Kiss Judit Ágnes blogja

Május 17.

Keresztények, nemzetiek

Amíg Bakonybélen vagyok, mintha el volnék zárva a világtól: nincs tévé, rádió, net csak a kocsmában, még a számlák se jöttek meg. Csak a madarak vannak meg a lovam, meg én a tornácon hol egy laptoppal, hol egy gitárral. Aztán feljövök Pestre, és nyakon önt szennyes levével szeretett országom. Elérnek a hírek és „a hÍvatalnak packázásai", és nap mint nap szembesülök azzal, hogy nemzeti érzelmű keresztényként falnak kell mennem a nemzeti érzelmű keresztényektől. Ébresztő, emberek, amit ezzel a címkével hirdetnek, az nem az!

Jézus nem volt kirekesztő. Meggyógyította a római százados szolgáját - az elnyomó hatalom képviselőjét, a samáriai asszony lányát, bement a vámszedőhöz és nem volt hajlandó megköveztetni a házasságtörő nőt. Halló, aki Jézus nevében bárkit elutasít: felekezetet, népet, embert, az szörnyű tévedésben van. Jézus nevében nem gyújtunk máglyát, eretneket és boszorkányt égetni, nem fordítunk hátat a másiknak, kérek mindenkit, legalább Jézus nevét ne piszkoljuk be a saját ostobaságunkkal!

Gyerekkorom óta nemzeti érzelmű vagyok, csak nem tudtam, hogy ezt így hívják, mert ebben nőttem fel: népzenén és táncházban, csempésztük Erdélybe a könyvet - gyógyszert - kaját - nyolcéves voltam, amikor először, és hányszor rágtam a körmömet, ha a szüleim mentek csak, hogy vajon mi volt a határon. Feltehetőleg több népdalt tudok, mint a mellverős szittyamagyarok, mégse akarom kirekeszteni őket sem, sehonnan. Lovasként sok hasonló emberrel találkozom: nagy bajusz, tarsolylemez - higgyétek el, nincs ezekkel semmi baj! Se a jurtával, se a kalotaszegi fafaragással, se a kalocsai hímzéssel. (Na, igen, giccset lehet belőle csinálni, de hát miből nem?) Ha valaki népzenét hallva már fintorog, kérem, ne tegye, közös kincs. Bartóktól Kallós Zoltánig sokaknak köszönhetjük, hogy megvan, hogy elérhető. Ha valaki nagy ívben kikerül egy körmenetet, kérem, ugyanúgy fogadja el, ahogy bármely más felvonulást. Vannak templomok, ahol Jézusról beszélnek, és Isten országáról, nem pedig arról, hogyan cincáljuk szét ezt a szerencsétlen földi országot, mint két kutya egy koncot. Közben én magam is látom felemelkedését egy olyan nagyhangú, hőzöngő típusnak, aki korábban a táncházi kocsmában nem tűnt veszélyesnek, de most hatalommal és pénzzel annál inkább, mert felsőbbrendűségének tudatában teljes meggyőződéssel nyom el másokat. Nem ők a nemzetiek. Hanem azok, akik úgy tudják felmutatni, ami a miénk, alázattal és kíváncsisággal mások értékeire.

Olvasom, hogy Wass Albert kötelező irodalom lesz. Wass Albert nem jó szerző. A református gimiben sok tanítványom szerette, a kedvükért olvastam én is regényt, novellát - humortalan és lapos. Azt mondják, a Funtinelli-boszorkány nagyon jó, azt még elolvasom, bár a végleges véleményt nehéz volt az Elvész a nyom olvastán nem kialakítani. Ha erdélyi irodalom, akkor azért van ott Sütő, Kós Károly, Kányádi, Székely János. (Nagy zárójel, Máraitól se vagyok oda, és még sorolhatnám a legnagyobb magyar prózásokat, szóval nem kell hallgatni az ízlésemre.) A Patkányok honfoglalását egy barátnőm adta oda felháborodottan. Szerinte a zsidókról van benne szó, szerintem a bolsevizmusról, másvalaki szerint a románokról. Irodalmilag nem akkora szöveg, hogy bántsuk érte egymást. Nem érdemes. A süllyedő csónakban nem az a megoldás, hogy egymást kilökjük belőle, ugyanúgy süllyed majd tovább, csak kevesebben leszünk, hogy betömjük a léket, hogy kimeregessük a vizet. Nem értem, mások miért nem látják ezt.  Tessék lejönni a barikádról, és főzni egy nagy, közös vacsorát. Vagy rakni valami nagy, nagy tüzet.

Május 14.

Dinamó

Szombat este jöttem vissza Bakonybélbe. Vasárnap délre tönkrement a mobilnetem, amit drága pénzért szervizeltettem a múlt héten. Már meg sem lepődtem. Ülök a kocsmában, egyetlen kisfröccstől szédülök és zsibbad az orrom.

Be kell ismernem néhány dolgot. Tegnap nem ittam kávét - úgy döntöttem, megszabadulok a koffeinfüggőségtől, úgyhogy délután 5-ig nem tudtam felkelni, csak faltam a csokit és forgolódtam egyetlen értelmes gondolat nélkül. 
Mikor végre sikerült magam kivakarni, és ettem egy süteményt a cukrászdában, ittam egy kávét, és elindultam sétálni, kitisztult a fejem, normális ötleteim támadtak, és éjjel egyre befejeztem a zenés darabot, amit Annával írunk NKA-pályázatra.
Úgy döntöttem, feladom a küzdelmet, és ma vettem két doboz kávét. És eddig egyetlen Túró Rudival bírom a napot.
Tanulság: dinamóval működöm, tehát csak akkor, ha mozgok. Kávé- és csokifüggő vagyok, és ha ezen változtatni akarok, akkor hosszú elvonási tünetekkel kell számolnom. Azokra meg most nem érek rá. Valaki vigasztaljon meg, hogy ér kávét inni és csokit enni!

Május 11.

Születésnap

Emlékszem, huszonegy évesen hogy sírtam és ittam végig az estét bánatomban, amiért már ilyen öreg vagyok. Azóta már úgy megöregedtem, hogy az italt egyáltalán nem bírom. Marad a sírás és az önsajnálat, pedig szörnyű hajlott koromat nem érzem, csak a személyimen látszik. Hiába, akinek már tizenévesen fájtak az ízületei, annak sokáig nem lehet újat mondani! Na jó, azért a ráncok sokasodnak. Bár megette a fene, hogyha a szülinapomról nem az jut eszembe, hogy de jó élni, hanem hogy de szar öregedni. Szóval a francba is, de jó élni, egy elkényeztetett hercegnő vagyok, borsószem-királykisasszony, az élet féltett gyermeke. Maradjon így, gyertek-gyertek, kedves ráncocskák, jó élni!

Május 3.

Zöld, zöld

Még mindig nem tudok betelni azzal, hogy Bakonybélen vagyok. Hogy éjjel fülemüléket hallok, a harkály az orrom előtt kopácsol a kőrisfán, a kerítés nádján meg fejjel lefelé lóg valami szép rajzú, sárga hasú madár.  Hogy a tornácon lehet reggelizni, és minden zöld körülöttem. Pár napja megpróbáltam lekaszálni a füvet, bár nem tudok kaszálni, olyan is lett, de rajtam kívül úgysem látja senki.

Az esélytelenek nyugalmával elültettem három tő epret. A tizenhat sombokorból egy fogant meg, a virágmagvaim nem keltek ki, itt csak az nő, ami saját magától akar.

Tegnap éjjel vihar volt, illetve csak hajnalban tört ki, csöndes, áztatós esővel. Pesten annyira utálom az esőt, itt meg örültem neki, azt hiszem, azonosultam a szomjas anyafölddel. Reggel öt felé mentem ki, akkor csapkodtak a villámok, dörgött az ég, és még olyan jót aludtam 9-ig!
Sajnos este, éjszaka tudok igazán jól dolgozni, egyre inkább érthetőnek gondolom, hogy ez így van. Nappal az intellektuális agyam működik, éjjel előbújik valami ősibb, ami igazán ír bennem, csak meglovagolja az intellektuális agyat.

Apropó, lovaglás: ma már kellemesebb idő volt, megint kimentem Lédával. Amíg az ismert úton haladunk, megy robotpilótával, hozzá se kell nyúlni a szárhoz, de ha más irányba akarom fordítani, kész a verekedés. Mégis ez az, amire talán évtizedek óta várok: egyedül vágtázni fölfelé egy tavaszi mezőn.

Jó tanár voltam, szerettem tanítani, talán most is jól fogom csinálni, de kábé bármit megtennék annak, aki lehetővé teszi, hogy így élhessek.

Április 27.

Nettelen

Megint tönkrement a mobilnetem, megint a Bakonybélbe érkezésem után egy nappal. Most mondja bárki, hogy ez véletlen! Egész hangos az imperatívusz: Inkább dolgozz! Igen, egyrészt  tavaszi nagytakarítás vár, másrészt rengeteg írnivaló, nem pedig levelezgetés meg a fészbúk böngészése. Szóval megint teljes elzártság a világtól, de hát legyen így.

Április 23.

Kegyelmi kérvény

1.

Geréb Ágnest nem ismerem személyesen. Nem vagyok vele elfogult. Nem szültem sem otthon, sem kórházban, tehát rossz vagy jó tapasztalataim sincsenek e téren. Az egészségügy szörnyű helyzete ellenére az orvosokkal inkább jó, mint rossz élményeim voltak, nem ragadok meg minden alkalmat, hogy ellenük beszéljek. Geréb Ágnes története többről szól, mint érzelmi elköteleződés. Magyarországról szól, egy társadalomról, amelyben élünk, annak a lenyomata. Jogokról és kötelességekről, amelyek egy zilált társadalomban összezilálódnak. Igazságról és érdekekről, amelyek úgyszintén.

Szabadság alapú, demokratikus és egyenjogú társadalmakban a nőknek joguk, hogy a testük fölött rendelkezzenek. Nem erőszakolják rájuk a szexuális kapcsolatot, és nem is tiltják számukra. Nem kényszerítik őket sem abortuszra, sem szülésre. Ha szülnek, megválaszthatják, hol és hogyan.  Ez ennyire világos. Aki kórházon kívül (nem feltétlenül otthon) szeretné világra hozni a gyerekét, nem kényszerít senkit, hogy ne menjen be a kórházba. Csak azt szeretné, ha őt se kényszerítené senki, hogy kórlapja legyen, és betegként kezeljék.

