Esszék, tanulmányok

 

 Tamasi_Aron.jpg

 

Fried István

 

A posztumusz önéletrajz(i töredék)

 Vadrózsa ága. Tamási Áron önéletrajza 1966-ból[1]

 

 

„mert a gondolat és az aggodalom útjának

a szélén a szavakkal játszottak.”[2]

 

Egy több mint furcsa, de a korszakot jól érzékeltető irodalmi értekezleten, melyen írók, lektor, irodalomtörténész próbálták elmagyarázni Tamási Áronnak, miként lehet és kell sikeres „székelyregényt” írni,[3] Tamási roppant önuralommal adta elő tervét: három vagy négy kötetben beszámolna gyermekkoráról, a másodikban gimnazista éveiről, részvételéről a világháborúban, majd az 1918 és 1922 közötti változásokról szólna. A harmadik az 1922-es esztendő eseményeivel kezdődne, akkor írta első elbeszélését. Ezt követné az amerikai három esztendő (a Bajszerző nagyvilág anyagában már megkezdte feldolgozását), aztán megemlékezne az erdélyi „kisebbségi küzdelmekről”, arról a húsz esztendőről, amit regény- és drámaíróként, majd számottévő publicistaként élt végig. A záró kötet az 1945-ös évi történésekkel indítana, és egészen a közvetlen jelenkorig ívelne. 1952. július 3-án fogalmazódott meg a terv, akkor, amikor a Bölcső és bagoly már készen volt, csak éppen az illetékes hatóságok késleltették megjelenését. Az említett értekezleten ki-ki méltatta a kéziratot, ki-ki adott tanácsot, mit kellene még beleírni, hogy közeledjék ama realistának elképzelt írásmodorhoz, amelyet 1952-ben nem kevesen követtek, illetőleg követeltek meg az íróktól. S ha a szocialista jelzőt elé tehették, már zöld utat is kapott a mű. Tamási Áron Bölcső és bagoly c. regénye semmiképpen nem felelt meg a hivatalosság igényeinek, mégis, közel három esztendei késleltetés után néhány mondat beleírásával megjelent, és ma úgy tartható számon, mint az egyik legjelesebb Tamási-nagyepika, egyszerre önéletrajz és székelység-regény. Az azonban a mai napig álmélkodásra ad okot, mint képzelte Tamási 1952-ben, hogy az erdélyi kisebbségi küzdelmekről szólhat, erre még 1966-ban sem nyílt esély; az sem kevésbé csodálkoztat el, mint mutathatta volna be a „fordulat éve” körüli magyarországi irodalompolitikát, mennyire híven szólhatott volna elhallgattatásáról, a rákényszerített kompromisszumokról, az olyan (fel)kérésekről, melyeket nem lehetett visszautasítani. Vele írattak választ Márai Sándor Halotti beszédére, úgy, hogy el kellett hallgatni az emigráns szerző viszontválaszát, miképpen szólhatott volna a rákényszerített feladatokról, mint amilyen a Hazai tükör, majd a Szirom és boly megírása volt, mint lehetett (volna) beleszőni az előadásba az 1956-os esztendő eseményeit, máig megfontolandó megnyilatkozásait. Persze, 1952-ben sem a közeli, sem a távolabbi jövőt nem lehetett sejteni. A többkötetes önéletrajz terve nagyszabású elgondolásként tartandó számon, de realitása sem 1952-ben, sem 1966-ban nem volt. Ma már jól látható, hogy Tamási Áron visszafogadása a hatalom részéről merőben taktika volt, egy teljes joggal kivételes tekintéllyel rendelkező, nemcsak magyarul olvasható szerző integrálása az 1952 és 1966 között hektikusan változó irodalomba, irodalmi életbe kölcsönös haszonnal kecsegtetett. Tamási Áron ifjú hitvesével megmenekült a nyomortól, s a maga módján találkozhatott olvasóközönségével, jelentékeny példányszámban megjelent regényei és elbeszélései jelezték, hogy a termelési kis- és nagyregények fölött, a hivatalosan alaposan megtámogatott szerzőkön túl létezik egy olyan magyar irodalom, amely a legjobb hagyományok folytatása, és amely olyan nyelven szólal meg, melynek „költőisége” egyben mentes a „népiesség”-től. Ellenben a népiségnek mélyebb értelmet képes kölcsönözni. Az „irodalompolitika” pedig nagyvonalúságát, toleranciáját adta hírül, hogy olyan alkotások (is) napvilágot láthatnak, amelyek nem a hivatalos „vonal”-at képviselik, hanem valami olyan egyedit, egyénit és sajátosat, amelyhez ugyan „kritikával kell viszonyulni”, de amelyet azért az olvasók elé lehet bocsátani.

Tudható, hogy Tamási Áron terve nem valósult meg, és ennek nem az volt elsősorban az oka, hogy feladatokat kapott, vagy hogy ismét közéleti szerepre kényszerült, hanem az, hogy nála valószínűleg senki nem tudta jobban, lényegében megírhatatlan ez az önéletrajz, bármely történelmi vagy irodalmi esemény tisztességes megírása szigorú cenzurális tiltásba ütközne. Még 1966-ban is jóval inkább az elhallgatás, a mellébeszélés volt jellemző az Erdéllyel, a kisebbségi kérdéssel kapcsolatos hivatalos megnyilatkozásokra, legfeljebb nagyon óvatos, „kódolt” beszédben lehetett távolabbról érinteni ezeket a problémaköröket. Olyan példával illusztrálnám az 1960-as esztendők irodalmi lehetőségeit, melyekkel – ha valaki – Tamási Áron tökéletes tisztában volt. Az 1960-as esztendőkben, mikor már betegeskedett, ugyan időszerűnek vélte, hogy megkísérelje élete egyik-másik fázisának rögzítését, de mint a Vadrózsa ágából kitetszhet: az elkészült részletek tanúsága szerint egy-két kivételtől eltekintve a leginkább problematikus történések, viták, magatartásformák, államközi viszonyok, kisebbségi létlehetőségek elhallgatásával kaphattak formát (Makkai Sándor Nem lehetje, Reményik Sándor Ahogy lehetje); társadalmi ellentmondások és szellemi irányok ügyében szükséges volt igen erőteljes szerzői öncenzúrával élnie. Mert ha nem él, akkor működésbe lép a cenzúra, amelyet sem esztétikai, sem szorosabb értelemben vett irodalmi szempontok nem érdekeltek, kizárólag az, egy mű miképpen illeszthető be (és egyáltalában beilleszthető-e) a hivatalos meggondolások közé, nem tartalmaz-e valami olyasmit, ami sérti egy szomszédos nemzet „érzékenységét” (ilyen megfontolások szlovák vagy román részről nemigen vetődtek föl), megfelel-e egy többnyire vulgármarxista eszmerendnek.

A Vadrózsa ága tervével, készülésével nagyjában-egészében párhuzamosan dolgoztak irodalomtörténészek a Sőtér István főszerkesztésével kiadandó magyar irodalomtörténeti kézikönyvsorozat utolsó kötetén, mely az élő irodalom egy részének értelmezésére és értékelésére is kitért. Tamási Áron – csak helyeselhetően – külön fejezetet kapott, az őróla szóló portrét, ugyancsak helyeselhetően, Czine Mihályra bízták,[4] aki arra törekedett, hogy, némileg rejtve félreérthetetlen rokonszenvét az írói életmű értékei iránt, tárgyszerűen, tárgyilagosan nyilatkozzék meg. A jórészt ma is vállalható, az 1960-as évek kutatásainak megfelelő fejezet tanulságos abból a szempontból, mit tartalmaz, de abból a szempontból is, mit hagyott ki. Aligha eldönthető, hogy szerkesztői, lektori nyomásra-e, vagy eleve a portré ilyen alakú-módozatú publikálása érdekében. Az teljesen elfogadható, hogy az értekező a talán párhuzamos (regionális) jelenségként bemutatható francia íróról, Jean Gionótól határozott mozdulattal választja el Tamásit, már csak azért is, mivel Giono a háborút követőleg rövid ideig tartó börtönbüntetést kapott. Ám hamar tért vissza az irodalmi életbe, és foglalta el nem jelentéktelen helyét. Regényeinek hangvétele, tematikája, regionális elkötelezettsége az 1920-as évek végének francia irodalmában megérdemelten keltette föl az olvasók és a kritika érdeklődését, s lett több irodalomban ünnepelt szerzővé. Magyarra több regényét Illyés Gyula fordította.[5] Más kérdés, hogy egy összehasonlító szemlélet, amely azt célozza meg, hogy Tamási prózáját európai kontextusban láttassa,[6] nem mellőzheti az összevetést (persze, ez nem bizonyosan ennek az irodalomtörténetnek volt feladata, ekkor még elemi előmunkálatok hiányoztak a Tamási-kutatásban, inkább kritikai, mint irodalomtörténeti jellegű visszhangja volt ekkor a Tamási-könyveknek).

Kifejezetten bátor megállapítás a Czine-portréban az alábbi: „kisebb hajlatait, a nacionalista eszmekörrel való érintkezéseit a történelemmel nagy kanyarai s maga a kisebbségi helyzet magyarázza.” Még az ellen sem lehet tiltakozni, amit egy kiegyensúlyozottabb Tamási-kép érdekében megállapít Czine: „Művészi útját ragyogó eredmények és eltévesztett kísérletek egyaránt jelzik.” Itt valószínűleg a Magyari rózsafa című regényre gondolhatunk, e művéről maga Tamási is önkritikusan írt, mint egy tervezett dilógia első kötetéről, amelynek sosem megvalósult második kötete sok mindent megválaszolt volna, ami így elmaradt. Ellenben a Tamási-értekezések még ma sem megnyugvásra érkezett vitapontjáról, a misztikumnak számon tartott felfogásról, világszemléletről (ezért már az 1930-as években szót emeltek, inkább Tamási ellen, mint mellette) ezt írja (Itt a Jégtörő Mátyás, majd a Ragyog egy csillag jöhet szóba): „regényében a folklorisztikus-mitikus szemlélet sem elégséges a testté lett szellem teljes eredményű ábrázolásához. A nyelvi erő káprázatos, a tréfák, mókák, sziporkák szintén, de a fényes bravúrok közben a regény szinte megfoghatatlanná válik.”

Ahogy ma mondani szokták: „érteni vélem”, mi a baja Czinének (nyilván ki akarja fogni más értekezők szelét a regény vitorlájából), de ezúttal (s ez ritkaság nála) nemigen érthető, mi az, hogy a regény megfoghatatlanná válik. Nem „szabályos”, nem hasonlítható Móricz társadalmi regényeihez, nem krónikás híradás a kisebbségi sorsról, és nagyon kevéssé felel meg a Szerb Antal által „Hétköznapok”-nak nevezett, (nagy)epikába kívánkozó tárgyak feldolgozási módjának. Hogy mitikus áll a misztikus helyett, ez jó megfigyelés, jóllehet veszedelmes időkben is vállalta Tamási a „misztikát”: „A misztikumra való hajlam és képesség, jobban mondva ez a tulajdonság, hogy a valót és a valószerűtlent együtt ábrázoljam, nem eltanult vagy kölcsönvett formai tulajdonság nálam, hanem írói természetemben rejlik. Ilyen tulajdonság ellen küzdeni, majdnem egyet jelent azzal, hogy az író ki akar a bőréből bújni.”[7] Ilyen módon az író a misztikumot, de a mítoszt is nem elsősorban a „kifejezés”, hanem a „tartalom” szintjén érvényesíti, nem egy epikus anyagra kívülről illesztett nyelviség keresi a helyét, hogy irodalommá, olvasmánnyá váljék, hanem (egyszerűen szólva) a „világ”-ról, benne a legszűkebb környezetről szólva a Czine által szerencsésen „folklorisztikus-mitikus” szemlélet az epikai anyagból következik (és nem megfordítva).[8] Ugyancsak a Czine által emlegetett regénykísérletek, hozzátehetjük: „színjáték-kísérletek” sem csupán nyelvi-formai játékoknak könyvelhetők el, bízvást értekezhetnénk Tamási „funkcionális nyelvhasználat”-áról. A Szűzmáriás királyfi vagy az Ábel-trilógia nyelvhasználati módjaira kérdezve adható meg a válasz, a szereplők, az alakok (státusuk, a falu, a város, a község) a társadalom megfelelő helyén elfoglalt pozíció meghatározta beszédmód alapján válnak személyiségekké. A „mítosz”-oknak a narrátor többnyire ugyanúgy „tudó”-ja, mint a szereplők, miután beavatódtak a mítoszba. S a „folklorisztikus-mitikus” epika cselekményének éppen a mítoszba beavatódás ad távlatot, a test és a szellem találkozásáé, kettejük megfeleléséé.[9] Hogy a kritika a Jégtörő Mátyásban, valamint folytatásában, a Ragyog egy csillagban a lélekvándorlás gondolatának buddhista változatára vélt ráismerni, másutt és bővebb vitatást érdemelne. Mindenesetre megfontolandó (hogy a Vadrózsa ága egy fontos helyére térjek), Tamási Áron feltétlen szükségét érzi életműve futólagos áttekintésekor két állandó vitahelyzetbe kényszerült művéről kifejteni jelen álláspontját. Fontosnak hitte, hogy az Ábel-trilógiával összefüggésben Nyirő Uz Bencéjéhez fűződő furcsa viszonyát, valamint a Jégtörő Mátyás emlékezetét beiktassa az önéletrajzba. Az előbbiről szólva Illés Endre nekrológ-számba vehető könyvismertetésére[10] azért érdemes figyelni, mivel Illés már az 1930-as évek második felében Tamási pesti kiadójának lektoraként tevékenykedett, kortársi kritikusként, lektorként, utóbb jó barátként kísérte figyelemmel Tamási pályáját. Illés tanúságtételének hitelét némileg csökkenti, hogy a Vadrózsa ága írása-kiadása éveiben Nyirő emigrációban élt, menthetetlen politikai szereplése 1944-1945-ben lehetetlenné tette a tárgyilagos-tárgyszerű szólást a meglehetősen egyenetlen, ám vitathatatlan értékeket is tartalmazó életművéről. Illés hangvétele ebben a helyzetben kevés méltányosságot árul el. A Vadrózsa ága sem laudálja Nyirőt, a róla szóló, egyébként közszájon forgott anekdoták nem túlságosan kedvező színben állítják be. Az meg kiváltképpen szemet szúrhat, hogy az Uz Bencét egyesek az Ábel ellenkönyvének szánták. Az Ábel után egy esztendővel adták ki az Uz Bencét, Tamási úgy emlékezik, hogy: „Könyvének nagy sikere volt, melyet főleg azok az emberek csináltak, akik majdnem urak voltak, s akik a vicces, tréfás megjegyzéseken irodalmi szinten tudtak derülni.”

