Esszék, tanulmányok

 

szulejman.jpg 

 

Hóvári János

 

Szulejmán szultán 1566. évi

hadjáratának indítékai:

magyar–török helyzetkép a 16. század

közepén

 

 

Szomorú valóság, hogy a 15–17. századi magyar történelemben az Oszmán Birodalom meghatározó szerepet játszott. Ez olyan kijelentés, amely sokkal több, mint történeti tény vagy iskolai tananyag: „régi dicsőségünk” elvesztésével járt az oszmán-török térnyerés, s az ennek következtében kialakult helyzet a magyar elvű politizálást a hazai valóságból több évszázadra kiiktatta. Sajátos történelmi tény az is, hogy a magyar nemzeti politika sikerét a kései oszmánok viszont határozottan támogatták, s a magyar és a török nép barátként és nyelvrokonként tekint ma egymásra. De a múlt az múlt, a jelen pedig jelen. A magyar–török történelmi összeütközések nem határozhatják meg a mát, de a jelen barátsága sem szépítheti meg a múltat.

Az oszmán hadi gépezet a balkáni terjeszkedést követően, a 16. század elején Közép-Európára tört. Ennek a terjeszkedésnek a Magyar Királyság áldozata lett. Olyan sebek estek rajtunk, amelyeket a mai napig sem tudtunk kiheverni. De ennél is végzetesebb, hogy a mohácsi csatát követő kettős királyválasztás következtében a magyarság megosztott lett: ki a nyugati (Habsburg-házi), ki a keleti (Oszmán-házi) utat választotta. Magyarországot úgy vágta ketté a két világbirodalom közötti választóvonal (a Partiumtól az Adriáig nyúló magyar és török végvárrendszer), hogy a magyarság egy része az egyik, más része pedig a másik oldalon állt. A Királyi Magyarországon a főurak és a mögöttük álló köznemesek döntöttek arról, hogy ellenségei és ellenfelei maradnak-e a töröknek, vagy sem. Pár megingást leszámítva elmondhatjuk, hogy ez a magyarság valóban a „kereszténység védőpajzsa” volt. A szigetvári Zrínyi Miklós és költő-hadvezér dédunokája ennek a politikának voltak, sokakkal együtt, meghatározó személyiségei. Az Erdélyi Fejedelemségben pedig a fejedelem és tanácsadói döntöttek arról, meddig mennek el a Fényes Portával való együttműködésben. Gyulafehérvárott mindig megvolt az óvatosságra, sőt, a pálfordulásra való törekvés is, de ezeket a külső és belső kényszerek gyakran keresztülhúzták. Sok tekintetben igaz az, hogy a

magyarság mindkét világa kívülről meghatározott kényszerpályán mozgott. De azt is be kell vallani, hogy a két orientáció, ha érdekében állt, nem habozott nyugati (német zsoldosok) vagy keleti (török katonák) külső erőket egymás ellen bevetni, és rettenetes testvérharcot folytatni vagy azzal taktikázni. Az ország középső része közvetlen oszmán uralom alatt állt. Az ott élő magyarok sorsáról felettük döntöttek, de a magukra maradásukban olyan remek mezővárosi vagy falusi önigazgatási modelleket alakítottak ki, részben a kálvinista presbiterianizmusra alapozottan, amelyek a török kor után is időtállóak maradtak.

A magyar történeti szakirodalomban leghatározottabban Fodor Pál mutatott rá arra, hogy a magyarság nyugati és keleti orientációra való szétszakítása, s annak a 18. század elejéig való fenntartása az oszmán diplomáciához köthető. Ezt a politikát Szulejmán szultán tanácsadói dolgozták ki, s ha kellett, ügyesen hozzáigazították a kor kihívásaihoz. A szultáni döntéshozók előtt meghatározó szövetségesük, Szapolyai János halálakor (1540) nyilvánvaló lett, hogy nincs katonai-pénzügyi erejük az egész Magyarországot elfoglalni s uralmukat itt tartósan fenntartani. Ekkor döntöttek a megosztás mellett. Az ország középső részét, Budával, mint előretolt erős és szimbolikus politikai és civilizációs kisugárzással is rendelkező stratégiai helyőrséget, 1541. augusztus 29-én elfoglalták, s a Dunára alapozottan egyre szélesedő hódoltságot alakítottak ki. Belátták, hogy Nyugat- és Észak-Nyugat Magyarországot a Habsburg-ház, a vele határos osztrák tartományok, valamint a morvák, keményen védik, s ez legfeljebb csak úgy kerülhetne kezükbe, ha Bécset is bevennék. A csecsemő János Zsigmond kelet-magyarországi királysága (melyet csak később neveztek el Erdélyi Fejedelemségnek)

már nemcsak azért volt fontos Isztambulban, hogy átmentődjék a szapolyaista politikai