Azt mondják, aki intézményen kívül szül, az felelőtlen. Akkor ne engedjünk szülni senkit, aki terhesség alatt dohányzik, iszik, drogozik, vagy a Margit körúton lakik. Akkor legyen teljes körű vizsgálat, környezettanulmány és pszichológiai tesztsor, alkalmas-e anyának az illető, apának a vele élő férfi, illetve családnak a család. Ha nem, akkor abortusz! Vagy kötelező fogamzásgátlás, és csak akkor hagyják abba az államilag előírt hormon adagolását, ha a jelölt sikeresen eleget tett a követelményeknek. Legyünk tökéletesek!

Ha valakit ez emlékeztet bizonyos történelmi korok eljárásaira, az csupán a véletlen műve. Ha nem akarunk erre az útra lépni, akkor hátra arc, és hadd döntsön az anya.

Igen, erre lehet azt mondani, hogy ott szül, ahol akar, alkotmányos joga. Csak épp azt büntetik, aki segít ebben, holott orvosnak, rendőrnek, talán még tűzoltónak is kötelező magát szolgálatba helyezni, ha szükség van a beavatkozására, akkor is, amikor épp nincs szolgálatban. Ilyenformán a bábának is.

Lehet erre azt mondani, hogy most már legális az otthoni szüléskísérés, de akkor milyen alapon küldik börtönbe, aki megtette, ha a pere közben legalizálták az eljárást?

Azt mondják, műhiba miatt. Az egyik szakértő azt állítja, Geréb Ágnes kitekerte az újszülött nyakát, 360 fokban. Bocsánat, de ezt egyszerűen nem hiszem el. Aki több ezer gyereket segített világra kórházban szülészorvosként, aztán lakásokban bábaként, az ilyet nem tesz. Még én se tennék laikusként, senki, aki tudja, hogy az ember nyaka nem alkalmas erre, csak a lajháré. Az újszülött embert és az újszülött lajhárt pedig azért meg lehet különböztetni.

Tudtommal valamiért a védelem orvosszakértőjét nem hallgatták meg.

Tudtommal az újszülött halála vállelakadás miatt történt. A vállelakadás veszélyes. Kórházban is az, akkor már késő a császármetszéshez, a baba a szülőcsatornában akadt el, onnan már nem lehet visszatuszkolni a méhbe, hogy aztán onnan a hasfalon keresztül kiemeljék. A kiszabadításához való műfogást egy amerikai, otthonszüléseket kísérő bábától vette át az orvostársadalom, úgy is hívják Gaskin-műfogás, Ina May Gaskinról, akinek a könyvei magyarul is elérhetőek. (Akit a kórházak mindig támogattak abban, amit csinál. Nem akarok érvelni a háborítatlan szülés mellett, statisztikákat és tanulmányokat előrángatni, sokkal jobban részletezik a könyvei.)

Lehet azt mondani erre, hogy hiába a több évtizedes tapasztalat, mindenki hibázhat, és mindenki hibázik is. Az orvosok ezt pontosan tudják. Csak éppen azokat nem küldik börtönbe. Hallottam orvosi műhibákról, amelyeket a kórház eltussolt, a szakma kollegiálisan összezárt. Geréb Ágnest nem védték, törvényen kívül áll, nem tagja semmilyen maffiának, hálapénzre épülő rendszernek.

Persze, hogy hálapénz. Próbáljon meg közalkalmazotti fizetésből megélni egy orvos! Csak épp az egy-egy szülésért százezer körüli, borítékban kapott adómentes jövedelem sincs rendben. (És a tanároknak miért nem ajánlanak fel súlyos pénzeket egy-egy jobb jegyért a szülők? Vagy csak „a korrupció az, amiből engem mindig kihagynak"? - idézet a budapesti panaszkórusból.)

Geréb Ágnes nem tagja a kamarának, kizárták otthoni szüléskísérésért. Ideje volna visszavenni, hiszen az otthoni szüléskísérés legális lett. Ő volt az első orvos, aki beengedte az apákat a szülőszobába, emlékszem kisgyerekként az erről szóló cikkre a Nők Lapjában. Ma már az volna a furcsa, ha valahonnan kitiltanák őket.

Azt mondják, sokban változott a kórházi szülés. Az is tény, hogy sokban nem. Még mindig rutin a gátmetszés, a beöntés, hogy nem ehet-ihat az anya a vajúdás során, hogy nem választhatja meg a testhelyzetét, hogy az orvos ordíthat vele, ha kiabál a fájások alatt (anyámat annak idején felpofozta), még mindig megindítják burokrepesztéssel, gyorsítják oxitocinnal, befejezik császárral ok nélkül, illetve azért, mert úgy kényelmesebb. A kórháznak persze. Biztos van jó példa is, csodás élmények a kórházi szülőszobán, fantasztikus orvosok és szülésznők, legyen minél több! És hadd legyen csodás élménye más anyáknak a lakásukban, a fürdőkádjukban, és ha benne bíznak - Geréb Ágnessel.

2.

Magyarországon mostanában minden ügy mellé oda kell állni, ami nem elválaszt, hanem összeköt.

A háborítatlan szülés kérdése (végre) átnyúlik a politikai pártpreferenciák határain. (Határ? Szögesdrót, lövészárok!) A Geréb Ágnes mellett tartott demonstrációkon megjelentek nemzeti radikális és liberális családok egyaránt. Az egyik azért, mert mondjuk a nők jogai érdeklik, a másik esetleg azért, mert természetközelinek tartja az otthonszülést. Csak épp nem utcakövekkel és Molotov-koktélokkal jöttek, hanem babakocsikkal és csecsemőkkel, senkinek nem jutott eszébe félni tőlük. Nem kezdtek bolsilibsizésbe, komcsinácizásba, egymás anyázásába. Sőt, mást se anyáztak Se a bírókat, se a kormányt. Azt kérték, engedjék szabadon a bábájukat.

A kegyelmi kérvény szövege alázatos. Ha szépemlékű SP elnök úr aláírta volna, mindent megbocsátok neki. Nem tette. Most újra próbálkoznak, újabb petíciót szerkesztettek, elküldik Kövér Lászlónak. Félek. Az a bajusz nem sok jót ígér. Istenem, add, hogy ne legyen igazam! Akármennyire szépítjük, ez azért még mindig macsó ország. (Itt a faluban látom, mennyire.) A nők kevesebbet keresnek ugyanazért a munkáért, és nehezebben találnak állást. Sok helyen még mindig luxus, ha egy férfi segít a házimunkában, vagy képes ellenni a saját gyerekeivel, és még mindig többet engedhet meg magának egy férfi, mint egy nő. Hiába tudnánk köztársasági elnöknek alkalmas nőket jelölni, sok férfi papucs alatt érezné magát, ha megválasztanánk valakit közülük. (Istenem, add, hogy ne legyen...) Például Geréb Ágnest. Pedig ha valaki, ő alkalmas volna rá, mert nem elválaszt, hanem összeköt, mert vannak elvei és hivatása, mert nem megalkuvó, mert látott életet és halált, amelyek fölötte állnak a pillanatnyi érdekeknek. Mert nem a pozíciók érdeklik, szülész-nőgyógyász szakorvosból hagyta magát lefokozni szülésznővé, hogy tovább segíthessen az anyáknak. Aki fúj rá, boszorkánynak és sarlatánnak tartja, megenyhülne iránta, ha egy magasabb szintű bíróság és az orvostársadalom rehabilitálná, ahogy Semmelweis Ignác ma már az anyák megmentője néven ismert.

Erre várok, tedd meg, édes hazám.

Április 22.

Állatok, emberek

Kellemesen elzárva a világtól. Fogalmam sincs a hírekről, a legfontosabb a kapcsolatépítés a lóval.  Egy kapcsolat pedig vagy bizalmon alapul vagy félelmen, harmadik lehetőség nincs. Az erőszak nem a bizalmat erősíti, hanem csak félelmet kelt, ha az ember jót akar, tartózkodik tőle. Gondolom, sokan nem értik, lovasok sem, mit kell azon a kapcsolaton annyit építgetni, fölülök rá, aztán csinálja, amit mondok. Mert azt akarom, hogy neki is jó legyen. Léda esetében elég egyszerű. Ha úgy viszem vissza a legelőre, hogy jól viselkedtem, a közelemben fekszik le, ha nincs teljesen meggyőződve róla, hogy jó fej vagyok, akkor távolabb.

Másrészt szeretem magam biztonságban érezni, és nem vagyok elég jó lovas ahhoz, hogy ezt egy rettegő, ellenszegülő lóval is megélhessem. Úgyhogy nyilván hitelesebb ez a szemlélet olyantól, aki megengedheti magának, hogy ne törődjön a ló lelkével. Szerencsére vannak ilyenek is, ismerek nem egyet, érzelmi intelligencia kérdése. Vagy talán az alázat, hogy a másik érzőlény és érző lény.

Láttam lószállítóra felrakást: ketten tolták, egy csörlőzte, letakarták a szemét, egyenként rakták fel a lábait a rámpára, és még ez a rendes hozzáállás, mert nem verték. Hát, köszi, csinálják meg azzal az emberrel, aki erre képes! Azt mondták, sietnek. Biztos gyorsabb egy nőt is megerőszakolni, mint hónapokon át udvarolni neki.

Egy kiskutyát elkötöttem láncról, ahol azért volt, mert szökik. Nem bírtam hallgatni, ahogy sír. Elvittem kirándulni, póráz nélkül persze, végig jött velem. Hazakísért, itt aludt a küszöbön, reggel itt várt farkcsóválva. Hova szökjön, ha nem rossz neki ott, ahol van?

Persze nem szólok bele, hülye pesti, gyüttment. Aki kézen fogva vezetgeti a lovát az utcán, és ölben viszi a kutyát a főúton, hogy ne tépje a pórázt, amiről a lánc jut eszébe. De lehet, hogy ezek után így fogok barátokat keresni: hajlandó-e kézen vezetni a lovát, amíg az megszokja az új helyét, és szabadon tartja-e a kutyáját.

