Hajóhíd

14.Mind__k_D__niel.jpg 

Mindák Dániel

Előszó

 

Brüsszel lakóit senki nem vádolhatja azzal, hogy könnyen meglepődnek, annyi különös dolgot és embert láttak már. Megtanultak eltűrni minden lehetséges eseményt, és tolerálni minden létező embertípust, kivéve persze a flamandok a vallonokat, és a vallonok a flamandokat, mert őket nem, de mindenki mást toleráltak. Egy szép novemberi napon mégis olyan történt velük, amire ők is felkapták a fejüket.

Nem, ez nem igaz, hiszen olvastam a hivatalos jelentést, először nem a helyiek észlelték az eseményeket, hanem egy csapat japán turista a Grote Markt-on, akik ráadásul színjátéknak vélték az egészet, és csak jó idő elteltével jött rá valaki, hogy a fotózáson kívül más teendő is akadhat. A főtéren, a Hotel de Ville-lel nagyjából szemközt, bár ha szembeállunk vele, kicsit jobb kéz felé ugyanis egy középkori öltözetű katona feküdt teljes vértezetben, félbetört lándzsával keze ügyében. Senki nem látta, amikor odament, az utólag beidézett turisták is csak zavartan pislogtak, és azt állították, hogy egyszerűen ott volt. Az illető pedig – bár a történet idején csak fájdalmas hangon emlegetett olyan szenteket, akik a naptárkészítőkön kívül senkinek eszébe nem jutottak – később váltig állította, hogy ő Jonk de Cissay, Merész Károly herceg úr leghűségesebb lovagja, Cissay, Écuisses, Torcy, Saint-Eusébe és Montchanin örökkön való birtokosa, és épp a Herceg negyvenkettedik születésnapjára rendezett párviadalon vett részt, egészen pontosan ellenfele lökése nyomán éppen kirepült lovának nyergéből. Arra nézve, hogy a herceg negyvenkettedik születésnapja óta eltelt korokat hol és hogyan vészelte át, sem az állítólagos lovag, sem a nyomozók nem tudtak választ adni, és az összes lehetséges magyarázat közül még mindig az tűnt legracionálisabbnak, hogy ellenfele akkora hatalmasat taszajtott lándzsájával Jonk lovagon, amekkorától ő nem térben, hanem időben esett le lováról, és bucskázott előre pontosan ötszázharminchárom évet. A helyzetet elfogadni természetesen nem volt könnyű, no meg azt sem, hogy a visszaút lehetetlen, de a lovag hűségére jellemző, hogy mihelyst megértette szándékolatlan időutazásának tényét, mindjárt arról kezdett kérdezősködni, hogy az ő hercege, Károly, sokáig élt-e még, és vajon véghez vitte-e azt a sok dicső tettet, amelyet eltervezett.

A mentők szerint, ha esetleg feltételezzük, hogy a kezelt személy elméje ép maradt, akkor is agyrázkódással, kulcscsont-töréssel és pár kisebb sérüléssel kell számolni, más kérdés, hogy a kórházba szállításhoz kívánatosnak tűnt a testet borító páncél leemelése, melynek technikáját a mentősök nem ismerték, az akkor még – egybehangzó állítások szerint – nem teljesen tiszta tudatú lovag pedig hevesen tiltakozott a kék-sárga, hattyús oroszlánt ábrázoló ruhadarabok és páncél-alkatrészek eltávolítása ellen. A véletlen úgy hozta, hogy flamand mentősök érkeztek a helyszínre, ami feltétlen szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy ők nem értették a lovag közép-francia szitkozódásait, mert bizony csak úgy röpködtek a „beste liszttolvaj”-ozások és „koszlott gyalogos pór”-ozások, sőt még egy „ördögfattya kocsmárosnéfiai” is elhangzott, amikor a tűzoltóknak végül sikerült szétvágniuk a páncél darabjait.

A gyógykezelést és a fizikai fájdalmat amúgy meglepően jól viselte a lovag, és ez az az időszak, amikor már én magam tudom tanúsítani a történteket, hiszen a kórházban már meglátogattam egy interjú miatt, illetve azért, hogy dedikálja nekem könyvének jelenkori kiadását, ami afféle elalvás előtti olvasmányként már régóta nálam volt.

Azokban az időkben, amikor bebizonyosodott, hogy a lovag csakugyan időutazáson vett részt, másrészt a kórházi számlát valakinek ki kellett volna fizetni, fellángoltak a jogi viták a lovag állampolgárságát és státuszát illetően, hiszen az önálló Burgundi Hercegség megszűnt létezni, területén ma hat ország osztozik, azt pedig sem ő, sem a történészek nem tudták, pontosan hol született. A vallonok szerint a vallon nép nagy szülöttéről van szó, aki hozzájuk tartozik, más kérdés, hogy mivel Brüsszel főterének észak felé eső oldalán találták, az egész országot kettészelő határ értelmében balesete Flandriában történt, ezért a kezelési költségek a flamandokat illetik. Természetesen a flamandok is bejelentkeztek, és újjászületésének, valamint élete nagy részének feltételezhető tartózkodási helyszíne alapján követelték Johannes von Cissay flamand mivoltának rögzítését. Alig néhány nappal később ötezer vallon tüntetett a Grote Markt déli oldalán Jonk de Cissay honos vallonságának elismertetéséért, míg a Rue au Beurre felé eső sarok flamand ellentüntetőktől volt hangos, majd pár nap múlva maga II. Albert király fejtette ki közleményben, hogy nem tartja kívánatosnak az Orániai-háznál ősibb főúri családok honosítását. Láss csodát, másnap a flamandok tüntettek Jonk úr vallonságáért, és a vallonok a flamand honosításért. Közben Franciaország is bejelentkezett a francia haza nagy szülöttéért, de Jonk úr puszta kézzel nekiesett a kórházi vaságynak, amikor meghallotta, hogy „országának megszomorítói” és „hercegének gyilkosai” kívánják őt „zsoldjukba fogadni”.

