Ex libris

 

 bakcs___a_szigeti_f__zfa___rny__s__l.jpg

 

A Gyula, a bakcsó, az éjjeli gém

és a vak varjú

 

Idén nyár eleje óta akad Gyulán, a vár taván – melyet mostanában egyre többen, mint kacsás tavat ismernek – egy bakcsó, amiről egy dolog biztosan elmondható: nem olvas természetismereti könyveket. Különösen azokat nem, melyek olyasmiket állítanak felőle, hogy „közismert népi elnevezése éji gém, mivel alkonyatkor, sötétedéskor szeret vadászatra indulni.” A mi bakcsónk, úgy fest, nem ismeri a romantikát, pragmatikus szárnyas, aki tesz a naplementére még akkor is, ha az történetesen koktél a közeli Rondellában vagy a reflektorok fényjátéka a tószínpadon.

Míg mi ugyanis a túlélésért küzdünk valahol a nap déli hevével szemben, addig a bakcsó, tisztában azzal, hogy ő tulajdonképpen a helyi tápláléklánc valódi csúcsa, csücsül az árnyékban kényelmesen, és lesi a turistát.

                A helyi tápláléklánc úgy fest, hogy annak legalsó fokán a föld mélységeiben a forró termálvíz terül el. A termálvíz 1958. szeptember 17. óta a város tápláléka, vele tömi szívókái és gyökerei segítségével fiókáit, a gyógy- és fürdőmedencéket, melyek településünkre csábítják a gnúkhoz és zebrákhoz hasonló turistacsordákat, akik bőszen ellegelészik a nyári párán tenyésző friss programokat, nem is sejtve, hogy a szomorú fűzek árnyán egy szürkeeminenciás bakcsó lesi minden mozdulatukat.

 

bakcs___a_parton.jpg

 

                Ugyanis, ha valakinek, a bakcsónak biztosan érdekeltsége van azokban a zöld kis dobozokban a tó két oldalán egymással átellenben, amelyek bizonyos maroknyi morzsalékkal csábítják magukhoz a gyanútlan turistákat. Tudniillik a turista ellenállhatatlan vonzalmat érez a kacsák – pontosabban: tőkés récék – etetése iránt, mely tisztelettel vegyes szeretet ahhoz hasonló, melyet a rómaiak tápláltak egykori lúdjaikkal szemben hálából, amiért megmentőknek bizonyultak a Capitolium egy, a közelmúltbelinél korábbi, és kevésbé ismert barbár ostromakor. A kacsák – nagy kegyesen – elfogadják az alamizsnát, de egy-két darab akarva, nem akarva jut belőle a tólakó tükörpontyoknak és törpeharcsáknak is. A várost a víz táplálja, a város a turistát, a turista a kacsákat és a halakat, a halak meg a bakcsót, ugyanis a bakcsó, mint ragadozó, az általa előszeretettel nem olvasott leírások szerint elsősorban apróbb halakat, békákat és rágcsálókat fogyaszt, minden mást csak ízlelget.

                Várkerti bakcsónk hol a középső sziget füzei, hol a csónakkikötő mellett, a mocsári cédrusok árnyán lesi kacsaeledel- és kenyérvető mozdulatainkat, melyek nyomán a vízfelszín közelébe gyűlnek a törpeharcsák úszóseregei, akik közül aztán szabadon válogathat a szája, pontosabban csőre íze szerint.

                A jelenségről a minap Boldog Gusztávnak, a Körös-Maros Nemzeti Park őrkerület-vezetőjének is beszámoltam, aki válaszul elküldte nekem a BBC Earth brit tévécsatorna Szuper Okos Állatok (Super Smart Animals) című sorozatának egy rész(let)ét, egy bizonyos Éhes Hunk (Hungry Hunk) nevű bakcsóról, aki kelet-középeurópai illetőségű rokonához hasonlóan az emberek által, az ott fekete hattyúknak, nálunk vadkacsáknak dobott kenyeret használja fel a halak előcsalogatására. Érdekesség, hogy az angol is éjjeli gémnek (night heron) nevezi a bakcsót, annak ellenére, hogy a felvételen Éhes Hunk is igencsak nappalos. Az okos madár kenyércsalit használ horgászathoz (Smart Bird Uses Bread as Bait for Fishing) című felvételt közel másfél millióan nézték meg eddig, de vajon mennyien nézték volna már meg, ha a gyulai Bölcs Bakcsó Béláról készült volna a festői várral a háttérben?

                A bakcsónk műveletlenségét, vagy legalábbis a szakavatott ornitológusokkal szembeni tiszteletlenség számba menő közönyét, az is jól mutatja, hogy híres emberkerülő természetét a város egyik legfelkapottabb helyén gyakorolja, vízibicikli-csúcsforgalmak, tószínpadolások, áriapróbák, bádoggyulás szelfilövészetek, játszóterelések, fürdőfelkeresések és szállodaelhagyások kellős közepette. Meglehet, valóban nem kedveli az embert: nem száll oda a kisgyerekekhez megsimogatni a buksijukat és megmondani a szülőknek, milyen szép a szemük, kedves a mosolyuk, az unokám is éppen ennyi idős lenne, ha nem lenne már harmincéves stb.