A költészet napja

Ilyenkor csúcsra járatnak minket. Ez persze jó. De kicsit olyan, mint a Karácsony, amikor a vízcsapból is a Csendes éj folyik, minden csillog, teli van ajándékokkal, az év többi napján meg ölik egymást a tisztelt családok. Helyesbítek, a legtöbb család ilyenkor is öli egymást. Nálunk is mindig aznap tört ki a veszekedés: „mindjárt itt a Karácsony, és nem főztem semmit!” „itt a Karácsony, és így néz ki a lakás!” Aztán tesómat elfutotta a méreg: „anya, úgy beszélsz a Karácsonyról, mintha egy rosszindulatú ellenőr volna!” Onnantól anya is vigyázott, hogy az ádventi készülődés ne torkolljon veszekedésbe.  Kísértés ugyan volt rá, „alacsonyan szállnak a démonok, Karácsony lesz” – mondta ilyenkor, és juszt se veszekedett.

De nem erről akartam beszélni, hanem költészet napjáról. Négy nap alatt 1330km, 21 óra buszon és vonaton: Berettyóújfalu, Pécs, Eger és újra Bakonybél. Ilyenkor észreveszik, hogy van költészet, és vannak költők. Felolvasgatás, a szokásos reakciók: „én nem ismertem magát, de ezek a versek nagyon tetszettek!” „én azt hittem, a kortárs költészet valami lila köd, de ezeket a verseket értettem!”

Igazság szerint csinálnám én ezt egész évben, amilyen narcisztikus alak vagyok, nagyon sokat tudok beszélni is a versekről meg magamról, szóval mennék mindig, mindenhova, de az év többi szakában azért jóval kevesebb a meghívás. Pedig mennék-mennék addig, amíg mindenkinek el nem jut a tudatáig, hogy van kortárs költészet, és teljesen érthető, rólunk szóló.

Persze most is előjött a „milyen nő létedre verset írni?”, mondtam, jó, „máshogy ír-e verset egy nő?”, mondtam, nem tudom, sose írtam verset férfiként, de azért jó volt nagyon. Berettyóújfalun egész tömeg jött el Nadányi Zoltán lakóházát megkoszorúzni, a benne élő orvosnő, Mária, ’97 óta minden évben kitárja a kapukat, és beengedi ünnepelni a várost. Nadányi Zoltán unokája, Kati eljön minden évben, bár Németországban él, nagyon kedves asszony, csillogó kék szemmel. A városban az olvasókör minden héten összeül, és felkészültek az én verseimből is. Zeneszerzőtársam, Anna is velem jött, az Áldás című versemet énekeltük együtt a végén, mindenkinek az volt a kedvence „pedig csak négy akkord” – mondja Anna, de hát szép és egyszerű, mi kell még.

Pécsett versmaraton volt gyerekeknek, ők is felkészültek előre a verseimből, de a beszélgetés végén azért váltam népszerűvé, mert időben befejeztem, láttam, mennyire fáradtak az egésznapos vetélkedő után.

Egerben magyartanár kollégám, aki tizenöt éve minden évben többször a saját lakásán rendez beszélgetéseket, palacsintát sütött, és irigykedhettem a könyvtárára. Nagyon szeretnék visszamenni úgy, hogy ne kelljen az utolsó buszhoz rohannom.

Bakonybéli magyartanár beszélgetőtársam elárulta, hogy előtte 90 perces órát tartott rólam a diákjainak, és két kedves szerzetes barátom ült mellettem talpig jedi-ruhában, megadva azt a biztonságot, hogy a verseimen nemcsak megbotránkozni lehet vallásos embernek, de szeretni is őket.

A Thália Színházban pedig dalra fakadtam, mert a felolvasott verset az Indulj el egy úton dallamára rögtönöztem anno, ez mindig felfrissíti a levegőt, jé, a költő énekel! Jut eszembe, Eger felé a vonaton meghallgattam utolsó koncertünket a Keleti Átjáróval, és megállapítottam, mennyire jó zenét játszottunk.

Szóval a bakonybéli jógini elment tanítást tartani, és most visszabújik meditálni a barlangjába.

Április 12.

Mi köze a feltámadásnak a József Attila-szoborhoz?

Amikor Jézus feltámadt, keresztre feszítésének sebei nem gyógyultak be. Tamás, a kételkedő tanítvány felismerhette róluk. Viselte és valószínűleg máig viseli a hegeket. (Ha újra eljön, meglátjuk.) Ami történt vele, érvényes maradt. Ami történt velünk, része az életünknek, és része marad az örökkévalóságig. A sebek begyógyulnak, behegednek, de a sebhelyek örökké megmaradnak. Ami az országunkkal történik, része az ország, a nemzet életének, része az útnak. Nem feledhető, nem megtagadható. Sem a háborúk nyomai, sem a kommunizmus pusztítása. Túléltük, itt vagyunk, de lehetetlen meg nem történtté tenni. A próbálkozás szánalomra méltó és elszomorító, mert csak a múlt ismerete őriz meg a jövőben elkövetendő hibáktól. A múlt figyelmeztet, emlékeztet, tanít. Akkor is, ha nem magasztos és dicső. Sőt, akkor talán még jobban.

Például ezért hagynám a helyén a József Attila-szobrot. Sose szerettem dühítő naturalizmusát (a proletár költő a rakodópart alsó kövén ül, épp csak a dinnyehéj nincs odaszoborva a talapzatra, hogy nézhesse, hogyan úszik el.) Csak éppen felnőttek generációk, akiknek sokat jelentett, hogy ott ül, ahogy a Petőfi-szobor ég felé emelt ujja. Emlékeztet egy korra, amikor annyi szörnyűség közt a költészet jelentett kapaszkodót. Persze, tudom, én meghagytam volna Osztyapenkót és a városligeti zászlósurat, akit a népnyelv csak úgy becézett: „hölgyem, a kombinéja!”

Tudom, a golyónyomokat el kell tüntetni a falról, a sebeket kezelni kell, nem cél láttatni, mutogatni őket. Csak félek, hogy el ne akarjuk felejteni, ami okozta őket.

A múlt végképp eltörlésének kísértésétől ments meg, Uram, minket!

Április 5.

A pesti lány falun 3. rész

7.

A falu a török korban elnéptelenedett, az 1700-as évek elején kezdtek betelepíteni tótokat és svábokat. Hamar elmagyarosodtak, mivel eleve két etnikum keveredett, és a bencés monostor is alapvetően magyar volt. Két zsidó család élt itt, Weisz és Stern, a háború után nem maradt leszármazottjuk.

A régi zsidó temető pont a házammal szemben van, nyáron nem lehet feljutni a kis dombra, benövi a gaz, de egyébként, ha átgázol az ember a csaliton, megtalálja a sírköveket. Az itt nyugvók 1905 körül haltak meg, a sírok pusztulnak, a rajtuk lévő írást benőtte a moha. Bencés barátom megnyugtatott, hogy kábé tíz éve az összes olvasható szöveget lemásolta valaki. Azért nem ártana vágni egy ösvényt, és valamennyire helyrehozni azt a néhány megmaradt sírt. Tavaly ősszel Weisz bácsi sírja mellett találtunk egy-két emberi csontot is.

Most inkább fácántollakat gyűjtök a Cigány-árokban, ha elég sokat sétálok arra, összerakok belőlük egy egész fácánt.

8.

Virágoznak a fák. Pár napja fehérbe borult az első a Szőlőgyöpön (vajon valaha tényleg szőlőt termesztettek a déli lejtőn?), aztán a többi is, mintha észbe kapott volna, rázendített: egyik napról a másikra törzsig fehér illatba öltöztek, mint a menyasszony. Vadcseresznye és kökény talán.

A farkasboroszlán elvirágzott, az aranyesők most kezdenek aranylani a kertben. Az ibolya még tartja magát a földszinten, lila illattal, a tavaszi hérics vagy kikerics, vagy mi, meg a krókusz, vagy mi, már elhervadtak, helyettük kis kék csillagok nőttek ki a földből, nem tudom, mik lehetnek.

Az erdőben a szellőrózsa jelent meg a cseresznyevirágzásra válaszul, a madarak olyan hangosan ordítanak, hogy felébredek, ha nyitott ablaknál alszom. Az őzek bejönnek a házak közé, hajnalban és alkonyatkor lehet felriasztani őket, elképesztő sebességgel tűnik el a fenekük fehér foltja a dombon.

Délután már rövidujjú pólóban, rövidnadrágban mentem a mezőn, éjszaka még fűteni kell. Tavasz. Már nem tél és még nem nyár. Tartson minél tovább!

9.

Van a pókica, pókocska, pók és az ajjaj. Egy ajjajjal már végeztem, ült benn a budin, és nekem is nagyon kellett. Nem szenvedett, úgyhogy csekélyebb a bűntudatom, mint azzal szemben, akit néhány éve fojtottam a mosogatóba. Ő az életéért küzdött, ahogy megpróbált ár ellen visszamászni a lefolyón, én meg sírva kiabáltam: „Bocsáss meg, muszáj, hogy megöljelek, mert nagyon félek tőled!” Azóta tudok valamit a félelem és az agresszió kapcsolatáról.  Mindenesetre gyerekkori súlyos araknofóbiámhoz képest nagy-nagy előrelépést mutattam – önvállon veregetés indul.

Ezen kívül van a kiskullancs, a kullancs és a vérszívó golyóbis. Kiskullancsot az ember kitépi magából, lelkifurdalás nélkül összenyomja a két körme közt. Kullancsot az ember kitépi magából, undorral szétpattintja a két körme közt, a vérszívó golyóbist az ember undorral kitépi magából, meglátja, hogy mekkora, ordítva eldobja, aztán szalad, nehogy visszamásszon bele, és még percekig öklendezik, ha a dagadt potrohra gondol.

Gyerekkoromban tesómmal feltettük magunknak a kérdés: lesznek-e mennyben csótányok (ill. kullancsok, pókok)? Válasz: vagy nem lesznek, vagy lesznek, de akkor már tetszeni fognak nekünk.

Április 4.

A pesti lány falun 2. rész

4.

Az erdőben kibújt a medvehagyma, zöldellik és szaglik tőle a domboldal. Pillanatok alatt lehet belőle szedni egy-két marékkal, abból már megvan az ebéd. Előbb recept alapján próbáltam megfőzni, de nem ízlett, aztán a saját kedvemre a szokásos krémlevest. Sötétzöld lett és nagyon finom. Egy-két hétig lehet enni, a legjobb méregtelenítés állítólag, a disznóknak is adják féreghajtás végett. Ha kivirágzik, akkor már nem jó, április közepére, mire a falu a medvehagymaünnepet megüli, már szedni nem nagyon lehet belőle. (Egyébként is védett, gyökerestől tilos is kiásni.)

