Jenei Gyula

Szövegimádat és „foggal herélés"

„Nem csillagzik az ég, fűzfa a fátyolát / sóhajjá emeli. Rügyfakadásra nem // vár, és nem hazudik szép nyarakat soha..." - így hömpölyögtek annak a negyedikes gimnazistának a sorai, aki nyolc-kilenc évvel ezelőtt a szolnoki kollégiumban, ahol nevelőtanárként dolgoztam, egyik este bekopogott hozzám. Vastag füzetbe (vagy talán könyvszerűségbe) írt verseit és prózáit mutatta, s emlékszem, néhány rajz is illusztrálta elszántan építgetett belső világát. A fiú feltűnően jártasnak mutatkozott a Bibliában, a mitológiákban, kedvelte-próbálgatta az antik versformákat, s egyik költeményében úgy illesztett egymás mellé szavakat, hogy találkozásuk női nevek olvasatát adja. Látszott rajta, hogy a csomagolás módozatait rettentően lényegesnek gondolja, s ha majd megtalálja, hogy pontosan miféle versbe kívánkozó hangulataihoz, érzéseihez keressen ritmust és rímeket, emlékezetes versművekkel ajándékozhat meg bennünket. Lelkesedett egy gyengécske költőért, s a fiatalemberek magabiztosságával leszólt egy másikat, akit szerintem nem kellett volna - ám pár év múlva minderre úgy emlékszik, hogy tévedett.

Tehetsége vitathatatlannak látszott. Hamarosan közöltem két versét az Esőben, s persze figyelmeztettem, hogy neve foglalt a magyar irodalomban. Együtt keresgettünk megkülönböztető jelzést. Akkor még csak egy betűt választott, amely akár karcagiságára is utalhatott, de amikor néhány évnyi hallgatás után ismét jelentkezett, már Kele Fodor Ákos néven tette. Kötetnyi verset küldött. Sőt kész kötetet. Öntörvényű, precízen átgondolt, ám kissé talán túlbonyolított munkát. Aztán az elmúlt három évben új versek íródtak a tervezetbe, némelyek kiestek a szerző rostáján, másikakat átírt, vagy éppen változatlanul hagyott. A nyáron pedig arra kért, hogy írjak fülszöveget Textolátria címmel hamarosan megjelenő első könyvéhez. Úgyhogy amikor ténylegesen kézbe fogva, sokadjára is olvasom Kele Fodor Ákos kötetét, nemcsak a borítón és a belső íveken található képversek betűelhelyezéseire, a formák, a színek, az árnyalatok mérnöki precizitással végiggondolt működésére, hanem például a harmadik fejezet szokatlan, s igényesen végigvitt tördelésére (melynek jellegzetessége a cikluscímmé emelt, és metaforaként is olvasható fattyú- és árvasorok jelenléte) gondolva is úgy érezhetem, hogy könyvművet tartok a kezemben.

„»A nyelv miénk és így enyém is« - vallja Kele Fodor Kazinczyval. S ha már az övé is, lubickol benne egy kötetnyit (»életre kelt / a nyelvi jelen«). Szókincse szokatlanul gazdag, stílusa teremtő és játékos, a nyelv horizontális és vertikális rétegeiben egyaránt otthonosan mozog - minden eshetőséget észrevesz, kiaknáz, mindennel számol." Így kezdem a rövid fülszöveg kissé általános, fellengzős, de pontosnak remélt sorait. Majd azt próbálom bizonygatni, hogy a Textolátria igazi első könyv. Seregszemle. Az éppen bemutatkozó költő a sokféleséggel mintegy igazolni kívánja, hogy két lábbal áll a hagyományban. Kipróbálja kicsit a Szindbád-álarcot: száz évvel ezelőtti hangulatokat rekonstruál a köznyelvben már nemigen használt, legfeljebb még megértett, passzív rétegekben tárolt szavak (pádimentum, balusztrád, kucséber) szerepeltetésével, s talán jelöletlen Krúdy-idézetekkel is operál. Nem keresek utána, mindegy.

Kele Fodor mesél, történeteket sorakoztat a versekben: „Valami vén kötnivaló, hírbe hozott / a gyertyaöntőnével, pedig / az még ki sem rázta / szoknyájából a rozmaringillatot. / De jött az ura, / kit hamispénz, hamisjáték / miatt keresnek a drabantok, / s követelőzködött..." Vagy egy másik vers szinte balladisztikus sorai: „A kváderkőnél a Poprádba / beleugrott, vízzel eltelt, / szerelmi szomoroktól / a víz is eltelt véle, s mint / nympha életre kelt." Aztán formakészségéről számot adva mintegy száz hexameteren lépdeltet romantikus ponyvatörténetet a disznótolvaj kondás és a hétfaluszépe Rozina tragikus szerelméről, melyből egyikük sorsa a halálba, másikuké a betyáréletbe vezet. Távoli korokat, hangulatokat rántanak össze az áthallások, míg a szerző eljut a Szövegtacskóig, ami az önmeghatározás esztétikai minőségét járja, avagy ugrálja körbe („olyan vagyok, mint a tacskó, ami rákapott a kipufogócsőre: ha hallja, hogy gyújtják a motort, rohan, csőreharap, inhalál, majd lerogy, ráng kicsit. S a tagolatlan gyönyörben megváltást talál"). Megváltást, megnyugvást talál a gyönyörben vagy a szövegben. A szöveg imádatában. Méghozzá úgy, hogy a jeleken túllépve a személyiség is összeáll.

A Placebo és a Fattyú- és árvasorok ciklusaiban a kifejezés lehetőségeit, határait is végiggondolva építeni kezdi magánmitológiáját, melynek kiindulópontja a gyerekkor, hétköznapi istenpárja a rákos anya és az alkoholista apa, története pedig a leépülésben való felnövés, életérzése az árvaság („Mindenhol jó, de / a legrosszabb otthon / az az otthon, / amely s ahogyan sohasem létezett, / hanem hipotetikusan van...").

A Textolátria című kötet megmutatja, hogy a szakmai felkészültségen túl mekkora aranyfedezet egy költőnek a „hipotetikussá" szelídített valóság! „Szélén alágyűrt horizont", „foggal herélés" ez a könyv. Sűrű, töményen áradó nyelv és lét. Magasság, mélyfúrás, szárnyalás és gravitáció. Pehely meg ólom.

Kele Fodor Ákos: Textolátria. JAK + PRAE.HU, Budapest, 2010.