örökség, hanem azért is, hogy a török szultánoknak legyen egy olyan vazallus vagy segítő (diplomatikusan: együttműködő) államuk a Kárpát- medencében, mint a német-római császároknak a Királyi Magyarország. S az új helyzetnek fontos sztambuli alaptétele volt, hogy a gyulafehérvári udvar legyen rászorulva a Topkapı Szerájra, miként Pozsony sem tudott, főleg a török háborúk idején, életképes lenni a bécsi Hofburg nélkül. Ha pedig az Erdélyi Fejedelemség – idézhetjük a sztambuli „irányelveket” – megfeledkezik a kárpát-medencei status quo-ban betöltendő szerepéről, a budai és a temesvári pasák hadaival, valamint a havasalföldi és a moldvai vajdák katonáival, erre emlékeztetni lehet. Egyébként Bécs is, ha tehette, hol óvatosan, hol durván, lecsapott a Királyi Magyarország strukturált rendi világára és az abból táplálkozó magyar öntudatra. Ha meg is volt a vonzódás mindkét magyar világban az egymással való együttműködésre, akár Bécs és/vagy Isztambul ellenében is, ezek sikerre vitele szinte lehetetlen volt. A két világbirodalom oly erővel szorította magához az egykori Magyar Királyság egy-egy darabját, s vele az ott élőket is, hogy az ebből való kilépéshez a magyarság kevés volt. Szulejmán diplomatái és katonái egy olyan rendszert erőltettek ránk, de Bécsre is, a 16. század közepén – számos csalétekkel is megtűzdelve –, amely a 17. század végéig működött. Ennek fontos alaptétele volt – idézzünk az irányelvekből

–, hogy a magyarok között mindig kell, hogy legyen török orientációs politikai-katonai csoport. A felszabadító háborúkat (1683–1699) követően ugyan a kényszer-tettetett török orientáció a magyar politikából fokozatosan eltűnt, azonban ennek az irányzatnak, valljuk be, volt igen sok öntudatos híve is egykoron. Ám azáltal, hogy Erdély, sajátos „szulejmáni örökségként” a Diploma Leopoldiummal Bécs kezébe került, a „Nagyfejedelemség-Grossfürstentum” másként változott és fejlődött, mint a királyság többi része. S ennek máig ható szellemi és gazdasági kihatásai vannak a kárpát-medencei világban, még a poszt-trianoni korban is. Így elmondhatjuk, hogy a „szulejmáni örökség” a magyar élet legkülönfélébb zegzugaiban is velünk él. Szulejmán szultán sok időt fordított Magyarországra: tizenhárom hadjáratából hetet magyar területre vezetett. Ismerte a magyar viszonyokat. Uralkodásának legnagyobb győzelmeit: Nándorfehérvár elfoglalása (1521) – ami dédapjának, a híres II. Mehmetnek nem sikerült – és a mohácsi csata (1526), hazánk területén aratta. Fogalmazhatunk úgy is, hogy magyarországi fellépése után lett igazán európai tényező. A sors azonban úgy hozta, hogy utolsó fellángolásának, az 1566. évi hadjáratnak is hazánk volt színhelye, s szemét is magyar földön hunyta le. Az 1566. évi hadjárat megindításának számos

oka volt. Az egyik ok-forrás az erdélyi helyzetből következett, nevezetesen a Királyi Magyarország csapatainak ottani térnyeréséből. A másik az udvari intrikákból eredeztethető, amelyek miatt a Topkapı Szerájbeli délszláv–bosnyák érdekcsoport új fejének, Szokollu Mehmed nagyvezérnek sikert kellett produkálnia. A harmadik ok pedig az a hódoltságbeli de facto helyzet volt, hogy a Királyi Magyarország három fővárának (Eger, Gyula, Szigetvár) katonasága hatalmas mérvű pusztítást vitt végbe a törökök alatti országrészben: a magyarországi török haderővel már megfékezhetetlenek voltak. Sőt, rövid időre felvillant annak a lehetősége is, hogy a török hódoltság vonalát vissza lehet szorítani, s a magyar végvári társadalom kellő külső segítséggel offenzívába kezdhet.