Száraz év volt, a kert aljában a patak kiszáradt, de még a kerteskői-szurdokban a bővizű Judit-forrás is elapadt. A Szentkútból is kisebb sugárban csorog, szívesen hozok onnét vizet, bár állítólag nem ivóvíz minőségű, ahogy a monostor forrása sem, amelyet a bencések sörfőzési céllal bevizsgáltattak, hogy böjtös napokon az bűnös seritallal sanyargassák magukat. A víz nitrátos, sörfőzés elhalasztva. A vezetékes víz minősége megfelelő, de van valami enyhén édeskés mellékíze, amitől az a kényszerképzetem támad, hogy beledöglött a csőbe egy patkány, és a bomlás ízét érzem.

A ház falán repedések. Remélem, nem készül az egész lecsúszni a völgybe.

5.

Megjött a lovam. Szabályosan, lószállítón érkezett, szabálytalanul lóútlevél és azonosító sütés nélkül. (Nem vagyok hajlandó megégettetni, ha lesz pénzem, chipet kap.) Állítólag olyan nyugodtan sétált fel a rámpán, mint aki a saját boxába megy. Azért nagyon nyihogott a többiek után. Az első száz méteren még toporgott egy kicsit, aztán békésen tűrte az utat. Balázsék udvarán, ahol együtt fog lakni az ő kancájával, Mendivel (Mandy? Mendhi?) azonnal legelni kezdett, aztán kézen vezetve a két lovat, kisétáltunk a Szentkúthoz, legeljenek együtt, ismerkedjenek.

Szépen megszaglászták egymást, azóta kísérgeti egyik a másikat, olyan jóban lettek, hogy Balázs már vakarja a fejét, ha ki akar lovagolni, kénytelen lesz vezetéken magával vinni Lédát, különben utánuk szökik.

Egyelőre még nyugtalan, nem is nagyon eszik, hallgatja az idegen hangokat, ismeretlenek a szagok is, a hegyek-dombok a síkvidék után. Lelát a régi téesz udvarára, bámulja a bivalyokat meg a szamarakat, sose látott még olyat.  Egy-két hétig ilyenkor még könnyen megszökik, haza akar menni. Egyszer nekiszaladt a villanypásztornak, áram nem volt benne, csak a drót, azóta nem megy a közelébe. Eléggé úgy viselkedik velem, mintha meg se ismerne, nem akar játszani, figyelni rám, azt hiszem, ha mondana valamit, azt kérdezné: mi a francnak hoztál el otthonról?

Örülnék, ha először vezetéklóként látná a tájat, nem alattam bolondulna meg. Igyekszem minden nap meglátogatni, ha átmegyek a Szőlőgyöpön, pont a domb túloldalán lakik.

6.

Kedves itteni ismerősömtől megtudtam, milyen életforma való nekem. Állítólag a tibeti buddhizmusban három életforma létezik: a mezei hívő, aki eljár vallási alkalmakra, a monasztikus szerzetes, aki nyolcévesen bekerül egy kolostorba, és onnan ki sem mozdul haláláig, és a jógi (ha nőről van szó, jógini), aki barlangban magányosan meditál, néha elmegy az emberek közé tanítást adni vagy kapni, házasság nélkül hosszabb-rövidebb kapcsolatokban él, családja nincs. Ez kell nekem.

Virágvasárnap lévén ehettem süteményt, elmentem a cukrászdába, és megállapítottam, hogy böjt ide-oda, még mindig édességfüggő vagyok.

Április 3.

A pesti lány falun

1.

A bakonybéli kert amolyan nadrágszíjtelek, erdős és meredek. Ilyenkor virágzik az ibolya és a kankalin, talán még az előző lakó ültette, és lenn az időszakos patakom túloldalán az illatos farkasboroszlán. Az aranyeső még nem, bár kinn a főutcán már sárgállik.

Megpróbáltam a ház előtti naposabb részen kicsit fölkapálni a földet, elszórni virágmagvakat: oroszlánszájat és szarkalábat. Buzgón locsolgattuk: előbb én, aztán az eső. Most jó lenne, ha megismerném a kibújó zöld levélkék között, melyik lesz a virág.

A baloldali ronda szögesdrótkerítést már sikerült eltávolítani, a jobboldali ronda zöld drótkerítés helyett sose lesz pénzem másikra, szebbre. Megpróbálom élősövénnyel eltakarni, vettem tizenvalahány tő húsos somot, az megél ezen az árnyas-hűvös éghajlaton, ebben az anyagos földben is. A szabadgyökeres növénykék pont úgy néztek ki, mint egy-egy száraz gally. Elültettem, ahogy kell: iszapolás az ültetőgödörbe, szúrtam melléjük egy-egy száraz gallyat (általában az nézett ki jobban), meg letettem a földre egy-egy csigaházat jelnek, hogy tudjam, hol kell öntözni. Egyelőre semmi életjelt nem adnak. Kaptam volna tizenhat tő száraz kórót?

Nekiálltam bokrokat metszeni, elsősorban azzal a szándékkal, hogy jobban elférjek, nem tudom, a bokrok mit szólnak hozzá, korábban egy gyöngyvessző hálásan virágozni kezdett.

Elültettem egy konténeres vöröslevelű loncot, mindenhol vörös leveleket akarok, persze lehet, hogy hiába, nem kapnak elég fényt hozzá. A vadszőlőim pont úgy néznek ki, mint akik megdöglöttek, és tavaly se szó, se beszéd kipusztult a borostyán nagy része is, szintén van egy halottnak tetsző hortenziám. A fürdőszoba falán most kezd hajtani az illatos futólonc. A mogyoróbarkák egyszer már lefagytak, most újra próbálkozik, remélem, sikerrel, a reggelek még olyan hidegek, hogy belefagyott a víz a kerti csapba.

2.

A mosógép feladta, nem hajlandó centrifugálni. Nagyon öreg szegény, meg aztán ki tudja, melyik alkatrész mondta azt a télen, hogy neki túl hideg van. A ruhákat csuromvizesen akasztottam ki. Az orkánerejű szélben pillanatok alatt megszáradtak, ennek ellenére valahonnan szerelőt kéne szereznem.  Semmi kedvem kézzel mosni, és facsargatni a cuccaimat.

A kályhám hősiesen küzd, lassan fát kéne rendelni, kevés az igazán jó nagy tuskó (más értelemben túl sok, de most velük fűtsek?). Vettem alágyújtóst, petróleum és kerozin (!) van benne, úgy néz ki, mint egy nagy szappan, szeleteket vágok belőle, és nem kell gyújtóskészítéssel kínlódni, ami kész megváltás, rettegtem minden gyújtóshasogatásnál, hogy belevágom az ujjam. (Láttam ilyen a kézsebészeten: anyuka a grillezéshez belehasogatta az ujját a gyújtós közé. Mikor kiengedtek, még nem lehetett tudni, hogy sikerült-e műtét, amikor megpróbálták visszavarrni.) Úgyhogy most megkönnyebbültem, kevesebb a füst is, gyorsabban lesz meleg. Persze egy nádfedeles házban lehet, hogy ostobaság bármi ennyire tűzveszélyeset tartani, de bezártam a szekrény aljába. A szekrény viszont fából van.

A fürdőszoba hőfoka meggyőzött, hogy egyáltalán nem kell naponta fürdeni. Kétnaponta se, ha nem szagolja ki senki. Az állandó fűtéssel a ház elérte a tizennyolc fokot, legszívesebben ruhában aludnék.

A pókok azért boldogan sütkéreznek a falon a melegben, amelyik bejut az ágyamba, az persze megharap.

Deresek a hajnalok, az ember kétszer is meggondolja, hogy kimegy-e pisilni. Most már tudom, miért használtak eleink éjjeliedényt.

3.

A hintaágy magyar fejlesztés, vadonatúj konstrukció. Támlája hátradönthető, ily módon kétszemélyes ággyá alakítható. Ha a delikvens testsúlyát a hátrahajtott támlára helyezi, a súlytalanná vált ülőrész felcsapódik, aztán megszabadulva tartóláncaitól lezuhan, a békésen fekvő delikvens pedig legurul róla. Egy kicsit fájdalmas, de a nézőnek nagyon vicces, érdemes volt fáradozni a kifejlesztésével.

A ház lejtőn épült, sehol nincs benne vízszint: az ágy lába alá fadarabokat ékeltem, így is folyton kigurulok a szélére, a konyhaszekrény valamivel jobban sikerült. A csikótűzhely működik ugyan, de egész napos program főzni rajta, van egy indukciós főzőlapom, meg egy másik, kétlapos villanyrezsó, amin az alumínium kávéfőző is elkotyog. A fehér meszelt falra falvédőket raktam anya hagyatékából (ennek ellenére a kávé sikeresen összeköpködte), az egyik német szövegű: „Strebe vorward nie zurück, mit dem Fleiss kommt auch das Glück” – szenzációs. A konyhába szerintem mit dem Fleisch kéne, először úgy is olvastam. És meg vagyok róla győződve, hogy mikor a németek kitalálták azt a szót a boldogságra és a szerencsére, hogy Glück, akkor valami erős alkoholt, likőrt vagy pálinkát ittak kis pohárkából apró kortyokban, így: glück-glück-glück.

A szobában nagyi utolsó keresztszemes falvédője, szinte már vakon csinálta, szürkehályoggal mindkét szemét: piros-fekete sárkányok, mellső lábukban fekete ág, köztük piros-fekete kelyhek – gyönyörű.

A parasztbieder ruhásszekrényt szörnyű állapotban találtuk, nagy pénzekért restauráltattam, amikor a házfelújítást is részben-egészben sikerült megcsináltatni. A meszelést már én végeztem, meg is esküdtem, hogy öt évig hozzá nem nyúlok, rettentő nagy munka volt. Sejtelmem sincs, hogy csinálták meg minden Húsvétkor még a kilencvenéves parasztasszonyok is. Ennél rejtélyesebb már csak a döngölt padló fölmázolása, ideje lenne, mert nagyon porzik, de nem merek belevágni: agyag meg lótrágya elegye kell hozzá, ezt is minden évben csinálták, és minden héten locsolták.  Biztos sokat számított a szokás, mit mond a falu szája, ha nem teszem meg. Hát rám meg azt mond, amit akar: a bolond pesti író meghagyta a nádat a háza tetején (rászállott a cinege, cinege) ahelyett, hogy cserepet rakott volna föl, nem építette be a gádort, nem csinál veteményest a kertbe, meghagyta a szobában a sárpadlót is, egyáltalán minek vette meg azt az ócska, vén házat?

Április 2.

Bakonybéli blog

Vétkes hanyagságnak tűnő hosszú hallgatásomért a T. olvasó kizárólag a T. comnál reklamálhat.

25-én érkeztem a faluba, ahol a kiépítetlen hálózatnak és a hegyeknek köszönhetően a mobil Internet olyan gyors, hogyha reggel betöltöm a leveleimet, este már el is tudom olvasni őket. Ezzel már egész jól elbírok, csak be kell osztani az időt, és a fogcsikorgató türelem helyett derűs-mosolygós türelmet tanúsítani. A méteres vályogfalak még tökéletesebbé teszik a vételt.

A mobli stick (úgy tudom, így hívják) másnap tört el, egy darabig próbáltam életet lehelni bele, szét is szedtem, gondolom, az külön jót tett neki, telefonáltam haza, hogy a régi sticket el lehetne-e küldeni postán, túl hosszú idő, talán már nem is működik.

Másnap (kedden) felhívtam a T. szolgáltatót, ahol természetesen díjmentesen cserélik az eszközt, és két napon belül  (csütörtökre) házhoz is szállítják, ha és amennyiben eggyel nagyobb díjcsomagra váltok, két év hűséget esküszöm, és akkor csak havi 300 forinttal kerül többe havonta.  Lemondani, visszacsinálni, csak kötbér megfizetése esetén, miegymás. Igazából ezzel a díjcsomaggal is cserélniük kéne, csak a rendszer nem adja fel ezt a lehetőséget. (Én viszont rögvest feladom). Valószínűleg rendszerhiba, jelenheti a technikai csoportnak, de az 2-3 nap, akkor leghamarabb hétfőn kapom meg az új mobileszközt. Vagy menjek be érte egy boltba. Hova? Marad a másik lehetőség, mindent megígérek, csak adják már oda.

Kínomban megtanultam a telefonomon internetezni, persze a gépről mobilra átjuttatni semmit nem tudok, vannak ilyen lehetőségek, de 1. nálam nincsenek 2. ha volnának, kéne melléjük valaki, aki tudja használni őket. (A pálgium-ügyről azért volt információm.)

Csütörtökön hívtam a futárszolgálatot, hányra jön a csomag, nem tudtak róla. Hívtam a T. mobilt, ahol elnézésemet kérték, az új eszköz pénteken érkezik. Vagy ha nem, hát hétfőn. Vagy ha nem, hát kisnyúl. Fékeztem magam, nem az ügyintézővel kell üvölteni (bár már a hangja is tenyérbemászó volt), megkérdeztem, mit tehetek. Elmondta, hogy reklamálhatok, 30 napon belül válaszolnak, írásban, amennyiben a reklamációnak helyt adnak, általában a számláról jóváírás szokott történni. Reklamáltam.

Másnap ismétlés onnan, hogy: telefon a futárszolgálatnak, akik nem tudnak semmit. Telefon a T. moblinak, akik sajnálják, technikai problémájuk akadt. Jelzem, nekem is. Lerakom a telefont, SMS jön, értékeljem, mennyire voltam elégedett az ügyfélszolgálaton történő kiszolgálással.  5. teljesen elégedett 4. elégedett, 3. viszonylag 2. nem igazán 1. egyáltalán nem.  Káromkodva törlöm.

Ezek után újra csörgött a telefon, az ügyintéző hölgy keresett, akivel még kedden beszéltem. Sűrűn kérte az elnézéseket, kábé olyan sűrűn, mint Cservjakov a tüsszentés után. Az volt a baj, hogy ő nem volt benn két napig, nem tudott szólni, hogy mégsem kapom meg csütörtökön a csomagot. Nem, nem Ön tehet róla. De roppant restelli, tudja, hogy a T. ügyfél munkához használja, most már száz százalék, hogy hétfőn kihozzák. Köszi, kábé mindegy. Nyertem egy fölöslegesen szélessávú Internetet meg egy hét munkaszünetet. A kötetem nyomdába készül, nálam van végső korrektúrán. A T. kiadó rám vár, én meg a T. mobilnetre.

Mindenesetre elkezdtem addig egy offline naplót: A pesti lány falun

Jön... jön... jön...

Március 25.

Pornográf dráma 18 éven felülieknek

La Machísima

Ez lett a darab címe, a darabé, amit megálmodtam 2009 nyarán.  Egyben az egészet, a címével együtt. Reggel nem szóltam senkihez húsz percig, nehogy elfelejtsem. Könnyű volt beadnom a Magyar Rádió drámapályázatára, csak leírtam emlékezetből. Jeligés pályázat volt, ismertem szinte mind a zsűritagokat, kérdezték is, készülök-e rá. Letagadtam. Attól féltem, elfogultak velem, csak azért, mert szeretik a verseimet, jobb szemmel néznek a drámai kísérletekre.  Lapítottam.

A közel 500 pályázatból bejutottam az első negyvenbe, felhívott egy dramaturg, hogy ő közli a rossz hírt, nem díjaztak, pedig ő közölte a jó hírt, hogy mégiscsak érdemes nekem drámát írni, nem a nevemre figyelnek. Azt mondta, szeretne belőle hangjátékot, el is kezdtünk dolgozni rajta. Aztán a rádiónál ellehetetlenül a helyzete, otthagyta.

A darab egy másik dramaturghoz került, akit viszont kirúgtak. A harmadik szerencsére olyan rendezőt talált, akit régről ismerek-szeretek. A rádió (már valahogy másként hívják) zöld utat adott, azonnal műsorra is tűzte a darabot december 10-én. Kábé egy hónapunk volt addig. A zeneszerző (Fűri Anna, ki más?) rohamtempóban írta a dalokat, kapkodva készültek a zenei felvételek.

Az utómunka héten kaptam a telefont: a darab nem mehet le Ádventben, mert csúnya szavak vannak benne (a két kocsmajelenetben a piás cimbik kocsmatársalgást folytatnak). Jó, vártam, gondoltam, Ádvent után műsorra tűzik, dühöngtem, hogyha ezt előbb tudjuk, nem kellett volna kapkodni.

Januárban újabb hír: a darab nem mehet esti műsorsávban, mert pornográf. A dalbetétekből kettő is van, ami ezt a címkét érdemli. Berohantam a főszerkesztőhöz kissé sértődötten, a pornográfia per definitionem esztétikai értéket nem hordoz, hát bizonyítsa be, mondja a szemembe bárki, hogy ez a két vers nem jó!

A rádiónál rettegés: a Médiarendőrség vagy hogy hívják őket, már egyszer büntetett valami agyament okra hivatkozva, mi van, ha még egyszer. A beszélgetés végére a szerki mintha meggyőződne az igazamról, darab adásba megy februárban, nem kell 18-as karika, mehet este 8-tól.

Februárban újabb telefon: mégis 18-as korhatár, azaz éjjel egykor fog lemenni a darab március 25-én, végül nem derült ki, hogy a versek, vagy a kocsmatársalgás miatt.  Ma hajnalban elhangzott, gondolom, sokan hallották, és remélem, mind felnőttek.

Még három hétig elérhető a rádió hangtárában.

Itt az inkriminált két vers is:

Római töredék

Egymagamban voltam, amint berontott

(éjsötét bőrű fiú, Karthagóból

hozta −  U − U U −  U )arcán

láttam a vágyat.

Bosszúvágy volt vagy szerelem? Ki tudja.

Szép elégtétel, ha legyőzhet engem

test a test ellen U U −  U Róma

asszonya ágyán.

Meztelenné tett, tunikám letépte,

vastag ajkával tapogatta − −,

− U −  U − U U falloszával

megközelített.

Rémítő barbár szavakat morogva

rám feküdt és szétfeszítette combom,

majd belém hatolt U U  − U  − −

tartva erősen.

Három órán át ki-bejárt a résben,

már kilencszer nyögtem az élvezettől,

mígnem elbődült, s belövellte nedvét

− U U  − −

− U −  U − U maradt keményen,

sírva kértem − U U  − kegyelmet.

Karthágó győzött, s a csatákra büszke

Róma behódolt.

Ballada a tűnt szeretőkről

Hol vagytok, szerelmeim drága

könyvéből kihullott lapok?

Feri, kinek a szerszámára

akaszthattál egy kalapot?

Tamás, ki tíz évig papot

játszott, hogy ne tudják: szeret,

és csak titokban dughatott?

S a vastag farkú hova lett?

Hol a sietős zongorista,

ujján én és a fűrelíz?

Hol van Pista, a fetisiszta?

Számból hol van a furcsa íz,

mit belém öntött Lassú Víz,

ki méltán nyert ilyen nevet,

s így óvott: senkiben se bízz…?

S a vastag farkú hova lett?

Hol a doktor, ki oly kemény volt,

és perverzek a vágyai?

Hol van a sarki régiségbolt,

s belőle Féltökű Sanyi?

S az író, kinek ajkai

morzsolgatták a mellemet,

kiről már rég nem hallani?

S a vastag farkú hova lett?

Ajánlás

Elmúlunk, Herceg, nincs vita,

vágyálommá lankad a tett,

és lenti ajkunk kérdi csak:

a vastag farkú hova lett?

Március 21.

Nők, presztízs, irodalom

Március 8-án egy kerekasztal-beszélgetés résztvevője (bár gyakorlatban inkább hallgatója) voltam a Széchényi Könyvtárban. Nőnap ürügyén a téma a Nyugatban publikáló nőírókról szóló előadás után a női identitás minták alakulása volt a kortárs költészetben. A szervezők 100-150 emberrel számoltak, szerintem 60 körül voltak ott, valamiért ez a téma elrettenti a közönséget, különösképp a férfiakat – ők meglehetősen csekély arányban voltak jelen.

A meghívott kultúrakutatót és irodalomtörténészt nem ismertem, de mély benyomást tettek rám. Horváth Györgyi két dologgal: egyrészt nem fogadta el a virágot, amit nőnap ürügyén meghívóinktól kaptunk, azt mondta, elvei vannak. Így nekem lett két virágom. A másik, amit mondott, azóta is foglalkoztat. Arról beszélt az egyik egyetemi óráján, hogy az utóbbi egy-két évtizedben sokkal nagyobb teret kaptak a nők az írók között. Egy tanítványa azonnal rávágta, persze, ha egy szakma társadalmi presztízse csökken, azonnal megnövekszik benne a nők aránya.

