeztet

Kéri Piroska mosolyog

Határon túl

Az ötkor kezdődő beszélgetést Mészáros Sándor vezeti. Bujdosó Alpár, Grendel Lajos, Márton László, Selyem Zsuzsa ülnek még az asztalnál. Nagyon furcsa, mozaikos produkció. Annyira különböző helyzetűek és gyökerűek a fellépők, hogy nemigen lehet őket rendszerben tartani. Bujdosó és Márton szereplése (irodalom)történeti dimenziót kap, leginkább múltbéli dolgokról beszélnek, Bujdosó Kormos István (a párizsi magyar irodalomra gyakorolt) hatását emlegeti, Márton László neveket sorol, akiknek állami díjat kellett volna kapniuk itthon. A nyugati magyar irodalom egy egészen sajátos konglomerátum, és szinte semmilyen hatással nincs az anyaországi ízlésirányokra, a kint élő emblematikus alkotók jelentős része gyakorlatilag nem létezik a magyarországi irodalmi nyilvánosság számára. Miközben a Magyar Műhely történetét, szerepét magyarázzák, az riasztó és szégyent okozó érzésem támad, hogy magyarul beszélő marslakókat hallgatok - a párizsi magyar irodalom egy záródó világ. Egy ettől teljesen különböző, aktuális és elevenbe vágó párbeszédet folytat a moderátor Selyem Zsuzsával. Utóbbi megszólalásain nagyon lehet érezni, hogy egyetemi irodalomár. Kidolgozott, árnyalt, szellemes gondolatfutamokkal válaszol Mészáros kérdéseire, kettejük szereplése izgalmas, inspiratív. Selyemtől megtudjuk, hogy az erdélyi irodalmi élet szereplői soha nem a román kulturális hegemónia miatt kerülnek konfliktushelyzetbe. A románokat egyáltalán nem érdekli, hogy mi történik a romániai magyar irodalomban, számukra tökéletesen mindegy, kiket tanítanak magyar szakon, mit tartanak jónak, mit értéktelennek az erdélyi magyarok. Az erdélyi irodalom (Selyem Zsuzsa által) progresszívebbnek gondolt része az (erdélyi irodalmon belüli, erősen átpolitizált) etnicista törekvésekkel folytat meg-megújuló küzdelmet. Wass Albert megítélésének Kolozsvárott napi szinten hatni képe tétje van, például. Selyem Zsuzsa megszólalásai alapján úgy tűnik, Erdélyben romantikus színezetű kultúrharc folyik, lelkesedésekkel, ellenlelkesedésekkel, szenvedéllyel.

Ez a beszélgetés hozza a fesztivál (számomra) legizgalmasabb momentumát. A moderátor az egyik kérdése közben (szerepszerűen, de mégis) bizalmaskodón meglöki Selyem Zsuzsa vállát. Selyem ekkor egy leírhatatlan (nagyon határozott) gesztussal utasítja vissza a tolakodó mozdulatot. És ahogy a kölcsönös bocsánatkérések után összenevetnek, az nagyon helyénvalónak tűnik. Valahogy az egész fesztivál szemléletét demonstrálja ez a jelenet. A rossz magatartás és annak feloldása együtt.

Grendel Lajos a kakukktojás a csapatban. Sokat mosolyog, érdekesen mesél, de az nem lehetséges, hogy ő a téma szempontjából problémaérzékeny tudjon lenni, mivel ünnepelt, kánonképző szerző, a határ bármelyik oldaláról is nézzük. (Lényegileg) Nem kisebbségi.

A beszélgetés alatt a kortárs magyar irodalmi élet egyik legfeltűnőbb figuráját látom meg a nézőtéren. Marczinka Csaba otthonosan bányászik az orrában, elmélyülten figyel. Vagyis az est (számára is) működik.

Márton László, Bujdosó Alpár, Grendel Lajos, Selyem Zsuzsa, Mészáros Sándor

Mészáros Sándor

Bujdosó Alpár

Vidékből városba - asszimiláció?