 

A „hódító” és a „törvényhozó” Szulejmán: aranykor és hanyatlás

 

Szulejmán szultán 1520-ban lépett trónra, 1566-ig uralkodott. 1494-ben született, 26 éves, energikus fiatalemberként került az Oszmán Birodalom trónjára. Gondosan fölkészítették a birodalom irányítására. Az ő uralkodásának évtizedeit az egyetemes és a török történetírás többnyire „fénykornak” nevezi. Minden bizonnyal már Szulejmán szultán is szerette hallani, hogy saját korszaka: a birodalom aranykora. De tanácsadói is, akik természetesen elmondták a szultáni udvar írástudóinak, hogy a Nagy Úr mit akar hallani vagy leírva látni. A napjainkban igen népszerű Szulejmán filmsorozat török címe is erre emlékeztet: „Csodálatos évszázad”.

A fénykor a szervezettség és a jogi struktúra tekintetében mindenképp igaz, hiszen a birodalom igazságszolgáltatási rendszerét Ebusszuud efendi, kora híres hanafíta jogtudósa, az ő uralkodása alatt helyezte új alapokra. Erre emlékeztet a szultán oszmán-török ragadványneve, amely máig él: Törvényhozó (Kanuni) Szulejmán. Jóllehet a szulejmáni igazságszolgáltatási és államigazgatási rendszer már az uralkodó elődjei alatt kikovácsolódott, de a „klasszikus” szerkezetet a 16. század közepén nyerte el. Ez olyan erővel telepedett rá az oszmán struktúrákra, hogy a birodalomnak az új kihívásokra való válaszadási képessége romlott, s a világbirodalom egyre inkább veszített dinamizmusából. A szulejmáni jogi és igazgatási rendszer, amely elsődlegesen a birodalom katonai képességeit kívánta karban tartani, a 17. században már csak keret volt, s egyre fojtogatóbb keret, amely 19. századi reformszultánokig gátja volt a birodalom megújulásának.

A fénykor a kultúra tekintetében is igaz. Az oszmánok Topkapı Szerájbeli udvarában, de a vidéki központokban is nagyon komoly kulturális élet zajlott. Az oszmán elit tudott perzsául verselni, s ezzel egyidejűleg járatosak voltak az arab nyelvben is, hiszen a Koránt arabul kellett olvasniuk. Maga Szulejmán elődjei és utódjai többségéhez hasonlóan művelt ember volt, aki értékelte és megkövetelte a magas szintű, tartalmas udvari kultúrát.

Igaz, a fénykor a birodalom kiterjedését illetően is, hiszen az oszmánok délnyugati határa 1554-től a mai Algériában, Tlemcen környékén volt. A délkeleti végvidék pedig 1546-tól Baszránál húzódott, s innét az isztambuli befolyás a Perzsa-öböl nyugati részére is kiterjedt. Északon a Don- és Azovi-tenger találkozási pontja volt a határ. Délen pedig Jemen, valamint Egyiptom és a hozzá kötődő Szudán volt a végvidék.

Az Oszmán Birodalom északnyugati csücske a magyar hódoltság volt. Az Oszmán Birodalom Szulejmán uralkodása alatt lett megkerülhetetlen európai hatalom, sőt, nagyhatalom. A 16. század elejétől – főként a magyarországi beavatkozások, valamint a földközi-tengeri erőteljes fellépésük okán – Európa történelméről az oszmánok nélkül nem lehet beszélni. Ez nemcsak a birodalom katonai képességei miatt volt így, hanem a Fényes Portának az európai diplomáciai viszonyokba való belépése okán is. A francia–török együttműködés a Habsburgok ellen ekkor született meg, és a 18. század közepéig tartott. Az angol, a flamand és a holland kereskedővilág pedig éhes hiénaként igyekezett rávetni magát mindarra, amely a velenceiek

vagy más itáliai kalmárok kezéből az Oszmán Birodalomban kicsúszott.

A szulejmáni fénykor azonban Janus-arcú volt. Az egyik oldalon az oszmánok dicsőségeiről szólhatunk, amelyek nekünk fájdalmasak: mert a Magyar Királysággal is szembefeszülő nagy birodalomról és annak képességeiről szólnak. A másik oldalon pedig a hanyatlásról, amely nekünk elvileg jó, mert ellenfelünk gyengül. Csak a történelem mindig áttételes. Sokszor a jóból rossz, és a rosszból jó lesz.

Az európai történelem egymást váltó demográfiai és gazdasági ciklusok története, amelyek sok tekintetben keretet adnak a politika- és a szellemtörténetnek is. A 15. század második felében Nyugat-Európában népességnövekedés és azzal egyidejűleg gazdasági növekedés kezdődött. A franciaországi Annales-iskola történészei kimutatták, hogy ez fokozatosan tovább terjedt Közép-Európára és a Mediterráneumra is. S nem állt meg a keresztény–iszlám választóvonalnál: az európai trend kimutatható Anatóliában, de a Közel-Kelet nyugati térségeiben is. Ez a felívelés a 17. század elejéig tartott, amikor a „kis jégkorszak” századában a népesség ismét fogyott, a gazdaság pedig hanyatlott.

Szulejmán szultán korszakának a fentiek jó hátszelet biztosítottak. Gazdasági felvirágzás kezdődött az oszmánok kezén lévő Balkán-félszigeten, de Anatóliában is, illetve a földközitengeri partvidék minden szögletében. A növekvő népességnek több élelmiszerre volt szüksége, mint korábban. Nőtt ugyan a termelés, amelyet a keresleten kívül az áremelkedés is hajtott, de nem olyan mértékben, mint kellett volna. A földközitengeri oszmán vidékeken a megtermelt gabonát Itáliába exportálták, ahol annak magasabb ára volt. Így már Szulejmán szultán uralkodásának utolsó két évtizedében a birodalomban gabonahiány mutatkozott. Ez felkorbácsolta az inflációt, s a török akcse elértéktelenedett. A birodalom pénzügyi rendszere hiányt hiányra halmozott. A rendeletek által meghatározott fizetségek egyre kevésbé érték azt, mint amit korábban. S ezzel kezdetét vette az ügyeskedés, a korrupció és visszaélések sorozata, amely bomlasztotta az államigazgatást éppúgy, mint a hadsereget. A birodalom egyes vidékein pedig egymást érték a lázadások. Jóllehet, ez csúcspontját Szulejmán utódai alatt érte el, de válságjelek már az ő uralkodása alatt mutatkoztak.

 

Vámbevételek vagy háború? a keleti kereskedelem „elrablása” és annak következményei

 

Szulejmán szultán, amikor 1520-ban trónra lépett, új külpolitikai célokat tűzött ki: pozíciókat szerezni Közép-Európában és a Földközi-tenger nyugati medencéjében. Ez gyökeresen más volt, mint amit apja és tanácsadói követtek. A stratégiaváltás ugyan hozott győzelmeket Magyarországon (és nekünk könnyeket) és a Földközi-tengeren is, de a kár, ami ebből következett, sokkal nagyobb volt. Az Oszmán Birodalom Szulejmán szultán uralkodása alatt elveszítette azt a közvetítő szerepét az Ázsia és Európa közötti világkereskedelemben, amellyel a 15. század eleje óta rendelkezett, s amelynek kiteljesítése érdekében foglalta el Szelim szultán 1516–17-ben Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot. A birodalom gazdagsága, amit Szulejmán örökölt, többnyire ebből eredt: abból a rengeteg áruvámból és illetékből, amelyet a birodalom különböző szegleteiben az ott áthaladó áruk után róttak le. Az Ázsia és Európa közötti kereskedelem a Földközi-tengeren a Balkánon vezetett át, s az ebből fakadó jövedelmek a sztambuli kincstárba folytak be. Szelim szultán hajói, Egyiptom elfoglalását követően, a Vörös-tengerről kifutottak az Indiai-óceánra és megkezdték a harcot a portugálokkal, akik akkor kezdték meg indiai-óceáni kereskedelmi hálózatuk kiépítését. S ezzel vette kezdetét a „keleti kereskedelem” eltérítése a Közel-Keletről, az Indiai-óceánon át az Atlanti-óceánra. Ennek a megállítása – vallja e sorok írója – stratégiai érdeke lett volna az Oszmán Birodalomnak. Szulejmán szultán tanácsadói azonban ezt nem értették meg vagy az államérdek áldozatul esett az isztambuli hatalmi körök közötti harcoknak. A balkáni oszmán hatalmasságok ugyanis Szulejmán szultán trónra léptekor megjelentek nála és bepanaszolták atyját, Szelim szultánt, hogy a birodalom erejét keleten elpocsékolta és nem támadta Magyarországot, ahonnét gazdag zsákmánnyal lehetett volna visszatérni, mert Magyarország

már gyenge. A balkáni érdekcsoport Szulejmán szultánt apja politikájának elvetésére vette rá. Amikor évtizedek múlva a birodalom vezetői észlelték, hogy a kincstárba nem jönnek a korábbi bevételek – ez az 1530-as évek vége, az 1540-es évek eleje –, akkor Szulejmán szultán nagyvezérei kísérletet tettek arra, hogy a portugálokat a Perzsa-öböl vidékéről, a Vörös-tenger vidékéről kiűzzék. Addigra azonban a portugálok úgy megerősödnek, hogy ez a vállalkozás sikertelen lett, és az oszmánok nem tudták visszaszerezni azokat a pozíciókat a keleti kereskedelemben, amellyel korábban rendelkeztek. Ez okozta a Kelet-Mediterráneum, azaz Velence gazdasági hanyatlását, de a mi hanyatlásunkat is. Mert az, hogy az Európa és Ázsia közötti kereskedelemnek azok az ágai, amelyek Erdélyen vagy a magyar Délvidéken keresztül vezettek, most más, tőlünk nagyon távoli utakra terelődtek. Így Magyarország, sőt, az egész kelet-közép és délkelet-európai térség tartós gazdasági hanyatlása is összefügg ezzel

a stratégiai hibával, amelyet Szulejmán szultán tanácsadói elkövettek. A legnagyobb vesztes pedig maga az Oszmán Birodalom lett, amely egyik legbiztosabb jövedelemforrásától esett el.

A másik fontos stratégiai hiba, amely Szulejmán szultán tanácsadóihoz köthető, az, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítottak a birodalom tengeri erejének. Szulejmán szultán uralkodása alatt kísérlet történt arra, hogy a török hajóhad ne csak a Mediterráneum keleti, hanem nyugati felét is ellenőrizze. Ehhez megszerezték a már említett Tlemcenig az észak-afrikai kikötővárosokat, ahol erődöket építettek és katonákat telepítettek.

A nyugat-mediterráneumi török hajóhad többnyire Spanyolországból menekült moriszkókból (keresztényre térített muszlimok és zsidók), valamint spanyol és portugál áttértekből és foglyokból állt. A Szigetvárott elesett Ali Portuk, a tüzérség parancsnoka is portugál volt. De tudunk arról is, hogy 1566-ban Szigetvárról elhurcolt magyarok a flottához kerültek és két évtized múlva Észak-Afrikából szöktek Portugáliába, hogy onnét hazajussanak. A moriszkók a rekonkviszta elől menekültek el az Ibériai-félszigetről, Észak-Afrikában telepedtek le, s ott veszedelmes kalózvilágot teremtettek meg. A kalózkapitányok azonban együttműködésre törekedtek a török flottával, amelynek számos parancsnoka közülük került ki. Tőlük származik az az elképzelés, hogy a török hadseregnek partra kell szállnia Spanyolországban. Az 1560-as években több terv született arra vonatkozóan, hogy a török hajóhad ott megjelenjen, és a spanyolokkal szemben álló muszlim, arab, zsidó lakosság segítségével az oszmánok lázadást robbantsanak ki és a Pireneusi-félszigeten is megvessék lábukat. Ezt az akciót lett volna hivatott előkészíteni az a harc, amely Málta szigetéért zajlott. 1565-ben azonban a törökök vereséget szenvedtek: nem sikerült a nyugat-mediterráneumi stratégiai pont megszerzése. Ez a tengeri politika rengeteg pénzébe került a szultánnak és különösebb eredményt nem hozott. Hat évvel a máltai vereség után pedig, 1571-ben, az egyesített keresztény hajóhad Lepantónál szétverte a török flottát, s ezzel az Oszmán Birodalom véglegesen kiszorult a Nyugat-Mediterráneumból.

A harmadik stratégiai hiba bennünket érint:

ez pedig a Közép-Európa politika volt, amelyre a szultánt elsődlegesen Ibrahim nagyvezér beszélte rá a balkáni hadurakkal együttműködésben,. A terv az volt, hogy a birodalom avatkozzon be Közép-Európában: Magyarországon keresztül támadja és foglalja el Bécset, s az Oszmán Birodalom határvidékét a Duna völgyéig tolja előre. Ez a politika, miként már előbb szóltunk róla, számunkra végzetes lett. Az oszmánoknak a magyarországi győzelmei azonban nem csupán dicsőséget hoztak, hanem rengeteg kiadást és új konfliktusokat. Egy olyan új frontvonal jött létre, amelynek kiadásai a kincstárt nagy feladatok elé állították. A bécsi Haditanács (1556) létrejöttével megnyílt a lehetőség a törökök elleni frontszakasz egységes irányítására és a védővárak korszerűsítésére. Ez a több mint 1000 km-es „végvári vonal”, amely egyébként egyedülálló az európai történelemben, 1566-ig Gyulától kiindulva, félkörívben, az Adriai-tengerig húzódott, Zenggig. (1566 után a délkeleti végpont északra tolódott, Szatmárra és Nagybányára.) Ebben a végvári rendszerben legalább 100 jelentős erőd volt, s mellettük rengeteg kisebb palánkvárak. Ami kiépült a Habsburg oldalon, annak ellenében az Oszmán Birodalomnak is építkeznie kellett, és ez fordítva is így van. Ez mindkét oldalon rengeteg pénzt emésztett fel. A magyar végvári rendszerben, az 1550-es évek végén, három fővár jött létre, amelyet a horvátországi szakaszon Sziszek egészített ki. A „fővár” elnevezés Szakály Ferenc nevéhez fűződik, aki az 1980-as években számos remek munkát tett közzé arról, hogy Szigetvár, Eger és Gyula miért lettek közel egy évtized alatt az ország legfontosabb várai. Szerepük azért volt különleges, mert megálljt parancsoltak a török hódításnak. Azok a parancsnokok, akik ebben a három várban szolgáltak, képesek voltak a török hódoltságot mélységében ellenőrizni. A környezetükben, 100-150 km-es távolságban is megakadályozták azt, hogy az ott lévő lakosság együttműködjön a török hatóságokkal. Adóztattak, egyházi tizedeket szedtek be. A hódoltsági kettős hatalom, a „kondominium”, ahogyan Szakály Ferenc nevezte, a magyarországi török pasáknak és bégeknek fájdalmas valóság volt. A szigetváriak a Dél-Dunántúlt tartották kézben, és a Dél-Dunántúlról rendre becsaptak Szlavóniába is, sőt időnként kalandozásaik során a Száváig is eljutottak. De arról is tudunk, hogy a Dunán átkelve a Bácskába is betörtek. Az egriek az Alföldnek a középső vidékét, a Duna–Tisza közét ellenőrizték. A gyulaiak pedig a Gyulától délre lévő Temesköz vidékét, Temesvár környékéig jártak és a Maros mentét ellenőrizték. A kapitányok, akik közül Zrínyi Miklós és Kerecsényi László saját korukban is messze földön ismertek voltak, remek katonák és vezetők voltak. Tisztjeik is rendre katonacsaládokból származtak, tudták, hogy hogy kell hadakat vezetni. De értettek már a várak erődítéséhez is. Szigetvár, Gyula és Eger az építkezéseknek köszönhetően oly erődök lettek, hogy azokkal a magyarországi török haderő – még ha a budai és a temesvári pasa minden katonáját mozgósítja, s ahhoz még boszniai vagy belgrádi törökök is csatlakoznak – nem bírt. Ez történt 1556-ban Szigetvárnál, amikor a magyarországi török haderő kudarcot vallott a vár ostromakor. A magyarországi török parancsnokok tudták azt, hogy ezek a várak számukra „istencsapások”, s komoly veszedelmet jelentenek: ugyanis az 1550-es évek végén és 1560-as évek elején a magyar végvári társadalom offenzívába lendült át és a törököket lépésről-lépésre szorította vissza. Számos kisebb vár közel állt ahhoz, hogy magyar kézre kerüljön, vagy magyarok által leromboltasson. Ha nem jön az 1566-os hadjárat, akkor ez a politika sikeres lehetett volna és a török hódoltság határa nagyjából a jelenlegi magyar-szerb–horvát határnál állt volna meg. Így a Királyi Magyarország egy sokkal erősebb és ütőképesebb ország lett volna. De sajnos jött az 1566-os hadjárat.

 

Miért jött Szulejmán seregével 1566-ban Magyarországra?

 

Hogy miért jött Szulejmán szultán 1566-ban hadaival Magyarországra, azzal kapcsolatban sok elképzelés van. A magyar történelemkönyvekben és egyes történeti munkában ráadásul az szerepel, hogy Szulejmán szultán azért jött, hogy Bécset elfoglalja. Ez valójában csupán „propaganda” volt. A szultáni vezetés, különösen Szokollu Mehmed nagyvezér tudta, hogy ez a haderő Bécsig nem lesz képes eljutni. De ha Bécsre törne is, ott olyan ellenállásba ütközne, ami a szultáni sereget, amely a Bécs ellenében már két kudarcot (1529 és 1532) is elszenvedett, nehéz helyzetbe hozná.

De a hadjáratnak voltak belső és külső indítékai. A legfontosabb belső indíték az, hogy ennek a hatalmas nagy birodalomnak és a hatalmas nagy hadseregének állandóan akcióban kellett lennie. Hogyha a katonák nem mennek háborúba, akkor föllázadnak. Nagyon rossz hangulat volt az Oszmán Birodalomban az 1560-as évek elején, annak következtében, hogy az áremelkedések miatt a katonaréteg egyre rosszabbul élt. Így a hadsereget le kellett kötni: ha a hadseregnek feladata van, akkor jövedelme is van. A hadjáratok arra is szolgáltak, hogy a katonák raboljanak. A korabeli törökök Magyarországot olyan vidéknek tartották, ahonnét van mit rabolni. A fő gond a keleti (perzsiai) hadjáratokkal a katona-társadalmat illetően az volt, hogy ott alig volt zsákmány, mert az ottani emberek szegénységben éltek. Magyarországon azonban, ha mást nem is, de foglyokat lehetett ejteni, amelyeknek jó áruk volt a balkáni rabszolgapiacokon, mert jó munkaerőnek tartották őket. De pénzhez lehetett jutni úgy is, hogy a családok kiváltották az elrabolt családtagokat.