                Bakcsónknak az éj(jel)i gémnél is idétlenebb elnevezése a vak varjú. Roppant találó, tekintettel, hogy se nem vak, se nem varjú. Követve e logikát javaslom további neveinek a néma kacsát, hiszen se nem néma, se nem kacsa, vagy akár a siketfajdot. A bakcsó eme szép és kifejező nevéről sokaknak a „csip-csip csóka, vak varjúcska…” kezdetű mondóka juthat eszébe, mely alapján jogosan merül föl a kérdés, hogy amennyiben a szövegben nem egy látássérült varjat takar a „vak varjúcska” elnevezés, hanem egy közönséges bakcsót, akkor valójában a csip-csip csóka se egy hasontollas fekete csóka, hanem valami egészen más madár, aminek a becsületes neve a „csip-csip csóka”, ami se nem csip-csip, se nem csóka.

                Állítólag a vak varjúcska elnevezés onnan ered, hogy a bakcsók, amikor éppen beszédes kedvükben vannak, azt mondogatják, hogy kvak-kvak. Mivel a kvak-kvakban két darab vak is található, ezért hát vak varjú. Ha valamivel több üzleti érzéke lett volna az értelemhez ragaszkodó névadónak, akkor mindjárt mondhatta volna azt is, hogy a bakcsók nem is azt mondják, hogy kvak-kvak, hanem, hogy Zwack-Zwack, csak hibás kiejtéssel. Mennyire jobban megfelelne a már idézett mondóka is fogyasztói társadalmunknak, ha a gyerekek az egyébként is félig-meddig mostanra értelmezhetetlenné vált „szekerek” meg „komám asszonyok” sújtotta rigmust legalább egy kis csipsz-csipsz csóka, Zwack-varjúcskával frissíthetnék fel. Egy esetleges kvad-varjúcskáról meg már nem is beszélve…

 

bakcs___rep__l_a_partr__l_a_t__fel__.jpg

 

                Állítólag régebben gyakran megesett a tiszai halászokkal, hogy édes nyári csónakos bóbiskolásukból a lombok közül elősuhanó bakcsó jellegzetes kiáltozása keltette fel őket, mire azt volt szokás felelni, hogy:

                - Vak az apád…!

                A fenti, országosan ismerteken túl a Dél-Alföldön és a Tisza vidékén a bakcsó még egy másik, ritkábban használt néven is ismert volt a régebbi időkben. 1910-ben Lakatos Károly a szegedi halászok között még megtalálja az oláh papot, azaz a bakcsót. Tekintettel rá, hogy a mi bakcsónk is tulajdonképpen nagyrománvárosi lakos – legalábbis szállóvendég – és a Szent Miklós Katedrális sincs éppen messze a tótól, nem is olyan meglepő papmadarunk helyválasztása.

                Szintén Szegedről ismert a bakcsó réti férög megszólítása. A nem túl udvarias gesztus hátterében az állhat, hogy nemcsak Éhes Hunk és a gyulai Bakcsó Béla jött rá, érdemes az ember nyomán járni a hallesésben, de már a régi idők ősbakcsója is, aki képes volt egész nap, de még napszálltakor is nyomon követni a halászembert, nem kis bosszúságot okozva ezzel, ugyanis az egyik bakcsó szavára jön a többi is, hiszen

 

„Jól ismerik szózatát és visszazengik a czimborák üdvözletül, hogy: „kvak", „vak" — gyerünk, gyerünk! És mindig több és több madár szólal meg a magasban, mindig többen csalogatják, hívogatják egymást a jó tanyára, az alattomos tolvajkodásra az éj leple alatt, melynek majd annyi ficzánkodó préda adja meg az árát!”

 

Sok helyen megemlékeznek arról is, hogy a bakcsó elsősorban fűzfavesszőből fonja fészkét, mely arra utal, hogy a madár kötözködő természet. A mi bakcsónk se véletlen választotta hát magának a kis szigetet a vár taván, melynek a kacsák mellett egyetlen értékelhető terménye a fűzfa. Fűzfakosarakat egyébként a békésiek is készítenek, annak ellenére, hogy sokak szerint ők mégse bakcsók.

                Végezetül még hadd említsem meg, hogy a bakcsó költöző madár, mely kifejezést megint csak kissé elavultnak vélek. A nem költöző madarak áttelelnek, telelnek, a költözőnek titulált madarak következésképpen átnyaralnak, nyaralnak. A fecske, a gólya, a bakcsó Gyulán nyaral, de sehol se telel, ezt csak azért mondjuk így, mi, az önámító emberek, mert nem szívesen néznek szembe azzal a ténnyel, hogy mi vagyunk azok, akik telelnek, akik télen és a télnél maradnak, amíg a fecske, a gólya, a bakcsó, mondjuk, éppen a Nílus partján sütteti a hasát, gémkedve az egzotikus halak után. Egész életük egy nagy nyaralás, akárcsak annak, aki szabad, mint a madár. Ahogy azt a bakcsóról is írták több mint száz éve:

 

„Bele-belerikkant a végtelen űrbe boldogan, örül az életnek, a lehűlt fuvalomnak, mely átjárja afrikai forrósághoz szokott testét, mint a villámfolyam áramlata...”

 


Főoldal

2021. augusztus 04.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Illyés Gyula és a magyar halloweenA Nagyszalonta-Doboz sertéstengely, avagy a makkoltatás, ami összeköt
Bék Timur versei Gál János: Kísérletezés, Költő Imre újabb szenvedéseiFalusi Márton: Dal, ellendalKiss Judit Ágnes humoros versei
Fehér Béla: Közösségi hálóGömöri György: Harmadik karantén-naplóLantos László Triceps: Jézus fiaOravecz Imre: Alkonynapló
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA