Rácz I. Péter:
Szellemeskedő kellemkedés
Két dolog vonzza be a hazai olvasót a német nyelvterületen sikeres, kimagaslóan termelékeny – itthon is három kiadónál négy gyerekkönyv-sorozatával népszerűsített – fiatal írónő egyik (8-14 éveseknek szánt) ciklusának világába. Elsőként mindjárt az immár nyolcrészes széria cím- és névadója (Sódervári Sherlock báró; eredetileg: Sherlock von Schlotterfels) keltette várakozás, ami a detektívregények (gyermek) kedvelői számára a legismertebb doyle-i életműrészre utal(hat). Másodsorban a kisregényeket magyar nyelvre átültető személye delejezi a potenciális (elsősorban persze felnőtt) betűfalót. Tandori Dezső fordítói munkássága legendás: magyarító leleményei még a közepes alatti szintű eredeti műveket is képesek az üdeség bájával „eladni”, kiemelni a szürkeségből. Azt persze a fordítói tevékenységhez fűződő teoretikus viszony határozza meg, ki hogy véleményezi a forrásmunkából létrehozott új mű felstilizálásának jogosságát. (Én mindig nagy rajongója vagyok, ha az effajta „hűtlenség”, „kicsapongás” jobb műveket eredményez. A csalódást inkább az kelti, mikor később vagy az eredetit, vagy egy újabb, mástól származó fordítást olvasok, és nyomát sem lelem a brillírozásnak…) Nos, talán nem tévedek nagyot, ha az állítom, hogy – felnőttszemmel olvasva – Fischer-Hunold gyermeteg történetei szinte kizárólag a fordítói ötletesség, sajátra formálás miatt élvezhetők. Pedig érezhetően erősen visszafogta magát a fordító (sajnos), hogy ne váljon belőle szerző.
Pár gyöngyszem ezekből:
„– Én valójában nem kísértet, hanem szellem vagyok, így nem kísértek, hanem legföljebb szellemjárok. […]
– Jó, akkor mit szellemeskedik? – kérdezte Laura ijedten.
– Szellemeskedem? Hitvány leánya a csőcseléknek! Szellem vagyok, és járok.” (1/29.)
„Ó, nem nagyherceg volt ez a Roderigó, hanem gazherceg!” (1/39.)
„Kérem, mi tegnap összefutottunk Sódervári Sherlock báróval, vagyis belengett az életünkbe, és így, lendületesen elmesélte, hogy balsorsát, kísértetállapotát egy aljas illetőnek köszönheti…” (1/78.)
„A rendőrség már helyszínel.
Laura föl sem mert nézni. Mellesleg ő épp tejszínelt, a fehér habot törölgette fel a szép fényes, fa asztallapról.” (1/109.)
„– De – tett egy széles karmozdulatot a kísértet, mintha kardmozdulat lenne…” (2/51.)
„– Ilyen éles penge! Ludwin dicsekedett is vele, úgy felvágott rá, ahogy…
– Ahogy a kés a húst felvágta – vigyorgott kesernyésen Maxi.
– Éles az eszed, öcsém – csettintett a báró.” (2/96-97.)
„– De azért reménykedünk a kísértetélet szellemében. – A nagyúr nem akart szellemeskedni, a gyerekek mégis megtapsolták dicső szózatát.” (3/32.)
(A kiemelések az eredeti szövegben – RIP)
Ezek után/mellett talán mondanom sem kell, a sherlockiáda nagyon vékonyra sikerült. Méghozzá azért is, mert itt a doyle-i munkásság később művészileg kevésbé meghatározó iránya, a „spiritizmus” kerül előtérbe, talán a detektívkód hátrányára. A humor szándékoltsága miatt valamilyen szinten itt az Oscar Wild-féle A canterville-i kísértet is háttérolvasmány lehet.
Az elnagyolt sztori szerint két kis tizenéves gyerkőc, egy testvérpár, Laura és öccse, Maxi egy korlátolt és rettegett házvezetőnő gondjaira bízva tengetik mindennapjaikat a kiismerhetetlen Sódervári-kastélyba költözve. Szüleik a munkájuk szerelmesei, a gyermekeik életében nem nagyon vesznek részt: a művészettörténész apuka épp barokk-kastélymúzeummá rendezgeti új lakhelyüket, az archeológus anyuka egy éve eltűnt a dél-amerikai dzsungelben(!), de emiatt senki nem igazán izgatja magát – gondolhatjuk, a későbbiekben ez egy felvehető szál lesz a kötetsorozatban. Az epizód-logika „magyarázatául” szolgálhatna a kísértetként/szellemként itt ragadt, 1671-ben, 21 évesen párbajban halálosan alulmaradt Sódervári Sherlock amatőr bűnügy-felderítő alig-munkássága is. A vele megbarátkozó sihederek azt feltételezik, ha esetről esetre végighaladva megoldják a bűnügyeket, megszabadul köztes állapotából és jobblétre szenderült. Az egyes „nyomozások” képeznék tehát alapját a köteteknek… Vagy mégsem – legalábbis a 4. kötetig ennek nyoma sincs. Az első kötetben a családi becsület visszanyerése egy drágakő fellelésén múlik; a második kötetben egy családon belüli, múltbéli gyilkosság utólagos felderítése a tét; a harmadikban egy kísértetjárta kastélyhotelben kell felkutatni egy „kollégát”; a negyedik magyarul megjelent kötetben pedig tengerimalacok tűnnek el egy kisállatkertből.