A birodalomnak az 1553–54. évi perzsiai hadjáratot követően nem volt szárazföldi szultáni hadjárata. Ez sok mindennel függött össze. Egyrészt konszolidálni kellett a hódításokkal megszerezett területeket. Másrészt Szulejmán szultán és fiai között olyan ellentétek alakultak ki, s annak nyomán olyan belharcok törtek ki, amelyek a Topkapı Szerajbeli energiákat bőven lekötötték. 1558-ban meghalt a szultán szeretett felesége, Hurrem, amely megrázta az akkor már öregnek tartott Szulejmánt. A korabeli török világban egyébként többnyire érthetetlen volt, hogy a háremben több száz nő van és a szultán egyért eped: Hurrem szultána jelentett neki mindent, aki erre építetten többé-kevésbé irányította a hatalmas birodalmat. A szultána elvesztése miatt, s talán azért is, mert a fiai közötti küzdelem tovább zajlott, egyes diplomáciai hírek szerint, apatikus állapotba került, és az iszlám felé fordult. Puritán életet élt. Az egyházi vezetők, különösen a halveti dervisek sejhje, Nureddinzáde az agg uralkodót arra emlékeztették, hogy a „szent háború”, a dzsihád, neki, mint az Oszmán Birodalom szultánjának és a szunnita muszlimok kalifájának kötelessége. A vallásos fordulatot vett szultánnak meggyőzőek voltak e mondatok. Fodor Pál ezzel kapcsolatban egy nemrégiben megjelent kötetben így fogalmaz: „Nureddinzáde a szent háború emlegetésével voltaképpen az alattvalók és a katonák növekvő elégedetlenségét tolmácsolta amiatt, hogy Szulejmán már tíz éve nem mozdult ki otthonról, ami merőben szokatlan volt a korábban harcos szultántól.” Emellett az is tény, hogy a sztambuli vezetésnek égetően szüksége volt olyan hadjáratra és sikerre, amelyet győzelemként lehet hirdetni. Egyrészt azért, mert a máltai vereség nagy volt, és úgy is lehetett értelmezni, hogy a birodalom vezetése rossz kezekben van. Az új nagyvezér – 1565 nyarától – Szokollu Mehmed, aki a szultáni udvarba bekerült bosnyák érdekcsoportnak régóta egyik fontos embere volt. (Az elődje Semiz Ali pasa nagyvezér is bosnyák volt.) A birodalmat majdnem másfél évtizedig irányította, szultáni vőként, a horvát vagy bosnyák Rusztem pasa, 1561-ben bekövetkezett haláláig. Nem kétséges, hogy a szultánnak, trónörökös vejének és ellenlábasainak Szokollu Mehmed meg akarta mutatni, hogy győzelmet fog hozni, ért a hadvezetéshez, és a birodalom megújítása az ő nagyvezérsége alatt meg fog történni. A magyarországi hadjáratról döntés nagyjából 1565 késő nyarán vagy ősz elején született, és ezt követően az előkészületek is megkezdődtek. De hogy a szultáni udvarnak be kell avatkozni Magyarországon, az összefüggött az erdélyi helyzettel is, amely 1565-ben válságos fordulatot vett. 1562 óta háború folyt a Királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség között, amelynek oka az volt, hogy Balassa Menyhárt hetedik árulását követte el: az erdélyiről átállt a Habsburg oldalra, és mindazokat az erődöket, várakat (köztük Szatmárt és Nagybányát), amelyek a kezében voltak, a Királyi Magyarország oldalára állította át. Az erdélyi fejedelem ezeket megpróbálta visszaszerezni. A küzdelmek változó sikerrel zajlottak. A székelyek 1562-ben a rájuk rakott feudális terhek miatt fellázadtak, amely a Habsburg oldalnak kedvezően jött. János Zsigmond a Királyi Magyarország csapatai ellen többnyire a budai és a temesvári pasa seregeit hívta segítségül. De 1565-ben Schwendi Lázár kassai főkapitány csapatai olyan mélyen benyomultak Erdélybe, hogy Gyulafehérvár környékéig jutottak. Úgy nézett ki, hogy János Zsigmond uralma Erdélyben összeomlik, és a kassai főkapitány katonai erővel egyesíti az Erdélyi Fejedelemséget a Királyi Magyarországgal. Isztambulban nagyon jól tudták, mily háború zajlik Erdélyben és a Partiumban. Veszélybe került az a kárpát-medencei status quo, amely fontos eleme volt a sztambuli Magyarország politikának. János Zsigmond követeket küldött a szultánhoz és kérte, hogy kellő hadakat küldjön segítségére. A szultáni had 1566-ban körülményesen indult el, mivel a Ramadam akkor áprilisra esett és csak annak a végén, május 1-jén indulhatott el. Arról, hogy a hadjáratnak mi lesz a végleges célja, a török vezetés csak Belgrádban döntött, 1566 júniusának végén. A magyarországi török parancsnokok a három fővárat – Szigetvár, Eger, Gyula – akarták elfoglalni. Logikus lett volna Eger megtámadása, hiszen Eger elfoglalásával fontos stratégiai pontot tudtak volna szerezni az Erdélybe vezető felvonulási utak elvágásához. Sokáig ez is volt a fő cél. Szokollu Mehmedről tudni kell azt, hogy jól ismerte a magyarországi viszonyokat, hiszen 1551 végén – amikor Erdély és a Királyi Magyarország egyesítésre egy elvetélt kísérlet történt – ő vezette az Erdély „megvédésére” küldött török haderőt. Személyes kapcsolata volt az erdélyiekkel, és ismerte a helyszíneket is. Tisztában volt a török politika Erdélyre vonatkozó „irányelveivel” is. János Zsigmond választott magyar király 1566. június 28-án találkozott Zimonyban Szulejmán szultánnal. (Többen vélik úgy, hogy ez a magyar történelmi múlt egyik mélypontja volt.) Erdély ura megköszönte a szultánnak, hogy hadával megindult és megsegíti őt. Közben Pertev pasa csapatai már a Tiszántúlon állomásoztak és megkezdték a Gyula megvívására való fölkészülést: az ostrom július 2-án vette kezdetét. Gyula elfoglalása a törököknek azért is fontos volt, hogy legyen megfelelő kapcsolatuk az erdélyi hadsereggel, amely harcban állt a Királyi Magyarország csapataival a Partiumban és Tokajban a Tiszánál. Amikor Pertev pasa serege megkezdte Gyula ostromát, a szultáni sereg előőrsei már a drávai hidat verték Eszéknél. Nem volt kérdés, hogy a fősereg célpontja Szigetvár, amely egyébként is útba esett Nyugat-Magyarország felé, ahol nagy birodalmi haderő gyűlt össze Győr és Komárom között.