Ez az utolsó mondat sokat elárul a Vadrózsa ága nyelviségéről, e nyelviségbe rejtve nem pusztán a fordulatos életpályán megszenvedett bölcsességet közvetíti, hanem ítélkezés helyett a sejtetést, megnevezés helyett a beavatottak előtt ismerős szituáció érzékeltetését. Valójában két irodalom- és nyelvfelfogás áll szemben egymással, a nyelvi humorkeltés sematizálódása, durvábban szólva: a góbé-tréfák kevésbé találékony komikuma, valamint az említett „tartalmi szint” nyelvileg adekvát szellemisége, melynek messze nem lényegtelen eleme a népnyelv szembesülése az irodalmi nyelvvel, a művek nyelviségének dialogikus jellege. Nevezetesen az, hogy a kérdés és a felelet egymásra hatnak, a beszéd (stilizáltan vagy kevéssé stilizáltan) mindig valamilyen elhangzott vagy elhangozható kérdésre adott válasz.

A Jégtörő Mátyásról szólva előbb egy aforisztikus megjegyzés: „Nem misztikus, hanem a kitágított valóság ábrázolása.” Ami a megelőző két lapon olvasható, nem önmentés, jóllehet önmagyarázat, nem visszalépés, sem a sziporkákat vagy csattanót előkészítő (odavetett) megjegyzések tagadása, hanem a létezés élményének fölmutatásához szükségesnek bizonyuló nyelviség keresése, mely keresés végső fokon olyan műfaj megteremtődéséhez járult hozzá, amely elfordult a hagyományosnak és folytathatónak gondolt prózai epikától, és mesét, mítoszt, kalandértelmezést egybefogva igyekszik új elbeszélői módra lelni. A kortársi kritika, valamint az irodalomtörténet kevés megértéssel fogadta Tamási Áronnak ezt a kereső korszakát, még a vele rokonszenvező Illés Endre is a Jégtörő Mátyás kudarcáról tett említést.[11] A Ragyog egy csillagban viszont már egy – szerinte – tisztuló világ-, irodalom- és nyelvlátást sejtetett, noha inkább csak megtervezve, elgondolva, mint megvalósítva. A Vadrózsa ága regényszemléje válaszol a baráti és a nagyon kevéssé baráti bírálatnak. Rónay György ismertetésében[12] teljes mértékben azonosul a Tamási által előadottakkal, ezt jelzi, hogy ismertetésében a szokásosnál többet idéz szó szerint, méghozzá egyetértőleg, azonosul az önéletrajzban írtakkal, „a legszebb, legvonzóbb művek közé tartozik” a Tamási-életműben, állítja, magasra értékeli azt a (regény)nyelvet, amely a Tamási-művekből köszön az olvasóra, „eredendően képi és metaforikus látás”-sal jellemezve Tamási előadásmódjának különleges érdemeit.

Mindez az önéletrajz-írás nemcsak Tamásival összefüggő dilemmáit hozza az előtérbe. Kazinczy Ferenc vagy Goethe óta nemcsak az ún. „vallomásos”, azaz rousseau-i típusú önélet-írás versus Költészet és valóságPályám emlékezete típusú író és kora, illetőleg írói—irodalmi pályakép-elképzelés kínál eltérő alakzatot. Tamási Áron „önéletrajzi” jellegű műveiben nem tér ki a kihívás elől, miszerint egyik változat ugyan nem zárja ki teljes mértékben a másikat, a végsőnek szánt forma eldöntése mégis választást igényel: mit tart a vállalkozó lényegesebbnek, saját, bizonyára nem érdektelen életeseményeinek többnyire kronologikus följegyzését, vagy azt, amelyben a magát az íróságnak szentelő személyiség és ama korszak szinte azonos jelentőségű, amelyben kirajzolódik élete; amelynek jellegét tevékenysége is meghatározza, de amely az ő tevékenységének szintén megfelelő vagy kevéssé megfelelő keretet ad, megkísérli összefüggéseiben átlátni és átláttatni, valamilyen arány kialakítása révén, amely a személyiség önleírását és a korszak eseménytörténetét egymáson át tükrözteti. A Szülőföldem elkerüli egy leegyszerűsített családtörténet csapdáit, leíró jellegű előadásmódja a nem tudományos szociográfiához kapcsolja. Ugyanakkor az a szemlélet, mely leírásban a hiteles megközelítés záloga, más műfaji alakzatokat is gazdagíthat, méghozzá az irodalmi nyelvvé emelt többnyelvűség révén. Nevezetesen több nyelvi regiszteren megszólalva sikerülhet a szélesebb perspektíva fölvázolása, a megszólaltatottaknak, az elbeszélőnek, a kommentároknak nem kell kilépniük abból a nyelvből, amely létük határa, viszont a létezés egésze ezzel a többféleséggel mutathatja föl lényegét. Azt ugyanis, hogy minden szóló rendelkezik a maga módján a maga nyelvi igazságával. Ennek nemcsak a személyiség önkonstrukciós igyekezetében van, lehet számottévő szerepe, hanem abban is, hogy mely műfaji alakzat válik alkalmassá ama nyelvi igazság közvetítésére.

