Gombos Péter
EGY „GYEREKES SZERZŐ” TITKAI NYOMÁBAN
Kiss Ottó gyermekirodalmi munkássága
Haiku egy ötvenes, „gyerekes költőről”
Vajon késett-e,
és fejlágya benőtt-e
most már, Kiss Ottó?
Egyszerre nehéz és könnyű feladat Kiss Ottó gyermekirodalmi munkásságáról összegzést adni. Nehéz, mert nyilvánvalóan nincs lezárva az életmű, ráadásul olyan szerzőről van szó, aki a felnőtt- és gyermekirodalomban egyaránt „sokat mozgott”. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy esetében a felnőtt- és gyerekkönyvek között kevésbé nyilvánvaló a kapcsolat, mint ahogy például Lázár Ervinnél. Nemcsak azért, mert többnyire a választott műfajok is eltérnek (emitt jellemzően regények, novellák, amott svéd típusú, kisebb számban rímes-ritmusos versek vannak inkább), de a stílus, a hangulat is más a két területen. (A kivételekről a tanulmány végén esik szó.)
Amennyire jellemző ez a különbözőség, annyiban segítség is az elemző számára, hiszen a gyerekkönyvek bemutatásakor kevésbé kell figyelni a „másik” szövegekre. Csak kis részben tárgyalom hát azokat az általános jellemzőket, amelyek Kiss Ottó mint (felnőtt-) író, -költő sajátjai.
A legszembetűnőbb vonás, amelyik egyformán jellemző az írásaira, alighanem a szerkesztettség. Nagyon tudatos szerző, aki szerkeszteni és összefüggő fikciós teret teremteni is tud (Károlyi 2000), s aki szívesen él az „egymásba hurkolások” és az „elvarrások” (Jánossy 2000) eszközével is. Első regényénél, a Szöveteknél is ez volt a legfőbb szervező erő, de a Csillagszedő Márió (2002) esetében is kulcskérdés, hogy a befogadó meghallja, megtalálja-e az előre- és visszautalásokat, azokat a motívumokat, amelyek a verscsokrot epikus szállal egészítik ki. Most még nem részletezve, indokolva azt is bátran kijelenthetjük: az Emese almája, és A nagypapa távcsöve is túllép Ingrid Sjöstrandék „klasszikus” svéd gyerekversein a tekintetben, hogy nem csupán tematikus koherencia fűzi össze a kötet darabjait. (S még utoljára utalva a felnőtt könyvekre, lásd a Javrik könyvét.)
S ha már az úgynevezett „svéd típusú” versek Kiss Ottó-féle reprezentánsait megemlítettem, maradjunk is itt. Nem is kezdhetném mással a munkásság bemutatását, mint a Márióval – több okból is.
Kiss Ottó nagymértékben köszönheti népszerűségét, (el)ismertségét e kötetnek, amely azonban nem afféle mesei csodatévő tárgyként emelte ki gazdáját az ismeretlenségből. Bár – ha már a meséket említettem – a boldoguláshoz vezető próbatételek éppenséggel megvoltak, leküzdettek, mire 2003-ban a kötet megkapta az Év Könyve címet. A Csillagszedő Márió hosszú ideig érlelődött, alakult, több mint másfél évtized telt el az első leírt sorok és a megjelenés között. (Zelei 2008)
Igazi magyar kalandregény (meseregény?) a kiadás története. Sikertelen „kilincselés”, aztán rövidített, kis példányszámú változat megjelentetése, már-már mesébe író találkozás egy bölcs asszonnyal (bizonyos Janikovszky Éva), országos kiadás, díjak, fordítások, szakmai és közönségsiker. A korábban inkább fénymásolatokban terjedt, iskolai előadások alapját adó szöveg gyorsan meghódította olvasóit, hallgatóit – sokkal-sokkal gyorsabban, mint amennyi előkészület állt a mű mögött... Igaz ez akkor is, ha tudjuk, hogy a kötet – és maga Kiss Ottó – még mindig nem kapta meg a megérdemelt ismertséget. (Hogy ez nem marad mindig így, szerencsére nagy bizonyossággal megjósolható, a magyar gyermekirodalom egyik legfontosabb fórumán, a tankönyvekben ugyanis egyre nagyobb számban tűnnek föl a versei. Élő szerzőként ennél többet aligha kívánhat ma valaki hazánkban...)
Hogy mi a Márió titka – miközben irodalmi művek esetében gyakran nem is próbálkoz(hat)unk ennek a megfejtésével –, valójában nem is annyira nehéz kérdés. Megtapasztalhattuk már a svéd gyerekversek, de a Janikovszky–Réber-könyvek sikerénél is, hogy a felnőttek lerántása a maguk építette talapzatról, gyöngeségük, esendőségük megmutatása, vagyis általában véve az antiautoriter irodalom könnyen megtalálja olvasóját – a felnőttet és a gyereket is. Néha elég csupán idézni erősen klisé ízű frazémáinkat, máskor a gyermeki őszinteség, tisztaság, látásmód adja meg a csattanót. Mindez olyan nyelvezettel, amely „egyszerűségében ironikus”. (Zelei 2007, 98)
A kötet másik – valójában az igazi – különlegessége abban áll, ahogy az önmagukban is értelmezhető lírai darabok afféle naplóbejegyzésként kezdnek el működni, „epikus szállal” (Dobszay 2003) gazdagítva az inkább érzelmi állapotokról tájékoztató közléseket. Ráadásul úgy mesél történetet a főszereplő kislány, hogy valójában nem mesél… A család passiójának stációira csupán utalásokat találunk, mellékesen odavetett megjegyzéseket: „Amikor apa legutoljára összecsomagolt…”, „Mióta a papa elköltözött…”
Az apa új életére – és annak következményeire – is csak következtethetünk:
„Anyától apáig egyetlen út vezet,
az, amelyiken a hatos autóbusz megy.
De ez a járat azóta nem közlekedik,
mióta apa feleségül vette anya
régi barátnőjét, a Cédát.”
A kötet koherenciáját erősíti az azt átszövő analepszisek és prolepszisek (vissza- és előreutalások) hálózata, amelyek ráadásul további történetelemekkel is bővítik a befogadó ismereteit a családról. Itt most nem részletezem ezeket, csupán két elemet emelek ki. A Márió hetedik verse a következő:
„Márió azt mondta,
hogy régen, amikor
az apja meg az anyja
elváltak,
ő kutyát kapott ajándékba.
Megkérdeztem a papát,
hogy velük mi van,
de azt felelte,
hogy ők soha nem válnak el,
mert annyira szeretik egymást.
A kutyát már
meg sem említettem.”
Aztán megbillenni látszik az egyensúly, egyre több jel mutat arra, hogy nincs már meg a harmónia. „Míg végül azt is kikövetkeztetjük (pontos közlés nincs, hiszen a kislány számára ez nyilván kimondhatatlanul nehéz téma), hogy a szülők elválnak” (Gombos 2008, 78).
Az újra feltűnő kutya pedig végképp egyértelművé teszi a helyzetet:
„Ma vettünk egy kutyát, aki
anya szerint sokkal többet játszik
majd velem, mint a papa valaha is...”
Több hasonló példát is idézhetnénk, Kiss Ottó szinte matematikai pontossággal szerkesztette meg a kötetet. Bár az összefonódások nem olyan direktek, mint a Szöveteknél, de hasonlóan hatékonyak.
Mindez persze felveti azt a kérdés, vajon működik-e a szöveg – egészében nézve – a gyerekek számára is. Zelei Miklós válaszával nehéz lenne vitatkozni, szerinte kisgyerekek számára csak bizonyos darabjai érdekesek, kiskamasz korrá válik érvényessé az egész kötet. (Zelei 2007) Kiss Ottó sem mond egészen mást: „A szövegek más rétege nyílik meg a felnőtteknek, más a gyerekeknek.” (Elek 2004, 73)
A Csillagszedő Márió után nem kis bátorság volt hasonló témájú, azonos műfajú könyvvel előállni, ám az Emese almája (2006) sikeres tudott lenni – éppen azért, mert a szerző túl tudott lépni a sikerkönyvén. Kevésbé látványos az epikus szál, és a párhuzamos versek sem a kötet távolabbi részeiből utalnak egymásra, ilyenekkel jellemzően egymást követő oldalakon találkozunk. Amúgy is jellemzőbb az oldalpárokban gondolkodó szerkesztés, erre az illusztráció is ráerősít (Baranyai András kiemelkedően jót alkotott), helyenként kontextusteremtővé válva. (Zelei 2007)
Újdonság még az alfabetikus szerkesztés, ahogy az is, hogy van címe a verseknek (a műfajban ez ritkaságszámba megy). Mindazonáltal a stílus és a témák sem változtak nagyot: gyermek(ek) társkeresése, a barátság (túl)misztifikálása. Mindezek mellett a gyermek-felnőtt viszony sajátosságainak bemutatása, a szocializáció problémái, a hétköznapi dolgok filozofikus magasságokba emelése vagy épp a komoly problémák gyermeki leegyszerűsítése”. (Gombos 2006, 13) Ami még feltűnhet, az az, hogy a Márióban megszokott, „az anya mindig jelen van” (Zelei 2007) érzése itt már nincs meg.