Ebben a válságos pillanatban valaki a homlokára csaphatott, és azt mondta, hogy sózzuk az egészet az EU nyakára, ha már itt székelnek nekünk a szomszéd háztömbben. Az EU rögvest létrehozott egy vizsgálóbizottságot, majd egy döntéshozó bizottságot, mellé egy döntés-előkészítő bizottságot egy megfigyelő bizottsággal, és akkor már egy ellenőrző bizottságot is. Ezek néhány hét alatt könyvtárnyi iratot termeltek, természetesen végleges döntésre tett konkrét javaslat nélkül.

Én akkoriban már kifelé mentem az EU jól termő dinnyeföldjeiről, hogy miért is, az nem ide tartozik, tulajdonképpen erről is a franciák tehetnek, illetve rosszul választottam patrónust. Mivel más bűnöm nem volt, nem buktathattak meg látványosan, de jelzésértékű, hogy az előbb említett bizottságokból mind kihagytak, és kezdtem jeleket tapasztalni arra, hogy hamarosan nagy sajnálattal meg fogják szüntetni az én hivatalomat.

Ahogy az aktahalmok magasodtak a de Cissay-ügyben úgy a prózai szempontok is egyre sürgetőbbek lettek, mert Jonk úrnak nemcsak jogállása nem volt, de fedele és kenyere sem. Jótét lelkek és történészkedő mecénások fedezték úri huncutságai hátterét, köztük, talán mondanom se kell, jómagam is ott voltam, de éreztük azt, hogy nem tologathatják egyik aktakupacot a másik helyére a végtelenségig.

Tulajdonképpen az anyagi kérdések mentén jutottunk el odáig, ami legalább látszatra megoldotta az ügyet. Történt ugyanis, hogy Jonk úr követelni kezdte birtokai jövedelmét, ami jogi szempontból sokszorosan lehetetlen volt, nemcsak az igazoló okirat hiánya, vagy a feudalizmus eltörlése miatt, hanem azért is, mert Jonk urat a rendőrség egyelőre nem engedte ki Brüsszel közigazgatási határai közül, birtokai pedig ebben az évszázadban épp a Francia Köztársasághoz tartoztak. Mikor ezt finoman tudtára adtuk, szörnyű haragra gerjedt, és rögvest párbajra akarta hívni azt a kutya Barrosus lovagot, aki megtagadja tőle jogos birtokait, és a párbajhoz még másnap, hideg fejjel is ragaszkodott. Ahogy a hivatalos jelentés fogalmazott, „interpellációját” továbbították az elnöknek, aki rögvest átlátta a helyzet komolyságát. Elfogadni a kihívást elsősorban még csak nem is a korszellem párbaj-ellenessége miatt nem lehetett, hanem azért, mert Barroso úr sem kopjatörésben, sem vívásban nem gyakorolta magát, de visszautasítani sem lehetett presztízsveszteség nélkül. Így aztán egy szűk körű ülés és néhány óra múlva megszületett a határozat, miszerint Jonk de Cissay mostantól az EU történelmi tudatosságért felelős nagykövete, fizetésnek pedig kap az egykori birtokai jövedelmének megfelelő pénzösszeget, amiről ő úgy tudja, hogy közvetlenül birtokaiból származik. Ez utóbbit én hitettem el vele, és én értettem meg Jonk lovaggal azt is, hogy Barroso alacsony származása miatt nem lehet méltó ellenfele, amiért Jonk úr önként elállt a párbaj tervétől, még mielőtt az a nyilvánosság előtt kitudódott volna. Hálából, avagy felfelé bukásom eszközeként én kaptam a hivatalosan titkárinak nevezett feladatokat a lovag mellett, melybe beletartozott egyrészt egy olyan fizetés, amellyel nem kell szégyenkeznem, másrészt a lovag és a külvilág között esetlegesen adódó kellemetlenségek elsimítása.

Így került tehát a lovag úr a régmúltból a közelmúltba, így kezdődtek ezen világbeli kalandjai, és így adódott, hogy én mellette voltam, és minderről hitelesen be tudok számolni.

 

(Mindák Dániel 1989-ben született Budapesten, jelenleg is a fővárosban él.)


 

Főoldal

 

2023. július 04.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Gerzsenyi Gabriella: Fehér magányIvánovics Beatrix: Mese a jóságról
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Gál János humoros verse és verses prózájaFarkas Wellmann Éva: Átiratok érettségizőknekSzékely Csaba humoros verseiHartay Csaba humoros versei és prózája
Darvasi László: Hosszabb lesz, mint a La ManchePataki Tamás: A férfivá válás nehézségeiDragomán György: A tökéletes jégkocka nyomábanVöröskéry Dóra: A lamantin éneke
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png