Amikor egy jóindulatú ismertető[13] azzal indokolta, hogy a Vadrózsa ága „rendhagyó könyv”, mivel nincsen „hagyományos szerkezete”, feltehetőleg arra célzott, hogy az önéletrajzban elbeszélt élettörténet nem kronologikusan halad előre, nem kínálja a szabályos pályarajzot, jóllehet az irodalmi kezdet, a beérkezés, a kiadóra találás, az irodalmi életben helyet foglalás éppen úgy része az eseménytörténetnek, mint az erősen megválogatottan elbeszélt magánéleti epizódok; ám az előadás valóban nem igazodik azokhoz az elvárásokhoz, amelyek egy „hagyományos” élet- és/vagy pályarajzzal szemben támaszthatók. Ugyanis a Vadrózsa ága elbeszélője nem kötelezte el magát egyik műfaj mellett sem. Az bizonyára feltűnő, hogy mekkora helyet foglalnak el az anekdoták és a más jellegű rövidebb, csattanós történetkék, melyek egy sietősen előre haladó epikus alakzatban inkább gátoló, mint a jellemzést szolgáló tényezőkként volnának felróhatók. Részekre töredezettség, epizódokra széttagoltság volna említhető, itt éppen az inkább célravezető, hogy igen tudatosan osztja meg az elbeszélő az egyes megszólalási módokat a bemutatandó helyzetek és szereplők értelmezését megkönnyítendő. Visszatérve a Vadrózsa ágában a más szereplőkhöz képest jókora térhez jutó Nyirő Józsefre, az ő jellemzése, személyiségének érzékeltetése valójában nem más, mint egymást követő anekdoták sora. Ezek az anekdoták különféle élethelyzetekben állítják elő az írót, nem feltétlenül szoros összefüggésben, az idő előrehaladtával jelenik meg az író otthon, családja körében, társaságban, Tamási Áronnal kettesben mindaddig, amíg ki nem rajzolódik a Nyirőre jellemző magatartás. Ez az anekdotás előadás természetesen nem ítélkezés, de nem hallgatja el az elbeszélő inkább sugallt, mint kimondott véleményét, minek következtében Nyirő József írósága leszáll arról a magaslatról, ahová egy bizonyos irodalompolitika helyezni akarta. Anélkül, hogy az önéletrajzban róla kialakult kép teljesen negatívvá válna. A Vadrózsa ága elbeszélőjének bravúrja, hogy a Nyirőről közzétett anekdotákból valami olyas személyiségkép kerekedik ki, amelyhez hasonlót az 1930-as esztendőkben sűrűn olvasott, divatosnak is mondható Nyírő-regényekben/elbeszélésekben lelünk. S hogy látványos ellenpéldát hozzak: a Babits Mihálynál tett látogatás szintén eredményez író-portrét, itt azonban az anekdotáknak semmiféle nyomára nem bukkanhatunk, a tisztelet mellett érezhető a távolság, amely a két írónak nemcsak írói világát választja el egymástól. Ám ez nem akadálya a kölcsönös nagyrabecsülésnek.[14] Az azonban beszédes, hogy az elbeszélő nyugtalankodik, nehogy Babits a maga műveiről kérdezze, mivel az elbeszélő semmit nem olvasott tőle, s a beszélgetés kínos véget érhetne. Nem kevésbé fontos közjáték volt Tamási és a budapesti írók egy részének kapcsolatában Karinthy Frigyes méltánytalan és nem eléggé megfontolt írása az erdélyi irodalomról, valamint Tamási Áron túlreagálása (a Brassói Lapokban): a méltatlan vitában aztán Kosztolányi Dezső közvetített. Csakhogy a Vadrózsa ágában vajmi keveset olvashatunk arról, mit tévesztett Karinthy, mit felelt valójában Tamási, és miért kellett Kosztolányinak beleavatkozni. Az 1960-as esztendők „légköre” nemigen kedvezett az efféle viták fölemlegetésének, és bár Karinthy Frigyes a kanonizált-elfogadott szerzők közé tartozott, Tamási irodalmi pozíciójához sem fért kétség, a két világháború közötti irodalmi életet értelmezve még a jeles-színvonalas szerzők között kirobbant viták újragondolása, történetbe helyezése előtt is akadály volt. A kisebbségi sors is csak többszörös áttétellel bukkanhat föl a Vadrózsa ágában. A Szűzmáriás királyfit létrehozó fájdalmas-indulati elem emlegetése célozhat ide. Érdekes találkozást elevenít föl Tamási Áron meghívása Vaida Voevod Sándorhoz Kolozsvárt, aki nemcsak első osztályú vasúti szabadjegyet biztosít az írónak, hanem meglepően színvonalas beszélgetésbe elegyedik vele az Ábellel kapcsolatban, egyáltalában nem kifogásolva Surgyelán és Fuszulán megjelenítését. Ha belelapozunk a Virrasztás című publicisztikai kötetbe, végigkísérhetjük Tamási Áron küzdelmét a nemzetiségi kérdésben és a magyar főnemesi vezetésű politikai elittel szemben. Ehelyett csupán a balatoni IGE-héten elhangzott beszédből kapunk kivonatot. Tamási Áron az erdélyi írók nevében állt föl Albrecht főherceg és megyei hatalmasságok jelenlétében, és fejtette ki anti-feudális, anti-kapitalista nézeteit, s bírálta a hivatalos magyar irredenta politikát. Tamási Áronnak ezt a megnyilatkozását jó barátja, Szántó György is megörökítette Öt fekete holló című önéletrajzában. Azt állíthatjuk, hogy Tamási harca egy demokratikus világrendért „megfelelő” előadásban helyet kaphatott, a múlt bírálatát szívesen vette az 1960-as évek magyar hivatalossága. Az ún. „kényes kérdések” felemlegetését azonban tiltotta. A Vadrózsa ága elkészült fejezeteiben Tamási tapintattal és óvatossággal járt el; semmi olyan rögzítésére nem vállalkozott, amit bármikor nem vállalhatott. De az például feltűnhet, milyen keveset ír Bánffy Miklósról, aki nemcsak könyveinek kitűnő illusztrátora volt, hanem maga is kiváló író, szerkesztő, a marosvécsi írói összejövetelek egyik mozgatója. A marosvécsi találkozók közül Tamási csak az elsőt említi, a leginkább a külső körülményeket, lényegesen kevesebbet szól arról, hogy mennyi és milyen kérdéseket vitattak meg, miféle álláspontok alakultak ki. Mondanom sem kell, hogy a transzszilvanizmus az 1960-as esztendőkben nem tartozott a fölemlegethető témák közé.