Érdekes kérdés, hogy trilógiává vált-e Kiss Ottó svéd gyerekverses köteteinek sorozata A nagypapa távcsöve (2010) című könyvvel. Ha azt nézzük, hogy a műfaji jegyek változatlanok, hogy itt is van történeti szál, hogy itt is kulcskérdés a gyermek-felnőtt világlátása közötti különbség – igaz, ezúttal kétgenerációnyi a „szakadék” –, akkor nyilván igennel kell felelnünk. Igaz ez akkor is, ha itt nincs olyan utalás a könyvben, amelyik valamelyik korábbi kötetet „szólítja meg”. (Az Emesében volt ilyen, a barátság mint láthatatlan kötelék a Márió utolsó előtti versét idézte meg.)
Megvan a hasonlóság a tekintetben is, hogy ezúttal sem a harmónia, a családi idill az alapállapot. „Amikor bekapcsolódunk a családi körbe, a harcvonalak már kialakultak: a gyermek nem tud mit kezdeni a váratlanul beállító nagyszülőkkel, az anya ideges, mert úgy érzi, nem tud megfelelni az öregeknek, az apa pedig a maga elvarázsolt világából képtelen kilépni, hogy felesége segítségére legyen.” (Pompor 2010) A nagypapa távcsöve valójában az elfogadás, illetve az a mögött, az abban lévő „munka” története – természetesen egy gyerek, egy unoka szemszögéből.
Az aktív együttlét során – nem is olyan könnyen – megkedvelt nagyszülők már akkor hiányozni kezdenek az unokának, amikor még el sem mentek. „Ami érdekes: önmagában a tény, hogy a gyermek hirtelen elkezd ragaszkodni a papához és a mamához, kiszámíthatónak és giccsesnek is mondható, ám épp az addig vezető út pontos, érzékletes ábrázolása miatt válik hitelessé mindez, s valójában teljesen logikus az érzések megfogalmazása a kötet végén:
»Kívül is ugyanúgy történik minden,
mint belül.
Tegnap például még szép volt az idő,
sütött a nap a szívemben,
de ma csak dörögtem és villámoltam,
aztán meg sírtam is,
igaz, csak kicsit,
mint a záporeső.«” (Gombos 2010, 58)
Bár antológiákban jelent már meg korábban is rímes, ritmusos lírája a költőnek, a Régi kincsek (2011) volt az első kötet, amely nem svéd típusú versek gyűjteménye volt. Ha a Márió-versek kapcsán megjelölhettük az előzményeket (Janikovszky, valamint Ingrid Sjöstrandék), itt is említhetünk ilyet. Bár a ritmusosság miatt kínálja magát a Weöres-párhuzam – ráadásul több Weöres-parafrázis is van a kötetben –, hadd utaljak inkább Nemes Nagy Ágnesre, több okból is. Kiss Ottó kötetének alcíme „Dudorászós versikék” – joggal. Hisz némelyik rövid darabot mondókázni, dúdolgatva mondogatni is lehet, érdemes. Ahogy ez anno Nemes Nagy mondókáira is igaz volt („Álldiga és várdiga, járdiga és tánciga”).
Még közelebbi a kapcsolat, ha a költőnő Mennyi minden kötetének címadó versét nézzük:
„…gerle tolla, kréta, gyufa,
fényképen a Verne Gyula,
és a többi de szép, de szép!
Ezek, azok, izék, mizék.
Bámulok csak ennyi kincsen:
mennyi minden, mennyi minden!”
Kiss Ottónál:
[…]
„Ócska kalapban habcsók van,
gombolyagok nagy zacskókban.
Szák a halaknak, horgászbot
– nagypapa rég nem horgászott.
És ez a jó kis zsebóra
nem ketyeg, áll évek óta
– azzal az időm lemérem,
nem telik el majd, remélem!”
Az egyik kisfiú a titkos út, talán a suliba vezető „rövidítő ösvény” kincseit gyűjtögette össze, utóbbi a padlást kutatta át. Az eredmény ugyanaz: a fölnőttek szerint fölöslegesen összeszedett kacatok, szerintük felbecsülhetetlen értékek.
„Kincses kötet” Kiss Ottóé azért is, mert sokféle színes holmi kapott helyet benne. József Attila-átirat éppúgy, mint limerick, de a korábbi kötetekben megszokott történetszál is „megbújik” a könyvben, hisz ez is egy családtörténet, a kistestvérre vágyó ötéves fiúé és a szüleié, nagyszüleié. És persze a környezetükben fellelhető mindenféle dologé.
Nem mellesleg bizonyság is a könyv: a szerző nemcsak a svéd típusú versek nyelvét, stílusát érti, érzi.
Kiss Ottó gyermekprózájának bemutatása elején néhány mondatban meg kell emlékeznünk a Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután (2006) című kötetről – nem mintha úgy gondolnánk, hogy ez is része a szerző gyermekirodalmi munkásságának. A Szerintem mindenki gyerekekről szól, de nem hozzájuk, írta Zelei Bori (Zelei 2007), s ezzel teljes mértékben egyetértek. A fehér atlétatrikós Hálló István alakja, sajátos karaktere és ugyancsak jellemző környezete – a „panelbörtön”, a szigorú kontyú nejjel együtt – nem nagyon lehet ismerős a 21. század gyermekolvasója számára, így aligha érti az ebből fakadó humort. (Mellesleg: önmagában a fehér atléta jelentésváltozása is megérne egy pragmatikai elemzést. A sörpocakos munkástól Bruce Willisig hosszú az út, s lám, már korunk akcióhőséről is lekopott...) A hátsó borítón olvasható „gyerekes apáknak” ajánlás ekképpen teljesen érthető és elfogadható – mindkét jelentésében.
Ehhez képest A terepasztal lovagjai (2007) ízig-vérig ifjúsági regény. Nagy ívű, ígéretes kezdéssel, kellő titokzatossággal (Lovász 2007), bár a továbbiakban úgy tűnik, mintha az író nem tudta volna eldönteni, pontosan milyen műfajt is válasszon. Lovagregény, történelmi regény, meseregény is lehetne ez, de legközelebb talán a csukási hagyományra épülő vakációregényekhez áll a történet.
„Szálka és Dodi kalandjainak többsége »megmagyarázható« marad, ám a könyv elejének jóslata, titokzatossága mindvégig sejtelmes, mesés hangulatot ad A terepasztal lovagjainak. S miközben szinte a legapróbb különös jelenségről – legyen az egy rém vagy egy boszorkány – is kiderül, hogy nincs bennük semmi különös, semmi csodás, a történet egészét mégis áthatja a titokzatosság.” (Gombos 2007, 13)
Hogy – egyelőre – nem az ifjúsági regény Kiss Ottó legerősebb műfaja, kockázatvállalás nélkül kijelenthető. Nem csupán azért, mert viszonylag kis figyelmet kapott a kritikától és a közönségtől egyaránt. A fentebb említett műfaji besorolás nehézségéről ugyan azt gondolhatnánk, hogy csupán az irodalom elméleti tudorainak problémája, valójában azonban nagy mértékben befolyásolhatja az olvasói elvárásokat is. A befogadó ingadozása (elhihetem?) azonban ezúttal nem az a fajta ’habozás’, amelyről Todorov azt írja, fontos alapeleme a fantasztikus irodalomnak (Todorov 2002). Ott inkább az „én is lehetnék-e az a hős” a kérdés, itt ellenben zavart okozhat az, hogy nem tudjuk, milyen attitűddel, mekkora nyitottsággal kell követnünk az eseményeket.
Persze lehet, hogy mindezt nem véletlenül érezzük így. Talán az egész regény „kuncogó fityisz az elvárásoknak meg kalandregénynek meg a gyerekvilág-ábrázolásnak: semmi sem valódi, minden csak olyan, mintha”. (Lovász 2007, 27)
E tanulmány elején azt állítottam, Kiss Ottó felnőtt- és gyermekirodalmi munkásságában kevésbé van meg az a párhuzamosság, mint például Lázár Ervin, vagy épp Békés Pál írásaiban. Ám van két olyan kötete, amelyek épp ellenkező tanulsággal szolgálnak: ezek szerzője nyilvánvalóan ugyanaz az ember, mint a Szöveteké vagy épp az Angyal és Tsaé.
A Liliuputi trónkövetelők (2012) és a Szusi apó erdőt jár (2013) úgy gyerekkönyvek, hogy olvasás közben azt végig érezzük, a szerző, ránk, a felnőtt-társakra is kikacsint olykor, sőt, szinte folyamatosan. Győri Hanna nagyon találóan írja az előbbi könyvről: „Kiss Ottó meséi felnőtt mesék. Annak viszont nagyon erősek – miközben olvasom őket, befelé nevetgélek. Ironikus kis szösszenetek, nem messze Csoda és Kósza vidékétől és nagyon közel Kiss Ottó korábbi könyvéhez, a Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délutánhoz. Mintha ezek a Béla bácsik és Sándor apák Hálló István szomszédai lennének.” (Győri 2012)
A Szusi apó kapcsán pedig maga az író jegyzi meg, hogy e könyve egyfajta határterülete a felnőtt- és gyermekirodalomnak: „Az én értelmezésemben a határterület kifejezés éppen ezt a mondatot támasztja alá, tudniillik, hogy van átmenet a gyerekirodalom és a felnőttirodalom között. A gyermekirodalom fogalomkörébe tartozik az ifjúsági irodalom is, ami magába foglalja a kamaszirodalmat. Én utóbbiakra, illetve az utóbbiak és az ún. felnőttirodalom közti területekre gondolok, amikor határterületet mondok.” (Hercsel 2013) Ugyanebben az interjúban Kiss Ottó azt is elismeri, hogy „rétegkönyvet” írt, amely aligha vonz nagyszámú olvasót, hisz „nem érint népszerű témákat, nincs benne vámpír, focista vagy jedi lovag”. (Hercsel 2013). Ezzel aligha vitatkozhatunk, mindeközben azonban a kötet külleme, tipográfiája (megint Baranyai Andrásnak hála) kifejezetten a „digitális bennszülöttek” igényeihez, elvárásaihoz igazodik – mennyiségre és minőségre is.
Az biztos, hogy mindkét könyv bátor vállalkozás. Miközben elméletileg mesél a szerző, mintha szándékosan kerülné a műfaj alapelemeit. Nincs meg a népmesék kényelmes ráérőssége, bőbeszédűsége, nem él a klasszikus mesehősök figuráival, de közben nem játszik a modern mesékre jellemzően a nyelvvel sem, és nem a folklór elemeit csavargatja, változtatgatja. A történetek sokszor hiányosnak tűnnek, holott minden fontos dolog bennük van – csak épp nincs ott semmi, ami nem lényeges. Márpedig ezt nem így szoktuk meg. (Az információknak ez a visszafogott közlése jellemző a Liliuputi trónkövetelők illusztrációira is. Kárpáti Tibor stílusa kevés szöveghez passzolna, ehhez igen.)
Érdekes, hogy még a felnőtteknek szóló Szusi após Kiss Ottó-novella (Szusi apó álmot látott) is inkább tűnik „mesének”, mint a két gyerekkönyv darabjai. S ha már a Szusi apó: a kötet talán a legmegosztóbb Kiss Ottó-könyv lett. Az internetes értékelések elképesztően szélsőségesek, a lelkes rajongástól a teljes elutasításig gazdag a paletta. A legtalálóbb megjegyzés talán ez: „Gyereknek túl felnőtt, humornak túl fekete, tréfának túl bölcs, de könyvnek képes.” (Pável 2013)
Hasonlóan izgalmas a történet (vélt) üzenetének megfejtése. Van, aki komoly spirituális síkot vél felfedezni, egyben a modern technika eltúlzott jelentőségét olvassa ki a sorok közül (Hercsel 2013), van, aki magát a szerzőt látja a bölcsben, más a Weöres Sándor előtti tisztelgésként értelmezi a kötetet. De szóba került Rousseau, Dante és Saint-Exupery is az ihletők között (Németh 2013). Kiss Ottó alig győzte cáfolni az elméleteket… Persze azért ő is adott fogódzót a megfejtéshez: „…bár nem lenne ellenemre, ha a könyv egyes részei beszélgetést provokálnának vagy beszélgetésre késztetnének, […] én csak arra gondoltam, hogy adhatunk ugyan »bölcs« tanácsokat a gyerekeknek, de a legjobb, amit tehetünk, ha hagyjuk, hogy a saját útjukat járják.” (Hercsel 2013)
Lehet, hogy ez általában Kiss Ottó gyermekirodalmi munkásságának is az egyik titka? Hogy tudniillik nem akar, nem szeret az írásaival tanítani? Mivel viszonylag későn lett apuka, esetében nem merült föl, hogy versei, meséi a gyerekszobából kerültek át a könyveibe. „Olyan korban vagyok, amikor másnak már gyerekei szoktak lenni, nekem meg nincsenek, lehet, hogy így kompenzálok.” (Zelei 2008, 19)
Ugyanakkor megvan benne az a jó értelemben vett „gyerekesség” – lásd még Weöres Sándort vagy épp Lackfi Jánost –, amely nélkül nem biztos, hogy érdemes belevágni a gyermekirodalom művelésébe. „Gyermekszemmel azok a felnőttek tudják nézni a világot, akik megmaradtak gyermeknek, nem felejtették el a játékot, az őszinteséget, vannak kérdéseik, amelyekre tudják, hogy csak a gyermekek ismerik a válaszokat.” (Pompor 2010)
Az, hogy önmagában ez elég-e ahhoz, hogy valakinek a neve emblematikussá váljon a gyermeklírában, hogy „viszonyítási és értékkonstruáló pont” legyen (Lovász 2007, 27), persze megválaszolhatatlan kérdés. De Kiss Ottó mintha amúgy is jobban szeretné a kérdéseket, mint a válaszokat…
Felhasznált irodalom
Dobszay Ambrus (2003): „Beszéljenek ezután a halak is!” In: Somogy, 31. évf. 6. sz. 509–519. p.
