Prágai Tamás
Beláthatatlan harcmodor
I.
Ma nincs bennem könyörület, mert ilyen
napom van, könyörület nélkül etetem
gumisajttal a macskát, mind a négyet, és lejárt
szavatosságú szalámivéggel,
könyörület nélkül figyelem, ízlik nekik,
megették, bajszuk nyalogatják és lábukat hosszan
előre nyújtva a hasuk alját,
azt a részt, melyet nyugodtan
intim területnek nevezhetnék.
II.
Nincs kegyetlenebb, mint a tavaszi kert
ébredéskor, amikor a végtelen mezők illata
összpontosul minden levélben,
egy gonosz isten
hegyes, zöld tűkkel szurkálja a földet belülről,
és átdöfi sokszor,
gyöngyöző kék, fehér és sárga cseppek,
földvér.
III.
A jövőn már nem gondolkodom,
sem az időn, mióta befellegzett,
a hegyeket nézem, mennyire hegyek,
a sík, füvekkel lepett mezőt,
mennyire sík, mennyire lepett füvekkel,
hogy gubbasztanak a szavak kalickáiban
a sólymok,
hogy röppennek fel a sorban, mikor
a halandó
költő leüti végre az est, az ót, a lyét, az emmet, az ót megint, a kát,
de a bátorságot
nem a sólymoktól,
hanem a füvektől lesem el,
és írás közben a haláltól félek.
(...)
XIV.
Aprócska gyarmat minden kerti négyzet-
méterben mérhető határ,
dolgos hangyák, henyélő tücskök.
A kerttől nem a számító felosztást irigylem.
XV.
Egyre szigorúbb gyarmattartók vagyunk,
leigázottaink egyre engedelmesebbek,
egyre jobb velünk
az együttműködés:
elvesszük tőlük
levélvégről az illatos cukrot,
néha hagyunk nekik is
pár állott cseppet, örülj, tetű.
XVI.
Árnyas idő, csapzott idill:
kerti falomb alatt
a néma délután
mélyén habzik a hű szesz.
XVII.
Az asztalon puha vaj,
túlságosan puha, túlságosan emberi,
mellette fenyegető kés,
kicsorbul a szemem, ha nézem.
XVIII.
Megírni egy levél történetét,
egy falevélét, amint lehull,
amint északra fordul a szél
és csörren fémesen a ház
mögött a rőt akác is, és puha
szavakat súg a gyűrűk titkos
életéről, vagy skiccelni csak,
vázolni a pályája tágas ívét -
minden rétorok atyja,
írd sorsunk maradandóvá.
Megjelent a Bárka 2009/4. számában