Megdöbbentem és elgondolkoztam. A tanári társadalom nagyapám idejében még jól kereső, kevés óraszámban tanító, megbecsült férfiakból állt, a nők alig-alig vitték följebb a tanítónői státusznál.

A háború után sokáig még az orvosokról majd az ügyvédekről lehetett ezt elmondani, aztán szépen csökkent az ő presztízsük is, és nőiesedtek el ezek a szakmák is. Ma a mérnökök, programozók keresettek és megbecsültek – szinte mind férfiak. Az irodalom pedig, amely évezredeken át jó mulatság, férfimunka volt, tényleg az utóbbi időben kezd világhírű női szerzőket kitermelni (furcsa, hogy csak most, hiszen a nők verbálisan születetten jobbak, ez nem feminizmus, kérem, ez simán agykutatás). Ugyanakkor az írók, költők iránti megbecsülés valóban csökken a társadalmon belül.

Miért van ez? 1. ahová a nők bekerülnek, azt tönkreteszik, ellehetetlenítik 2. a férfitársadalom csak akkor enged be nőket egy szakmába, ha annak már leáldozott a csillaga 3. vagy mi?

Március 16.

A nyilvánosság (in)diszkrét bája

Napok óta dolgom végezetlenül állok fel a laptop elől, szeretnék valami blogbejegyzést írni, meggondolom magam: á, ez túl személyes, mi van, ha itt megsértek valakit, a nagy általánosságok pedig épp úgy nem működnek, ahogy színpadi szituációkban. Úgyhogy újra meg újra felteszem magamnak a kérdést: mit enged meg egy blog, meddig terjed az egészséges nyilvánosság, mi az indiszkréció, esetleg egy ismerősöm szavaival élve „matatás a budiban”?

A saját életemre nézvést egy régi barát intelme és egy régi Mester szava jár a fejemben. A Mester szerint „nincs oly rejtett dolog, amely napfényre ne jönne, és olyan titok, ami ki ne tudódnék”. A régi barát pedig azt tanácsolta, mindent úgy tegyek, hogyha háztetőkről hirdetik is, akkor se kelljen szégyellnem magam. Azóta bármit teszek, előtte megkérdem magamtól: „és ha háztetőkről kiabálnák szerteszét? Ha megírnák a lapok?” És igyekszem csak akkor megtenni, ha igent mondok magamnak. Nagyon-nagyon szeretnénk áttetszően élni, mint a kristály.

Tanárként mindig azt kértem a diákoktól: csak egymás háta mögött ne, csak ne legyen senki gumigerinc! Most látom, hogy szinte a lehetetlent vártam el tőlük. A gyerekek félnek a retorzióktól, azért tanulnak meg hazudni. De a felnőttek miért hazudnak? Miért megy a híresztelés, suttogó propaganda ahelyett, hogy odajönne valaki, és a szemembe mondaná, mi baja van velem. Én pedig annyira fáradt vagyok ettől a kerülgetéstől, hogy már nem bírom sokáig, és indiszkréció ide, személyiségi jogok oda, mindjárt elmondok mindent konkrétan. Már annyit nyeltem, hogy mindjárt kipukkadok!

Március 8.

"Polirattan heverőszék"

- avagy a terápiás (traumatikus) háromszög a gyakorlatban

„Polirattan heverőszék” – írtam ki lelkesen egy közösségi oldalra, hozzáfűzve a kérdést: „halljátok benne Anakreónt és Csokonait?”

Hollandiában élő dzsesszzenész ismerősöm megismételte a kérdést angolul. Azt hittem, ottani zenésztársai fülét teszi próbára, válaszoltam neki: ezt senki nem hallja, aki nem magyar.

Félig afrikai származású, magyar anyanyelvű ismerős kezdte idézni: „a hatalmas szerelemnek…” Ekkor kapcsolódott be egy kedves írókolléga, mondván: „én nem hallom”. Majd újra írt, hogy én őt „lenemmagyaroztam”. Segítség.  Ez az, amiről beszéltem.

Elhiszem, hogy valakinek sokszor bántóan vonták kétségbe a magyarságát, és most a legkisebb jelre is azt hiszi, hogy épp ez történik, de ez a felháborodás nem nekem szól, hanem a múltbeli eseményeknek. Én hiába vagyok a leggyengédebb, az ő túlfeszített lelki immunrendszerének támadás az én semleges vagy épp vele azonos anyagom is.

Muszáj tudatosítani a traumatikus háromszöget a traumatizáltnak is, különben azt hiszi, jogos érzései a jelenre vonatkoznak. A bántó szándék, vagy épp a nemzeti identitás behatárolása amúgy sem jellemez. Szóval ébresztő, nem én vagyok az ellenség, és nem ebben a mondatban van a kirekesztés.

Ezt válaszoltam: „Nem azt írtam, hogy aki nem hallja, az külföldi, hanem azt, aki hallja, az magyar. Tudod, hogy a rovaroknak kitinpáncélos a szárnyuk, ez nem igaz. De akinek kitinpáncélos a szárnya, az viszont rovar, csak épp olyan rovar, aki bogár. Szóval, aki ezt hallja, az olyan magyar, akinek kitinpáncélos a szárnya.”

Március 2.

"Ne veszítsétek el hát bizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van."

Az ügyvéd szerint ez a tanulópénz. Hogy egy barát kérésére hónapokig dolgozom szerződés nélkül, aztán próbálni kezdik a darabot, amelyben felhasználják a munkámat, és nem fizetnek. Egy betűt se legyek ezután hajlandó leírni, amíg nem írhattam le a nevemet a szerződés alá, legyen bármilyen csókosom, aki kér rá.

Csakhogy ez nálunk nem így működik. Az irodalomban igazán nem. Nem is tudom, volt-e valaha olyan munkám, amikor először volt a szerződés, aztán kezdtem volna csak írni. Legjobb esetben párhuzamosan haladt. Valaki azt mondta, Magyarország kis falu, mindenki ismer mindenkit, a művészetben pláne, híre megy, ha valaki inkorrekt módon jár el. És ez egész jól működött, nem is kellett hozzá barát, az ember szoros határidővel elvállalta a munkát, mire kész lett, készen lett a szerződés is. Úri helyeken elég a szóbeli megegyezés, a kézfogás meg erősebb, mint bármilyen elöl- hátul pecsétes papír.

Ha néha nem így van, mert akad olyan is, aki nem úriember, akkor az ember dühöng, szívja a fogát, sajnálja a kidobott időt, és hiányzik neki az ígért összeg. Ha barát volt az illető, akkor először nem hiszi el, nem akarja, vár, hátha nem is igaz. Aztán elszomorodik, és nem tudja, a munkaidejét sajnálja-e, vagy a barátságban eltöltött éveket. És jobban fáj egy barát, mint pár százezer forint elvesztése.

Talán ez is az erőltetett naivitás, amivel egy írókollégám szembesített. De akkor sem szeretnék egy barátommal üzleti alapon együttműködni, sem a férjemmel házassági szerződést kötni. Szóval a továbbiakban is a hozzám közel állóknak „légyszi" - alapon dolgozom. Mert jobb megijedni, mint félni. Jobb egyszer csalódni, mint folyton gyanakodni. És mert „odafönn is laknak", és hiszem, hogy a bizalom megtérül akkor is, ha időnként visszaélnek vele.

A terápiás háromszög

Azt hiszem, úgy működik, hogy mindenféle trauma ér minket. Valahogy túl leszünk rajtuk. A tudat alá szorítjuk, vagy többé-kevésbé feldolgozzuk. De az érzelmi emlékezet megőrzi őket, jobban, mint szeretnénk. Aztán elég egy aprócska történet, ami egy kicsit is emlékeztet a régi traumára, az érzelmek olyan hevesen törnek ki, mint akkor (vagy épp úgy, ahogy akkor kellett volna, de nem tudtak.) Az érzelmeket a jelenben érzem, de a múltra vonatkoznak. Van tehát a múltbeli trauma, a jelenbeli apró történet, és az érzelmek, amelyeket a jelen történet váltott ki, de a múltról szólnak. Ez az első, amit egy terápia során megtanul az ember, és ez a legfontosabb, amit minden kapcsolathoz tudni kell. A születésem után elvettek a mamámtól. Gondolom, bőgtem. Életveszélyben éreztem magam, és ez jogos is volt, egy újszülöttnek az anyja nélkül nincs esélye a túlélésre. Onnantól bárki elhagyott, ha csak egy háromhetes kapcsolatnak lett vége, akkor is életveszélyben éreztem magam, és pont úgy reagáltam, mint egy magára hagyott, életképtelen újszülött.
Hihetetlen élmény és felszabadulás volt megtanulni, hogy ebben a háromszögben tudjam, felismerjem, hogy a múltbeli érzelmek a múlthoz kötődnek, nem a jelenhez, hiába érzem őket most. Nem vagyok magányos csecsemő, az érzelmek jogosak akkor, de nem a mostani helyzetre való reakciók.
Meglepődöm, milyen sokaknak újdonság ez, és mindig meglepődöm, mennyire érvényes nemcsak az egyén, hanem akár nemzetek életére is. Teljesen ártatlan megjegyzésekre ugranak zsidó és cigány barátaim és magyarságukban sértett magyarok egyaránt. Értem őket. Jogosan az érzéseik, de egy másik eseményre vonatkoznak. És amíg ezt magukban nem különítik el, addig nagyon nehéz segíteni, nagyon nehéz kommunikálni. Igen, az érzések jogosak, de ha nem a saját helyükön, akkor pusztítanak. Azt is, aki táplálja, azt is, aki iránt táplálják őket.

Február 17.