Apropó, köztes állapot: a szerző igencsak következetes a következetlenségben. Az arrogáns nemesi – gyakran csukló és tárgyakat mozgató, szellemkutyát ajnározó – szellem, akit csak a testvérpár lát, de mások is hallanak, hol átmehet a falon, hol képtelen rá, hol 300 éves, világot látott, tapasztalt(!), hol dunsztja sincs a külvilágról, néhol döglött tetűk bizgatják a rizsporos parókája alatt a fejbőrét, maga is bekoszolódik, körme alól piszkot pöccint el, a Lili nevű kutyájának szaga van... Parajelenségnek elég amorf.
Mindenesetre karakterénél is a nyelvi megformáltság mikéntje ölt legtisztább alakot. Nyelvhasználata ugyanis ötvözni látszik a saját kora és az ifjoncoktól eltanult jelenbeli szleng, diáknyelv töltelékszavait, szófordulatait (szuper, mega, omega, fantasztikó, tutínó, abszoláte, ezerrel).
Íme, egy önreflexív példa:
„– Ezer kartács és bomba, millió lerobbant laptop és süllyedő tankhajó – hallották a testvérek a fura, de jól ismert hangot […] A báró volt az! Tüsszentett, így nem folytatta régies szavakból és trendi fogalmakból kavart szitokáradatát.” (3/21.)
A báró legtöbb kiszólása egy vén tengeri medvét, kalózt idéz, holott élettörténete ezt nem indokolná… Ahogy ő is szinte csak kísérőelem a kísértethistóriákban, jobbára ugyanis a gyerekek vannak előtérben, körülöttük csetlik-botlik, és csupán akkor van rá szükség, ha be kell jutni valahová láthatatlanul. A fentebb kiemelt, dicsért nyelvi momentumok fokozatosan kikopnak a szövegből, előbb alkalmi helyüknél mindig megmagyarázva a poént (Lehet, hogy közbeszólt a kiadói szerkesztő: „Kedves írónő/fordító úr, ezt nem veszik a kisgyerekek…”?), majd teljesen eltűnnek a szövegből. Mivel a történet szikrányit sem tudja felkelteni az érdeklődést, a nyelvi humor kimúltával lanyhul a mi figyelmünk is. Talán ennek is köszönhető, hogy a magyar kiadás megtorpanni látszik…
Pedig morzsákban igenis összeállhatna egy alternatív történet (mégha vékonyka is), melyben ezek a (szüleik által) magukra hagyott, ugyanakkor (a rühellt házvezetőnő révén) szigorúan tartott testvérek megküzdenek a mindennapokkal. De azt kell vélelmeznem, ez csak a véletlen műve, az írónőt vagy nem érdekli ez a szociális kérdés, vagy gyáva hozzá, vagy képességei híján van… Pedig mennyivel érdekesebb lett volna (talán a gyermekolvasóknak is) az üres locsi-fecsik helyett vastagabb kontúrt adni ennek a vonatkozásnak. Helyette itt van a lökött kísértetbáró, a csipkelődő tesók, a föl-föltünedező, de valódi funkció nélküli kártyapartner Wallatoe felügyelő, és a vontatott, elnagyolt, tésztaszerű történetvezetés.
A kötetcímlap-illusztrációkat kivéve teljesen komolytalan, látványhiányos, felesleges képi világ melletti szöveget az első két kötet után jó ízléssel bíró szülő nem olvasná föl csemetéjének. Ez a sorozat bizony piacra írt, gyorsan romló tömegáru.
(Alexandra Fischer-Hunold: Sódervári Sherlock báró-sorozat: Kincsvadász kísértet, Szörnyűséges születésnap, A dilinyós tűzbarát, Malaclopás a Kedvenckertben, illusztráció: Karsten Teich, fordította: Tandori Dezső, Scolar, Budapest, 2010-2011, 148, 126, 143, 130 oldal, 1990 Ft/kötet)
Ajánljuk még:
Rácz I. Péter: Magyarázat nélkül elszökő másodpercek (Karen Thomson Walker: Csodák kora)