Az eddigieket nem cáfolva, mégis némileg ellentmondva a leírtaknak, szükséges közbevetnem, hogy miután a Vadrózsa ága a második fejezet vége felé a baráti írók rövid jellemzésével félbeszakadt, ezért minden határozott megállapítás csak feltételes lehet, hiszen nem tudható, mi maradt az író tollában, pontosabban szólva, mit akart még és nem tudott lediktálni. Ami megmaradt, abból látható, hogy az élet- és a pályarajzot igyekezett nem teljesen szétírva, mégis egymástól külön tartani. Magánéletének némely epizódja kevésbé érinti az írói pályát, s ha mégis, összeköti íróságával (például a Lélekindulás kiadására előfizetők gyűjtése, melyet későbbi első felesége vállalt magára), ugyanakkor kitér regényei kiadástörténetének néhány eseményére, ugyanúgy, mint némely magánéleti kalandjára. Több regényének keletkezés-történetéhez föleleveníti, mi késztette egyik-másik műve megírására: igen érdekes a Czímereseknek, e több oldalról rosszul fogadott és a Tamási-regényvilágban különálló műnek eredeztetése. Egy román ügyvéd elbeszélése nyomán írja meg Tamási nem annyira az impériumváltást, mint inkább a magyar uralkodó osztály tehetetlenségét, felelőtlenségét és felelősségét az 1918 utáni átrendeződésekért. Hasonlóképpen a már érintett, az 1930-as években regényeiben felvetődő kérdés: a test és lélek (szellem) viszonyáról – jelentőségéhez képest talán túlságosan röviden – fontos gondolatokat közöl, érezni lehet, részletesebb kifejtésre már nem maradt ideje. S ha egy pillanatra felidézzük A magyar irodalom története Tamási-portréját, akkor nem zárkózhatunk el attól a gondolattól, hogy a Vadrózsa ága egy írói pálya önigazolása, önértékelése, elfogadtatása egy olyan korszakban, amely nagyon kevéssé kedvezett a Tamási Áron-típusú, azaz nem a javallt realista módszert érvényesítő törekvéseknek. S ha önironikusan szemléli is Tamási pályáját, nem látja okát annak, hogy elforduljon még legvitatottabb műveitől sem. A három-négykötetes önéletrajzra nem maradt semmi esélye, ezért szakított a tervezett kötetek időbeosztásával, sőt, a szoros kronológiával is, és inkább körkörös szerkezetben kísérelte meg pályája és élete regényi színre vitelét. A Vadrózsa ága – s ezt több megemlékezés is megörökíti – az idővel versenyzett, meddig tart ki élete, meddig ér el az emlékezés. Rónay György idézett ismertetésében[15] joggal szól a szellem diadaláról. Az irodalomtörténetben azonban ez a mű még nem foglalta el méltó helyét a XX. század jelentékeny autobiográfiái között, Kassák Lajos, Márai Sándor és mások mellé helyezve. Hozzá kell tennem, hogy a Bölcső és bagoly remeklése (mely bízvást összevethető Móricz Zsigmond Életem regénye című alkotásával) szűkebb térre és időre lokalizálódott, és egyben megalapozta (volna) a folytatást. Ennek elmaradása pótolhatatlan veszteség, hiszen sem a gimnáziumi esztendők szépirodalmi feldolgozása nem valósult meg, de az 1918-1921. közötti évek regényes krónikájának rögzítésére sem került sor. Ami a Vadrózsa ágában napvilágot látott, még megközelítőleg sem ad teljes képet egy küzdelmes (írói, közéleti) pályáról. A kutatásnak szerencsére a Tamási-publicisztika a rendelkezésére áll, ebből mind az életrajzra, mind a pályafordulatokra lehet következtetni. Töredékes voltában is kísérletnek minősíthető a Vadrózsa ága, olyan pályarajz, amelybe beékelődnek az életrajz némely elemei. Egyben olyan életrajz, mely a pályarajz alakulástörténetét (is) szolgálja. A Helikon Kiadó vállalkozása figyelmeztet bizonyos Tamási-művek olvasásának módjára. Ugyanis a Szülőföldemmel egy kötetben jelent meg a Vadrózsa ága, ilyenmódon az utóbbi az előbbi folytatódásának (is) olvasható, a kétféle megközelítés Tamási Áron íróságának két lehetőségével ismertet meg. De avval is, hogy a könnyűnek igazán nem mondható nemzeti-kisebbségi helyzetben mit lehetett megírni, megint mit az 1960-as esztendőkben. Ennek okán még az író korára, a megélt történelmi korra is vethetünk egy pillantást.