Hívő színészek és párthű sebészek

Akinek már sok a keresztény szemléletű szöveg, az most ugorgyon, ahogy Pósalaki bácsi. Én is másról szerettem volna már írni, csak megakadt a szemem Galkó Balázs naplójegyzetén, a szinhaz.hu oldalon.
A bejegyzés szerint Dörner György elküldte Galkó Balázst az Új Színháztól ezzel a mondattal: „Itt mostantól csupa olyan ember lesz a társulat tagja, aki hisz Istenben, aki tudja, hogy léteznek másfajta dimenziók, amiket nem tudunk tapasztalni, olyanok is."
Egyike vagyok azoknak, akik jó színésznek tartják Dörner Györgyöt, és azon keveseknek, akik szerint elsősorban nem náci-újnyilas-rasszista-kirekesztő, hanem elsősorban szakmaiatlan pályázat született. (Mellesleg a megfogalmazott ideológiával sem értek egyet.) Úgy tűnik ebből a mondatból, hogy ez a szakmaiatlanság folytatódik. És megint - fájdalom - belekavarva a hitet.
Nem tudom, az igazgató milyen Istenhitet vár el: buddhista útkövetőket, muszlim híveket, vallásgyakorló zsidókat, mantrázó Krsnásokat, rituálisan táncoló Wiccákat szeretne-e látni a színházban. Ha mindenezeket együtt, azt szívesen megnézném én is, épp olyan volna, mint a Kedvesem által megálmodott összvallási egyetem, ahová lehetne felvételizni pl. rabbi-imám szakra, és a templom tetején LCD-kijelző mutatná az épp aktuális szimbólumot: kereszt, hat-vagy nyolcágú csillag, félhold, stb. Jobban félek attól, hogy „Döri" az istenhit alatt keresztény, történelmi egyházi vallásosságot ért. (mért gondolom ezt? csak a rossz tapasztalatok), akkor pedig megint muszáj egy kotnyeles megjegyzést tennem.
Egy színházba nem egyforma vallású, jó erkölcsű tenyésztett keresztények kellenek, hanem tehetséges, szakmailag magasan képzett színészek, dramaturgok, rendezők. A színház nem egyházi, hanem művészi intézmény, és jobban szolgálja Istent egy jó színház, mely természettől fogva, mint minden művészet, szakrális, mint egy vallási esemény dramatizált változata.
Jó, vallásos embereket keresni a színházba olyan, mint kinevezni valakit sebésznek, akinek sosem volt még szike a kezében, csak azért, mert jó elvtárs, vagy horribile dictu sztriptíztáncosnőnek küldeni azt a megbízható elvtársnőt, aki még életében látta Lenint.
Ha ez a beszélgetés valóban így hangzott el, szeretnék figyelmeztetni mindenkit: a kereszténység nem erről szól. Nem vallásgyakorlásról, hanem személyes kapcsolatról Jézussal, aki egyszer feltámad, úgyhogy azóta is él, és köszöni, jól van. És nem azt akarja, hogy a "vallásosok" kivonuljanak a világból magasan tartott orral, hanem hogy szeressék, elfogadják, körülvegyék a többieket azzal az erővel, ami a feltámadás ereje.
Keresztényként is szívesebben megyek egy jó színházba, ahol együtt játszik katolikus, zsidó, ateista és sintoista komoly művészi színvonalon, mint oda, ahová biztos nem megy be az ördög, mert mindenki olyan szent, csak épp elnézik a színésznek Jézus nevében, ha nem tud játszani.
Végezetül egy ide vonatkozó vicc a rabbiról és a szabóról.
A rabbi nadrágot akar varratni, a szabó méretet vesz egy hétfői napon, és azt ígéri, Isten segítségével készen vele péntekre. A rabbi el is megy pénteken, a szabó azzal fogadja, hogy nincs kész, de ha az Örökkévaló segít, jövő hét közepére meglesz. A rabbi megjelenik a következő hét szerdáján, hát a nadrág még mindig sehol. A türelmetlen kérdésre a szabó így felel: ha Isten is úgy akarja hét végére készen lesz. A rabbit elfutja a méreg: „És mondja, mikorra csinálná meg, ha Istent kihagyná az ügyből?"

Február 12.

Hogy is vagyunk a szeretettel?

Bocsánat, hogy nem tudok leszállni a szeretet témájáról, de olyan gyűlölködő közegben élünk. És bocsánat, hogy nem tudok leszállni a keresztények ehhez való viszonyáról sem. Hiszen Jézus ügye a szeretet ügye. Ennek ellenére a keresztények jobb esetben tehetetlenül szemlélik ezt az állandó gyűlölködést, rosszabb esetben részt vesznek benne. Jobb esetben beismerik a gyűlöletüket, ahogy Dávid a zsoltáraiban, rosszabb esetben leöntik a már emlegetett „szent szarral", és elnevezik szeretetnek. Csak éppen a „szeretem Krisztusban" kifejezésben a „Krisztusban" gyakran azt jelenti: „egy frászt". Persze szeretetből máglyára, halandó testüknek pusztulása árán az ő halhatatlan lelkük, bla-bla, de senkinek nem kell magyarázni, milyen távol van ez attól, amit Jézus mond: „senkiben nincs nagyobb szeretet, mintha valaki az életét adja a barátaiért."
A keresztényi szeretet, amely természetesen szereti a bűnöst, csak azt a csúf bűnt utálja, sokszor egyetlen vágyban nyilvánul meg: hogy a másik megváltozzon. Lehetőség szerint kezdje azt gondolni és tenni, ami nekem jó, amit én helyesnek tartok. Nem tudok olaszul, de sokat jelentett, amikor kiderült, hogy a szeretlek náluk nemcsak 'ti amo', hanem 'ti voglio bene' is lehet, ami azt jelenti: jót akarok neked. Persze, én is jót akarok a másiknak: hogy térjen meg, szálljon magába, bánja meg a vétkeit, kezdjen máshogy gondolkodni. Legyen ez elég. De ne kelljen meghallgatnom, megértenem, ne kelljen időt töltenem vele, leginkább ne kelljen a közelében lennem.
Marha nagy mázlink van, hogy Isten nem így szeret minket Krisztusban. Hányszor mondjuk egymásnak: „szeretlek, de..." Pedig a szeretetnek pont az a lényege, hogy mindig a 'de' után jön. Ezt már azt hiszem, valahol megírtam.

Február 6.

"...aki hozzám jön, semmiképen ki nem vetem..."

Ez volt a gyülekezeti teremben az Úrasztala fölött kiírva ( így, egy p-vel, a Károli-Biblia ortográfiája szerint), amikor először jártam ott, és ez maradt azóta is. Nyolcéves voltam, mikor anya beismerte, hogy ő hisz Istenben. Nem neveltek vallásosan, mert apa nem volt hívő, és azt akarták, hozzunk mi döntést, ha elég nagyok leszünk. Akkor már elég nagynak gondoltak, és a Kádár-korszaknak hála, az ateizmussal már megfertőződtem, hiába úsztam meg az óvodába járást. Anya nem akart befolyásolni, de elmondta, hisz a Nagy Rendezőben, és ha van kedvünk, egyszer menjünk el a gyülekezetbe, ahová ő járt. Ott ragadtunk. Eleinte talán csak azért, mert örömet akartam szerezni anyának, aztán megszerettem egy csomó gyereket a szombat délutáni gyerek-bibliaórán.

12 évesen elkezdtem Jézusról gondolkodni, és arra jutottam: Jézusban hiszek, Istenben nem. Jézus kell, mint ember, de semmilyen Istenre nincs szükségem. Mi van, ha létezik és tényleg mindenható? Bármit megtehet velem? Akkoriban, ha a Miatyánkot imádkoztuk, kihagytam azt a mondatot: „legyen meg a te akaratod."

Abban a református gyülekezetben ezt is szabad volt. Szabad volt kételkedni, kérdezni, bizonytalankodni, csüggedni, „semmiképen" nem vetették ki az embert. Farkas József, a lelkész, mindnyájunknak csak „Jóska bácsi" művelt, több nyelvet beszélő, a teológia mellett a lélektanhoz is értő ember volt, többek között Viktor E. Frankl előadásait hallgatta Bécsben. A gyülekezetbe jártak más felekezetűek, más vallásúak vagy épp érdeklődő kételkedők - apámat is beleértve. Igazából most látom, mennyire meghatározták azok a tanítások a felfogásomat. Hogy „minden szabad nekem, de nem minden használ", hogy Isten ügye nem bűn-ügy, hanem öröm-ügy, hogy Isten a szeretet és nem a vallásgyakorlás. Ráadásul a személyes találkozások (tapasztalatok, megélések) Jézussal ugyanilyen Istenképet formáltak bennem.

Csak később láttam meg, hogy az egyházban ez mennyire nem egyértelmű. Én tisztelettel hallottam említeni minden más vallást (hozzátéve, hogy de mi Jézus útját választjuk), és hallottam református lelkész szájából azt, hogy „Buddha jól bezabált gombából" és abba halt bele. Nekem sose jutott eszembe, hogy Isten eltilt valamitől, a református gimnáziumban, ahol tanítottam, komolyan hitték egyesek, hogy táncolni vagy tévét nézni ab ovo bűn. Én abban nőttem fel, hogy a más felekezetű az testvér, majd hallottam katolikus gimnáziumban, hogy a keresztény az egyenlő a katolikussal, és a gyerekek megkérdezték, miért is mentem oda tanítani, ha nem vagyok keresztény. A református gimnázium lelkésze pedig pamfleteket írt arról, miért nem testvéreink a katolikusok, a karizmatikusok, miért nem értünk egyet a thaizei mozgalommal - remélem, azóta megírta azt is: „miért vagyunk ilyen kurva egyedül?"

Elkeseredve látom, hogy nem ez a természetes. Indulásától megszűnéséig írtam a www.mindennapi.hu oldalra, többnyire kulturális témában. A cikkek sokszínűek voltak, megjelentek egymásnak eltérő vélemények, és örültem, hogy van ilyen. De azt láttam a kommentekből, hogy két dologra voltak vevők a keresztény testvérek: ha politizálás ürügyén ócsárolni lehet valakit, illetve vödörből halászva nagy vehemenciával lehet téríteni az ebben-másban más felfogású testvéreket. Ment az oltogatást, mint egy „világi oldalon, csak leöntve (sit venia verbo) „szent szarral". Biztos, hogy ez az Isten országa?