Elek Tibor (2004): Arányérzék, ritmus és mellérendelő szerkezetek: Kiss Ottóval beszélget Elek Tibor. In: Tiszatáj, 58. évf. 4. sz. 69–77. p.
Gombos Péter (2008): „Én és a többiek”: Kiss Ottó versei narratológiai megközelítésben. In: Somogy, 36. évf. 1. sz. 76–81. p.
Gombos Péter (2006): Márió Emeséje. In: Csodaceruza, 5. évf. 27. sz. 12–15. p.
Gombos Péter (2010): Könnyen lehet megszeretni. In: Csillagszálló, 5. évf. 6. sz. 56–58. p.
Gombos Péter (2007): Merre tart a magyar gyermekpróza? In: Csodaceruza VI. évf. 29. sz. 12–13. p.
Győri Hanna (2012): A varázslat csak tévedés. In: a Pagony honlapja. [online] Bp: Pozsonyi Pagony Kft. cop. 2012. augusztus 14. [2013. 10. 10.] <URL: http://www.pagony.hu/a-varazslat-csak-tevedes
Hercsel Adél (2013): Lehet, hogy valamikor igazi gyerek voltam? : Interjú Kiss Ottóval. In: Prae.hu oldala [online] Bp.: Palimpszeszt Alapítvány, cop. 2013. 07. 29. [2013. 10. 11.] <URL: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=6526
Jánossy Lajos (2000): Szövettan. In: Élet és Irodalom, 44. évf. 6. sz. 14. p.
Károlyi Csaba (2000): Két Ottó. In: Élet és Irodalom, 44. évf. 6. sz. 14. p.
Lovász Andrea (2007): Terepasztal kis(s) lábakon. In: Élet és Irodalom, 51. évf. 24. sz. 27. p.
Németh Eszter (2013): „Ahol hasonlóság van, ott különbség is…” – beszélgetés Kiss Ottóval. In: a Librarius honlapja [online] Balatonboglár: Podmaniczky Művészeti Alapítvány, cop. 2013. június 22. [2013. 10. 16.] <URL: http://www.librarius.hu/interju/462-szerkeszt/3312-2013-07-21-14-47-41
Pável (2013): Könyvajánló In: Pável olvasgat [online] pavelolvas.blog.hu [2013.10.3.] <URL:
http://pavelolvas.blog.hu/2013/10/03/resztli_201308_young_borgos_csukas_lackfi_bondy_stb
Pompor Zoltán (2010): A megtalált közösség : Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve. In: Prae.hu oldala [online] Bp.: Palimpszeszt Alapítvány, cop. 2010. 06. 04. [2013. 10. 11.] <URL: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=2728
Todorov, Tzvetan (2002): Bevezetés a fantasztikus irodalomba. Bp.: Napvilág, 172 p.
Zelei Bori (2007): Családirodalom?: Kiss Ottó három kötetéről. In: Forrás, 39. évf. 9. sz. 96–99. p.
Zelei Miklós (2008): „Annyira szerettem volna, hogy most már csinálhatom is”: Egy este Kiss Ottóval. In: Forrás, 40. évf. 10. sz. 13–23. p.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