A beszélgetést Grecsó Krisztián vezeti, és ő az egyetlen moderátor, aki nem csak irányít, de (a többiek után) sokszor maga is válaszol saját kérdésére. Érthető, a témában igencsak érintett. Gergely Ágnes, Háy János, Szálinger Balázs, Térey János a beszélgetőpartnerei. A produkció egyszerre esetlen és szellemes, csálé és mégis arányos - és egyértelműen ez a legjobb hangulatú, legszórakoztatóbb program a fesztiválon. Gergely Ágnes nem hajlandó megszólalni, amíg mindenki el nem hallgat a szünet után még zsongó teremben, így indul a beszélgetés. A publikum iskolás rendreutasítása pedig valahogy mosolygósra húz mindent, ami ezután következik. Szó esik nyelvváltásról, a gyerekkori vidéki élmények konvertálódásáról, arról, ahogyan a vidéki emlékekből táplálkozó fikciós művek odahaza mégis dokumentáló erővel bírnak, hatnak, a zárt közösségek hajlamosak úgy (elferdítve, elrajzolva) emlékezni saját régi történeteikre, ahogy azt az író később megírta. Akaratlan valóságszabályozás. Háy elmeséli Budapestre kerülésének körülményeit, az ebből adódó konfliktusokat, az identitásváltást, a kettős idegenség élményét, a falusi azonosságtudat elvesztését, és azt, hogy hiába veszett el a régi kötődés, annyi hozadéka mégis maradt, hogy képtelen a falusi romantikára, nincsenek rusztikus vágyai, nem akar kisházat Pusztapiripócson, sehol se. Neki a falu munkaeszköz, gyerekkori szorongásainak helyszíne, univerzuma, dolgoztatja élményeit, de nincs hozzájuk már köze. Szálinger Balázs a sajátos kettős (zalai-erdélyi) vidékisége okán szerepel éppen ebben a beszélgetésben, de megszólalásaiból az derül ki, hogy alkotóként a vidékiség számára alig jelent többet helyrajzi kérdésnél. Hasonló érzése támadhatott a nézőknek Térey János válaszadásaikor is, ő egy debreceni polgári családból került Budapestre, ráadásul addigra jól ismerte már a fővárost, a történetét, a legnagyobb élményváltás számára az volt, hogy Pesten nem egy, hanem sok villamos szaladgál. Gergely Ágnes részletgazdagon mesélt arról, hogy a gyerekkorában rögzült (táj)nyelvi fordulatok megtermékenyítik a mai szövegeit. Példát is említ. Szülőfalujában, Endrődön hallotta azt a szólást, hogy jó helyen van benne, mint cigánygyerekben a bontófésű. Azt sajnos nem tudjuk meg, hogy ez mit jelent, inkább csak bízhatunk benne, hogy a frazéma jelentésmezője megfelelően píszí.

A beszélgetés egésze (indirekt módon) azt üzeni, hogy nagyvárosban asszimilálódni könnyű. Hogy a faluban maradni, és ott asszimilálódni (esetleg újra) íróként - az lenne nehéz. Nem is választotta ezt az utat egyikük sem.

Háy János, Gergely Ágnes, Grecsó Krisztián

Háy, elgondolkodva

Térey a debreceni gyökereiről

Szálinger Balázs Gergely Ágnessel

Grecsó és Csaplár az előtérben

Kisebbségi élmények, identitásvesztés

Németh Gábor vezeti a nap leginkább szenvedélyes, itt-ott valódi indulatokat is generáló beszélgetését. A szereplők (Balogh Robert, Jónás Tamás, Szántó T. Gábor, Závada Pál) nagyobbik része (talán Závada nem) nagyon erős érzelmi töltést (bizonytalanságot? frusztráltságot?) hordoz magában indentitásával kapcsolatban, és ez valahogy átjön a diskurzuson. Balogh Robert saját svábságát elemzően, mintegy kívülről figyelve próbálja a publikum számára is láthatóvá tenni, megszólalásai erősen intellektualizálóak, de homályos körvonalú azonosságtudatának felmutatásában valahogy az értékvesztés, a gyökerek nem találása, elvesztése dominál. Jónás Tamás ezzel szemben egy harcos, gyomorból jövő, ösztönszerű cigánytudatot ad a nézők elé, a hagyományok ismeretével, személyes elköteleződéssel, büszkeséggel. Szántó T. Gábor arról beszél, hogy a szokások, a zsidó élettörvények hogyan befolyásolják a hétköznapi érintkezéseket, és hogy zsidó költőként kettős kisebbségben él.

