Rácz I. Péter
Magyarázat nélkül elszökő másodpercek
A Csodák kora című regény egyik főszereplője az idő – éppen eltűnik, s hogy megtalálják, kétséges. A könyv másik főszereplőjét Juliának hívják, aki egy kaliforniai városkában élve 11 évesen tapasztalja meg először, milyen az, amikor problémává válik az idő fizikai hatása – így a harmadik legfontosabb „karakter”: az elbeszéltidő-érzékelés. Az írónő egyszerre hozza el a kislány számára a gyermekkor és a világ végét: a Föld saját tengelye körüli forgási ideje megváltozik, egyre lassul, ennek következtében természeti és társadalmi kataklizmák sorozata rengeti meg a földlakók életét – megváltozik a gravitáció, a Föld mágneses tere, a növények és állatok kipusztulnak, az emberek megbetegszenek. Az utópisztikus science fiction regények műfaji kódjai a fejlődési regények sajátosságaival vegyül: a 21. század végén, 22. század elején, túl élete első 23 évén, emlékszik vissza Júlia a megváltozó világ első egy-két évének történéseire, szélesebb és szűkebb környezetének reakcióira. Nemkülönben saját felcseperedésének meghatározó mozzanataira, első baráti, szerelmi csalódásaira, örömeire, a családja tagjai közti viszonyrendszer átrendeződésére, konfliktusaira. Tinédzser lesz – a benne dúló kémiai folyamatok hatásai azonban a külvilág változásaival párhuzamosak. Hogy egymást erősítik vagy sem – az elbeszélő számára is dilemma. Ahogy az az olvasó számára is: a két műfaj ötvözete szétválasztható-e elemeire, azaz megállnának-e saját lábon – a földtörténeti évmilliárdos folyamat szerzői felgyorsítása, időbeli sűrítése nélkül pusztán egy kamaszregénnyel van dolgunk, azaz a „zöldelbeszélés” szerves része a történteknek vagy csak ornamentika? Mivel tudományos magyarázat nem születik (a regényben; nem tudják, mi okozza a változásokat), leginkább parabolisztikusnak tűnik a mese: helyezzünk egy szereplőt extrém helyzetbe, s nézzük meg, mi történik (vele). A változás kényszerűségéből fakadó válaszok pedig megszülik a szentenciát: minden változik, semmi nem örök.
Sajnos ez így elég közhelyes.
A megfogalmazás, a mondatok egyszerűsége ugyan a befogadhatóságot segíti, ekként ifjúsági regényként (is) hitelesítheti a művet, ez azonban lezártságot, semmint nyitottságot sugall – ráadásul az olvasói képzelet birodalmába utalja az elbeszélői kompetencia kettősségének (a 11 és a 23 éves Júlia nézőpontja egymásba oldódásának) arányát, az emlékező-fogalmazó poszthumán(?) létének szavahihetőségét. (Emlékezzünk csak Vonnegut Galapagosára – más címen: Második édenkert –, vagy Houellebecq Elemi részecskékjének ezen aspektusára…) Ha a habkönnyű, gyermeki (alulnézetű), távolságtartó, kvázi-részes, majdnem-közönyös elbeszélésmóddal a tragikus téma és elmesélhetősége közti feszültséget szerette volna növelni a szerző, célt tévesztett, mert a ki nem fejtettség inkább csak maszatolásnak, így hatástalannak tűnik.
Ugyanakkor mi is mellélőnénk, ha számon kérnénk a mélyebb filozófiát és a tudományos egzaktságot egy a fiatalabb korosztályt is megcélzó művön, mely mindazt a zavarodottságot, félelmet, tanácstalanságot viszi színre, ami egy globális és ökokatasztrófával „terhelt” felnőtté válási folyamat során nagy valószínűséggel előfordulhat. Ilyenformán (az elbeszélői kompetencia időbeli távolságával karöltve) krónika, leírás a Csodák – tehát magyarázatok nélküli – kora, ami a műbeli esetleges kommentárokat, értelmezéseket, válaszokat rendre eliminálja.
Mindenesetre a mű erényei közé tartozik, hogy felhívja a figyelmet több olyan tudományos jelenségre (gravitáció, ár-apály, forgási-keringési periódusok, földi ökoszféra, emberi időszámítás konszenzusjellege stb.), amely utánjárásra (a tudománynépszerűsítő-ismeretterjesztő, majd a szakirodalom olvasására) késztetheti a kíváncsi betűfalót – persze csak, ha van rá ideje…
(Karen Thomson Walker: Csodák kora, ford. Nagy Gergely, Budapest, Libri, 2012, 355 oldal, 2990 Ft)