Ennek a mozgását a törököknek mindenképpen blokkolniuk kellett, mert ez a haderő Esztergom, Székesfehérvár, vagy esetleg Buda ostromával is megpróbálkozhatott. A belgrádi tanácskozások idején ért el a szultánhoz az a hír, hogy Zrínyi Miklós katonái június 18-án Siklósnál szétverték az ott állomásozó török haderő egyik fontos egységét, s a csatában fontos személyiségek is elestek. Ez a szultán és a nagyvezér előtt is megerősítette, hogy a magyarországi pasák és bégek véleménye Szigetvárt illetően helyes: Szigetvárt el kell foglalni, mert amíg a vár nincs török kézen, addig az oszmánok Dél-Dunántúlt nem tudják uralni. A szultáni sereg augusztus 5-én zárta körül Szigetvárt és pár nap múlva a szultán is odaérkezett kíséretével.

Gyula szeptember 2-ig állta az ostromot. Kerecsényi és katonái, amíg értelme volt, keményen harcoltak. Ez történt Szigetvárott is. Gyula és Szigetvár 1566-ban ugyanazt a helytállást jelentették. Kerecsényi László, amikor már látta, nincs többé esély az eredményes védekezésre, feladta Gyulát. A törökök azonban nem tartották szavukat – János Zsigmond emberei nem voltak sehol, hogy a gyulai őrségnek legalább az életét megmentsék –, s a törökök a kivonuló védők többségét legyilkolták. Kerecsényi László feje is a porba hullott. Szigetvár nem adta meg magát, s amikor már nem volt esély a további védekezésre, Zrínyi Miklós és bajtársai kitörésük közben hősi halált haltak. Szomorú és gyászos katonahalál volt ez Gyulán is és Szigetvárott is.

Szulejmán szultán Zrínyi Miklós és katonái kirohanása előtt a turbéki szőlőhegyen, a szultáni táborban elhunyt. Ezzel egy kornak is vége lett. De a magyarországi küzdelemben is új korszak kezdődött. Isztambulban belátták – két várostrom: Gyula és Szigetvár példáján –, nincs már könnyű győzelem Magyarországon. Ez a felismerés vezetett az 1568-ban megkötött drinápolyi békéhez. Ezt követően 1591-ig „hideg béke” uralkodott a magyarországi és horvátországi végvári vonal mentén.

 

Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.

2016. szeptember 30.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png