A magam részéről nem állítanám, hogy a befejezetlen művel ért volna fel pályája csúcsára Tamási Áron, azt azonban megkockáztatnám, hogy nem ereszkedett le onnan, méltán sorolódik (nemcsak az önéletrajzok, hanem) a szívesen olvasott-forgatott Tamási-művek közé. Az információk hasznosíthatósága mellett a mértéktartás és a (világ)szemlélet bölcsessége kivételes nyelvművészettel párosul.[16]



[1] Tamási Áron, Szülőföldem [Vadrózsa ága], előszó: Sipos Lajos. Helikon, Budapest, 2015. Az innen származó idézeteket a továbbiakban külön nem hivatkozom.

[2] Uő, Ragyog egy csillag. Révai, Budapest, 1938, 31.

[3] Uő, Bölcső a hegyek közt, s.a.r. Sipos Lajos. Helikon, Budapest, 2014. (jegyzőkönyv, 301–308. Illyés Gyula és Keszi Imre írásban közölte véleményét; a bizottság összetétele: Karinthy Ferenc elnöki minőségben, Réz Pál, Király István, Szeberényi Lehel.) A kötet tartalmazza a Bölcső és bagoly című művet is.

[4] Czine Mihály, Népiség és mítosz. Tamási Áron, in A magyar irodalom története VI, szerk. Szabolcsi Miklós. Akadémiai, Budapest, 1966, 691–707.

[5] Néhány cím az Illyés Gyula fordította magyar nyelvű Giono-kötetek közül: Zeng a világ, 1939, ezt a kötetet Illyés előszóval látta el. Új kiadása a nagy példányszámú Olcsó Könyvtár sorozat darabjaként: 1983, Illyés Gyula előszavával, Bajomi Lázár Endre utószavával, Valaki a hegyekből, 1940, Sarju, 1943, Magasban, 1944. Az 1940-es években a Révai Kiadó gondozásában jelentek meg a kötetek.

[6] Az 1930-as esztendők európai irodalmaiban megnövekedett az érdeklődés a bibliai történetek, az antik mítoszok és a helyi mitologikus-mitikus történetek iránt. Itt csak utalásra telik Thomas Mann tetralógiájára és még inkább John Cowper Powys Magyarországon is sokat, például Németh Lászlótól olvasott regényeire: Wolf Solent, 1929, Glastonburyi románc, 1932. Ebben a kontextusban lesz jelentős Jean Giono magyar megjelenése.

[7] Tamási Áron 1950 májusában írt előszavából a tervezett, de akkor meg nem valósulhatott Bölcső és bagoly-kiadáshoz, ebben próbált meg felelni az ellene szegezett vádakra, igazolni írói törekvéseit. A 3. sz. jegyzetben i.m. 293.