Závada Pál esetében nem tűnik relevánsnak az identitáskérdés. Mintha a környezete, olvasói (akár szlovák olvasói) erősebbnek látnák, gondolnák a szlovák gyökereit, azonosságát, mint ő maga. Nevet, miközben erről beszél.

Itt van felolvasás. Jónás Tamásé a legjobb, megrendíti közönségét. Jónás minden gesztusában borzasztó erős a drámaiság, és ezt nagyon direkt módon tudja átadni is.

Závada Pál, Szántó T. Gábor, Balogh Robert, Jónás Tamás, Németh Gábor

Kellemes délután-este, és mire véget ér az első nap programsorozata, már pontosan tudom, mi zavart mégis ebben nagy, közös címben attól a pillanattól fogva, hogy először megláttam a Szépírók meghívóján. Ezen a hétvégén, a Petőfi Irodalmi Múzeumban kisebbség(i)nek lenni: (szellemi)játék, értelmiségi riszálás. Érdekes, izgalmas, termékeny is sok helyen, de mégsem több jól öltözött és okos emberek szórakozásánál, egymást szórakoztatásánál. Üres, tét nélküli. Nincs, nem jelenik meg benne az emberi méltóság sérülékenysége, a kényszerek, a szabadság korlátozódása, az egész életet megpecsételő sorsszerűség. A Veszelynél a 44-es út mellett ácsorgó cigány kurva: kisebbség, a lebukástól való folytonos félelem miatt torzult lelkű meleg középiskolai tanár: kisebbség, a frissházas irodistanő, aki nem tarthatná meg állását a multinál, ha nem tűrné, hogy az osztályvezető időnként betuszkolja őt a férfi vécébe (és a férje elől még el is kell titkolnia a rendszeres megaláztatást): szintén kisebbség. A PIM-ben minden filozófia, minden éteri, nem szakad bőr, nem törik csont. A Szépírók fesztiválján kisebbségnek lenni: úri passzió. Annak viszont elegáns.

Október 18. (szombat) [CsK]

A vasárnapi ebéd után már szemmel láthatóan kevesebben, de legalábbis lassabban indultak el otthonról, de a nap végére ismét megtelt a Petőfi Irodalmi Múzeum mindkét terme.

A Balla Zsófia vezette beszélgetés témája, az Elszakadás lazán kapcsolódott az előző napi Határon túl és vidékről való elszakadást boncolgató programokhoz. A moderátor évszámokat - 1956, 1968, 1981 - emelt ki, melyek összekötnek minket (közép-kelet európaiakat, ezen kívül azonos, és különböző generációkat), majd „mi lett volna ha..?"- típusú és megválaszolhatatlannak aposztrofált kérdésekkel faggatta beszélgetőtársait, Balázs Attilát, Báthori Csabát, Gömöri Györgyöt és Varga Imrét. Balázs Attila rutinosan, a közönséget felélénkítve mesélt arról, hogy a közhiedelemmel ellentétben valójában az egykori Jugoszlávia volt a legvidámabb barakk, ahol a nyitva hagyott ablakokon sok új dolog repülhetett be, mint ahogy ez Új Symposion folyóiratnál meg is történt. Szó esett még első regényéről, a Cunniculusról, ami egy ifjú ember polgárpukkasztó törekvése volt, arra azonban ő sem tudott válaszolni (mint ahogyan senki sem), hogy vajon jobb író lett volna akkor, ha nem tör ki a háború. Bár pozitív nosztalgiát nem érez, nem merült fel, hogy visszatérjen, arról viszont nosztalgikusan mesélt, mikor Tolnai Ottó arra bíztatta, hogy írjon egy Finnegan's Wake-szerű regényt, ami ugyan nem született meg, de hasonló típusú levelek igen, egy ilyenből olvasott fel, érzékeltetve az elszakadás a nyelvváltás nehézségeit, egyben szkennelve a közönséget is. Erősen hegyeztük a fülünket, s a szövegkörnyezetből igyekeztünk kitalálni, hogy egy-egy szó mit jelenthet, én jegyzetelés közben külön azt is, hogy jól hallom-e és vajh miként kell leírni egyiket, másikat.

Varga Imre kiemelte, hogy az ő esetében inkább nyelvjárási különbségekről van szó, sokáig kísértette a palóc nyelvjárás, ami mostanában már csak indulatos helyzetekben jön elő. Vinnyére költözni úgy is tűnhet, hogy az egyik kisebbséget felcserélte egy másikra, azonban meggyőzött minket, hogy jó ez a távolság erőt gyűjteni, elhúzódni. Erre már csak azért is van szükség, mert nem lélekemelő témákkal, sorsokkal (kisebbségekkel foglalkozott/ik), hanem ha róluk ír, akkor a hajléktalanokkal járja a környéket, ha a drogosokról, akkor velük.

Báthori Csaba irodalomtörténeti példákkal válaszolt a neki feltett kérdésekre, így azt, hogy ő mennyire szívta tele magát német kultúrával, és hogy tudott-e volna német író lenni, avagy nem, azt nem tudtuk meg, de, hogy Rilke vagy Joseph Conrad mit válaszolt (volna), azt igen. Az utolsó körkérdés azt firtatta, hogy az elszakadás megérte-e, boldogok-e itt (és most), amire Balázs Attila  a „viszonylag boldog ember pozíciójából válaszolt", Varga Imre felhívta a figyelmet arra, hogy időnként rendet kell raknia az embernek kívül-belül. Gömöri György szerencsésnek tartja magát, mert pont akkor érkezett Angliába, mikor a támogatási rendszer sokkal kedvezőbb volt, azóta is három nyelven jelennek meg művei, Báthori Csaba pedig így zárta a beszélgetést „a magyar nyelv felé hajózom, s nem vagyok boldogtalan".

Balázs Attila élesben (mellette Varga Imre)

A Nemek és szerepek az irodalomban című beszélgetés első perceiben kijelentette Menyhért Anna, hogy bár az ő verseskötete női könyv,  attól azt, hogy miként lehetne definiálni  a női irodalmat, nem tudja, s ez talán abból is fakad, hogy Magyarországon ennek nincs előzménye, míg például az orosz irodalomban megtalálható. Ezeket a hagyományokat feltérképezendő indította Kiss Noémivel és Radics Viktóriával az elmúlt félévben a Rózsaszín szemüveg elnevezésű beszélgetéssorozatot (a Nyitott Műhelyben). Menyhért Anna azonban csak Nemes Nagy Ágnessel példálózott a továbbiakban, fájlalta, hogy az ő kapcsán is mindig csak a férfias líra jelző merül fel, míg erotikus versei, vagy épp amelyik a lábujj kilakkozásáról szól, a mai napig csak lábjegyzetként szerepelhetnek.

Saját indulásával kapcsolatban mesélt arról, hogy többen figyelmeztették a magyar irodalom merevségére, s arra, hogy aki kritikusként indul, az maradjon csak az. Azt a gesztust, mikor íróbarátai óvták versei kiadásától, ő féltésnek érezte, s azzal magyarázta, hogy csak annyi bajt látnak bennük, hogy „Nem annyira komoly, kis nőies témákról szólnak". Később Menyhért meggyőzte magát, hogy ez más irodalmakban elfogadott, így megjelentek a versek (pedig „azért vannak a jóbarátok...").

Józsa Márta nagyon jó tempót diktált a beszélgetésnek, jó ritmusban és váltásokkal beszéltette vendégeit, úgy, hogy mindenkinek maradt ideje felolvasni is. Kiss Judit Ágnes ügyesen hárította magáról a női író=kisebbség besorolást, egyrészt mert mindenféle skatulyától irtózik, másrészt, mert alkotás közben ez a kategória számára sohasem merül fel, (míg utána persze szembenéz azzal, hogy őt hova sorolják be). Ő legalább őszintén bevallotta, hogy legalább annyiszor jó/jobb nőnek lenni, mint amennyiszer nem, ha nem többször.

Gerevich András hangsúlyozta, hogy ő úgy látja, hogy a melegség tematikában nem sok új dolgot hozhat az irodalomba, inkább csak politikai, jogi kérdésekben csúcsosodik ki, ezzel irodalmon túli kérdésekké válik. Érdekes volt hallani azt is, hogy homofób politikai, társadalmi reakciók kapcsán sokkal többször és intenzívebben érzékeli saját homoszexualitását, mint ahányszor magánéletében ekként tekint magára. Persze, a kitagadásból, kirekesztettségből, abból, hogy az ember lemond a saját családról, és az ezekből adódó traumák s azok feldolgozása megjelenhet, s meg is jelenik téma szinten. Míg Angliában létezik könyvesboltokban külön gay részleg, azért ez nem jelenthet irodalmi alapon szerveződést - vélte Gerevich. A beszélgetés alatt legkevesebbet beszélő Takács Zsuzsa egyfajta szemlélődő, kissé outsider pozícióból reagálta le a hallottakat, beszélt készülődő új verseiről is, majd olvasott.

Józsa Márta, Menyhért Anna, Takács Zsuzsa

Gerevich András, Kiss Judit Ágnes

A gyerek - avagy a legnagyobb lélekszámú kisebbség során Györe Balázs idézetekkel készítette elő kérdéseit, melyek a beszélgetőtársaiban rejlő gyerekekhez szóltak leginkább. A meghívottak mindegyikében élénken él még a kisgyerek, Tóth Krisztinában szülőként is  erősen előjön még egy-egy iskolai helyzetben, Sajó László a szeptemberi iskolacsengőtől éli át újra, és a Böszörményi Gyulában lakó kissrác is még mindig szorong. Erdős Virág arra a kérdésre, hogy ma mennyire azonosak még a gyerekkori önmagukkal, kifejtette, hogy nagyon is, de a legkisebbnek, legkiszolgáltatottabbnak lenni érzést mindenki, még a felső-középosztálybeli, fehér, hetero férfiak is átélik egyszer. Tóth Kriszta önazonossága is folytonosságot mutat, hisz akkor is, és azóta is ufónak érzi magát. Sajó László folytatva az édes-keserű poénkodást, hozzátette, hogy abban a tekintetben semmiképp sem olyan, mert gyerekkorában ő például sokkal szebb volt, és abban sem, hogy ma már nem egy bokor alá bújva szemléli a világot. Arra a kérdésre, hogy melyikük mióta érzi magát írónak is meglepően hasonló válaszokat hallhattunk, gyermekkori traumákat és még egy markánsan közös jelenséget, hogy mindegyikük számára az az érzés maradt meg, él és működik tán még ma is, hogy az alkotáskor SENKI SEM SZÓL BELE. Mind a négyen prózát olvastak, így hiába a jelző- és kicsengetésre hajazó figyelmeztető zene, ami sajnos már Sajóba is belefojtotta a szót (pedig nagyon szívesen hallgattuk volna még a fent felidézett állapotot felettébb jól illusztráló szöveget), s rendhagyó módon Böszörményinek a világ teremtéséről szóló meséjével (?) egy ifjú rajongója ismertette meg a közönséget.

Erdős Virág, Györe Balázs

Tóth Krisztina

Újságpapírba csomagolt könyv?

A záróprogramban, mely Egyszemélyes kisebbség? címet kapta már csak két vendéggel, Lengyel Péterrel és Parti Nagy Lajossal beszélgetett  Péczely Dóra. Felvezető, könnyed kérdésnek szánta ugyan, de a válaszadók nagyon is komolyan vették az akhilleuszi dilemmára hajazó felvetést, mely szerint ha választani kéne aközött, hogy több száz év múlva is olvassák műveiket, vagy most kapnak Nobel-díjat, mit választanának. Míg Lengyel Péter legnagyobb fenntartása a négy órán át tartó díjátadó vacsorával van, ahonnan kimenni sem lehet, Part Nagy szerint ebben az elismerésben a vele járó pénzösszeg a legvonzóbb. Péczely Dóra (kissé zavarban) útvonal, vagyis beszélgetés újratervezést javasolt, de még így is megmarad a kissé irónikus ping-pong, amely az olvassák-e egymás műveitől, nyugatos hagyományokon át, a nyelv- és stílusművészeten s csavaráson keresztül is sok mindent érintett.

Parti Nagy Lajos, Lengyel Péter, Péczely Dóra

Szántó T. Gábor főszervező, s szervezőtársai Bárdos Deák Ági, Gerevich András, Györe Balázs, Kéri Piroska, Péczely Dóra által lebonyolított programsorozat idén is sok érdeklődőt vonzott a Petőfi Irodalmi Múzeumba, s akik már átverekedték magukat a feltúrt utcákon találhattak újdonságokat hozó lendületes beszélgetéseket is, és lassabb, elbambulásra késztetőket is, s hogy melyik volt kisebbségben, azt döntse el mindenki maga.

Főoldal