[8] Tamási már az 1930-as években foglalkozott a népszokások, a hiedelmek, a babonák, a néphit, az innen fakadó világlátás irodalmi megközelíthetőségének problémakörével. Nemcsak a népköltészet (Kriza János), a népleírás (Orbán Balázs) ismerője volt, hivatkozott Róheim Géza néppszichológiai kutatásaira is. Feltehetőleg az 1925-ben kiadott Magyar néphit és népszokások jutott el hozzá.

[9] Illés Endre, Egy félbeszakadt vallomás (Tamási Áron utolsó írásáról, a Vadrózsa ágáról). Kortárs 1967, 554–558. Tág asszociációkra kínál lehetőséget az alábbi mondat: Tamási Áron „az «új térfogatban» (…) megszólaltatja az eddig hiányzó hangszert is: egy fűzfasíp csúfolódását”. Az idézőjelbe tett «új térfogatban» mintha Márai Sándortól kölcsönzött kifejezés volna.

[10] Nemcsak a magyar, hanem például a szlovák irodalomban is találkozunk hasonló jelenségekkel, ott a kritika részben Giono hatástörténetébe sorolja, és lírizált próza címszó alatt tárgyalja. Az erős lírizáltság, a balladára emlékeztető drámaiság, a párbeszédek szűkszavúsága valóban emlékeztethet Gionóra, csakhogy Tamási az Illyés fordította kötetek előtt, eleinte erős avantgárd jellegzetességekkel dúsítva dolgozza föl szűkebb régiója történeteit, rekonstruálja az ember és természet viszonyából, egymásrautaltságából eredeztethető életrendet és -szemléletet. A rokonításnak az kedvezhet, hogy egy jól körülhatárolható régió gondolati és nyelvi világa lesz irodalommá.

[11] Illés Endre, Regények margójára. Nyugat 1938, I, 453–456. Illés Németh László, Tamási Áron, Móricz Zsigmond egy-egy regényéről ír, Tamásiról: 455–456.

[12] Rónay György, Az olvasó naplója, Vigilia 1968, 56-58.

[13] Réti Tamás, Irodalomtörténeti Közlemények 1968, 492–493.

[14] Érzékelhető Babits rövid ismertetésében az Ábel a rengetegben kötetről: Nyugat 1933, I, 125–128. Eszerint „Kuncz Aladár Fekete kolostora mellett a második remeke az új erdélyi irodalomnak.” Állást foglal az általam is érintett kérdésben: „Az író itt is mítoszt csinál, és sikerül neki, ami magyar írónak alig sikerült még, egy népi figurát csinálni, aki mítosz és zsáner.” Babits magasra értékeli, hogy e Tamási-műben „Népének régi, íratlan kultúrája él és újra virágzik.”

[15] A 11. sz. jegyzetben i.h.

[16] A Tamási-könyvek befogadástörténetében elhanyagolhatatlan az 1930-as években a Nyugatban rendszeresen közölt ismertetés-sor, mely tárgyszerűségével alapozta meg Tamási sikertörténetét. Benedek Marcell novelláskötetet és regényt méltatott, melyet tézis—antitézis egyesítésével jellemzett: lázadozás „Isten földi és mennyei igazságszolgáltatása” ellen „és gyermeki katolicizmus, a proletárnak úr- és intellektuelgyűlölete és a magasban hívő egyéniségnek és a keménynyakú székely parasztságnak eltörölhetetlen úrisága, a hódító hatalomnak bátor ostorozása, típusainak pellengérező kigúnyolása”; erdélyi hazafisága szemben áll az „itthoni szájirredentaság”-gal. Sárközi György a népmesékkel rokonítja a Tamási-novellákat, amelyeket „a valóság határait messze kitoló primitív képzelet, a természetet a maga totalitásában átérző és átlelkesítő ősi szemlélet, a naiv lélek ösztönösen kifakadó érzései, vágyai és hangulatai szültek.” Az erdélyi írótárs, Szentimrei Jenő az Ábel-trilógia harmadik darabját köszönti, megállapítva, hogy „először jelentkezik az érett, tudatos művész.” (Nyugat 1933, I, 62–63, 1930, I, 219–22, 1935, I, 333–334. Ezeket követi Illés Endre terjedelmesebb ismertetése, amelyet följebb már idéztem).

 

Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.


Főoldal

2022. november 18.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Margetin István: A suliban majd ne így meséldSüveg Szilvia: A fiú
Új év, új bor – avagy januári szőlőségeinkKarácsony (Német)gyulán
Csobánka Zsuzsa Emese: TériszonyBirtalan Andrea verseiKarkó Ádám verseiKarácsonyi Zsolt versei
Kontra Ferenc: Egy pohár vízLackfi János: Üres buborék marad a helyénSzilágyi-Nagy Ildikó: RehabSzakács István Péter: Darina
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png