Nem hívő barátaim rám csodálkoznak, hogy se megtéríteni nem akarom őket, se nem zsidózok, se nem buzizok. Pedig azt hiszem, ez a természetes. Elmondani és vállalni, ki nekem Jézus, de befogadni azokat az embertársakat is, akik máshogy gondolkodnak. Ha Isten szabad akaratot adott nekik, akkor én hogy jövök ahhoz, hogy ezt felülbíráljam? Jézus nem volt kirekesztő. A tanítványai közt ott volt a gerillaharcosnak nevezhető zelóta Simon (mocskos terrorista), a kollaboráns hátterű volt adószedő Máté (szemét hazaáruló). Meggyógyította a római százados szolgáját (rohadt megszálló), a kánaánita asszony lányát (más vallású, hitetlen, pfujj), szóba állt a prostituáltakkal, és nem a bűneiket olvasta a fejükre, hanem szerette őket. Szerintem ha lett volna meleg a tanítványai között (és ha volt?) azzal is ugyanúgy együtt járt-kelt, együtt evett volna, mint az írástudó, megbecsült Nikodémussal. Erre persze az a válasz, hogy épp szeretetben kell őket figyelmeztetni a bűneikre, bla-bla, meg szeretetből máglyára rakni, hogy az ő örökkévaló lelkük megmeneküljön. Szóval hogy is vagyunk a szeretettel?

Január 31.

Regényből életbe

Néhány hete kaptam egy levelet, ebből idézek:

Kedves Kiss Judit Ágnes, nem is tudom már, miért kezdtem olvasni a Keresztanyát, de végül is a kedvenc tíz könyvem között kapott helyet. Egyrészt nyilván félfalusi/félvárosi gyerekkorom miatt, másrészt mert - és erre csak később jöttem rá - Csalog Zsolt Parasztregényére emlékeztetett. Elvezetett ismét egy olyan elképesztő hang- és történetélményhez, amilyet utoljára Zsolttól kaptam. [...]De ami a legfontosabb: ebbe a könyvbe Ön - tudtán kívül - engem is beleírt. Vagyis a nevemet... E komikus egybeesésen föllelkesülve írtam a Keresztanyához egy tréfás, fiktív előszót...

És akkor idézek ebből az előszóból, a szerző, Soltész Márton szíves engedelmével.

„A kép persze, amelyet keresztanya 2006 telén rólam festett, nem egészen hűséges. Meg is kérdezték tőlem barátaim, kollégáim, tanítványaim, hogy mi a csudáért is verekedtem én azzal az átkozott Sajgó Misivel? Hogy mi a frászért ütöttem bele az orrom abba a furcsa Romeo és Júlia-történetbe? - és hasonlók. Persze ütöttem volna én a rospicot, mégis énnekem tört belé az orrom, pedig apám, meg a „vén golyvás" nagyapám véleményit kelletett lépten-nyomon képviselnem. [...] Mer odáig még igaz, hogy „mentek föl a cigánysorra vagy a keresztfiamnak, a Soltészék legidősebb fiának, a Marcinak a motorján a tóhoz"(21) - így mondta Keresztanyám. De mán az nem igaz, amit úgy beszél, mintha csak ott járt vón maga is akkor a Hérig Dezső kocsmájában [...] Node azért mégse mondhatok sok rosszat a drága Veron néniről - áldja meg az Isten! -, legfeljebb, hogy nem igen járt az ki a zsúpfedél alól, s csak innet-onnét vette meg az ő nagy értesüléseit. [...] Végül, ha már az a megtisztelő felkérés ért, hogy e kötet második kiadása elé - mint zsanóci tanító - írjak némi kis bevezetőt, akkor keresztanyám mellett szülőanyámnak is föltétlenül köszönetet kell mondanom, mert ha ő nincs, „nincs e költemény". Legalább addig hadd köszönjem a létet, amíg itt vagyok az irodalomban, amíg írok, hisz „csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok". És ha majd írnak tovább, a nevemet újra kitörlik, és újra beírják, akkor már mindig leszek, igen, azt hiszem, erre vágytam gyermekkoromban, én és én között válaszúton, a kezdet kezdetén..."

Megdöbbentő élmény volt, tényleg mintha egy regényalakom elevenedett volna meg. Mindenesetre ez a furcsa névegyezés hozott ismeretségbe Soltész Mártonnal, és elolvastam Csalog Zsolt regényét is. Még jó, hogy csak most, mert annyi hasonlóság van az elbeszélő Eszti néni és az én Veron nénim között, amennyit máshogy nem tudnék elviselni, csak ebben a tudatban, hogy másolásról szó nem lehet, csak az igazság ugyanolyan.

Január 26.

Aki nem tud magyarusul

A két arab fickóval a Munkaügyi Központ előtt találkoztam. Vártunk a sorunkra, hogy végre beengedjenek. Szóba elegyedtem pár emberrel, így eléjük kerültem, de szóltam, hogy tudom, hol a helyem, csak beszélgetek. Az egyikük tudott pár szót magyarul, és nagyon jól angolul (ez nem volt igaz az ügyintézőkre). Kérte, segítsek, ha kell. Kiderült, hogy állást keresek. Mi szakmám? Tanár. Meg író, oder was. Az angolul tudó a másik felé intett: „meg tudnád őt tanítani magyarul?" „Miért ne?" A részletekért beültünk egy teázóba. Kiderült, hogy a magas, egyáltalán nem kommunikatív iráni férfi intenzív oktatást szeretne (oké), semmilyen más nyelven nem beszél a perzsán kívül (ööööööö.... oké), és különböző szituációkban kéne tanítanom (ez a lehető legjobb), illetve a lakásán kéne órákat tartanom. (ööööö... biztos, hogy oké?)

Az angolul tudó (egyébként iráni kurd) férfi egy pár percre magunkra hagyott bennünket, a magas, komor perzsa elnézett mellettem (a szemembe sosem), és megkérdezte: are you alone? Ezek után azt mondtam, nyugodtabb volnék, ha egy férfi tanítaná. A kurd biztosított, hogy nem szexről szól a dolog, a nagymenő üzletember és filmes producer tényleg céget akar, mert Magyarország olcsó és gyenge, és tényleg segítség kell neki. Meg kell tanítani neki a nyelvet, tíz napot tölteni vele, utazgatni az országban, megmutatni neki mindent, felvenni a telefonjait. Napi tíz-tizenkét óra, hétvége is. Ő állja a költségeimet. Mennyit kérek? Elgondolkodtam. Mennyiért éri meg ez nekem? Lemondani a versírós csoportjaimat, a találkozóimat, a lovaglást, nem írni, nem lenni a kedvesemmel, hanem kínlódni egy abszolút nem kommunikatív perzsával, aki aztán hónapokra visszamegy Iránba, és egy szóra se fog emlékezni, amit tanult. Mondtam egy bődült nagy összeget, igyekeztem szemrebbenés nélkül, bár gyanús volt, hogy pókerarcban a perzsa a jobb. Sok. Nehéz volt kiszedni belőle, hogy akkor mégis mennyit adna. Mikor leírta az összeget, röhejre fakadtam. Egy kezdő tanár havi fizetése, megkereshetném tíz nap alatt, de ér nekem annyit folyamatosan rendelkezésre állni, és száz órát tölteni valakivel, akiben a szemembe se néz? Ennyiért nem vállalom. „Ez nem munka, hanem üzlet" - mondta a kurd - „Ez a ti hibátok, magyaroké, hogy azt hiszitek, a pénz rossz. Márpedig minden üzlet. Tudod, mitől lesz valaki gazdag? Nem attól, hogy sokat keres, hanem attól, hogy keveset költ." De ha nekem idejön egy pasas azzal, hogy Dubaiban van cége, Kanadában van cége, és arra játszik, hogy Magyarország szegény és gyenge, úgyhogy megkaphatja ennyiért az időmet, az téved. „Ő fizetné az összes költségedet, ebédelni vinne." De engem nem érdekel! Az én időm és életem drágább. Nem vállaltam. Boldogan és pénztelenül csinálom tovább a dolgomat.

Erőltetett naivitás

A napokban kedves, fiatal írótársammal beszélgettem. Meséltem neki a riasztó dolgokról, amiket nap mint nap tapasztalok az országban. Mocskolódó, névtelen kommentekről, fenyegetésről és rettegésről, alkuról és hazugságról. Egy darabig figyelmesen hallgatott, bólogatott, aztán óvatosan megkérdezte: ez nálad valami erőltetett naivitás, vagy tényleg? Úgy csinálsz, mintha mindezzel most találkoznál először. A világ ilyen. Én tudom, hogy öt ember, akiben megbízhatok, egyébként pedig nem várok semmi jót, és mindenre föl vagyok készülve.
Tátva maradt a szám, úgy elgondolkoztam. Tényleg, elég sokan mondták már, hogy naiv vagyok, hogy homokba dugom a fejem, hogy játszom a hülyét. De azt hiszem, nem játszom, tényleg hülye vagyok. Vagy naiv. Mert abban hiszek, hogy az emberek alapvetően jót akarnak. Amikor az ellenkezőjét tapasztalom, meghökkenek, elkeseredem, megrémülök, hogy a világ ilyen. De elég egyetlen barát, egy jó ember, hogy újra azt gondoljam: a világ alapvetően jó, csak vannak benne elfuserált, beteg agyú emberek. Abban hiszek, hogy aki nem úgy gondolkodik, mint én, az nem áruló, aki direkt átállt az Erő sötét oldalára. Abban hiszek, hogy a legtöbbször van közös nevező, csak meg kell találni.
Szalóki Ágiról láttam portréműsort a tévében. Ágit szeretem egyébként is, de pl. nem tudtam, hogy az egyik gyerekkoncertjén kiszúrt egy roma kisfiút, akit azóta fogadott keresztfiaként kezel: látogatja, segíti, támogatja. Hány énekes csinál ilyet? Ági csinálja, nem azért, hogy népszerű legyen, hanem mert ez jön belőle. És szerinte is egy csomó segítőkészség van az emberekben. Én abban hiszek, hogy neki van igaza. Hogy az ember is csak akkor támad, ha az életét vagy a kölykét félti, ha nem hagynak neki menekülőutat - ahogy egy normális állat is. Talán mostanában kevés a menekülőút, és túl sokan érzik azt, hogy épp az életüket védik. Talán tudatosítani kéne bennük, hogy mik a fontos és nem fontos dolgok. És hogy mindig van menekülőút.

A Bárka-díj

nagyon meglepett. Tudtam, hogy létezik ilyen, de valahogy mégse tudtam, nem volt a tudatomban, szóval egyáltalán nem számítottam rá. És hihetetlenül jólesett. Mostanában annyira azt látom, hogy akkor kapsz valamit, ha majd kérnek cserébe valami mást, Pelikán elvtárs, vagy ha már tettél régebben valami szolgálatot. Én meg nem tettem semmi különöset, csak írtam, amit gondoltam.
Hétfő este lementem Békéscsabára.
Most kérem a szerkesztőket, forduljanak el. Szeretek odamenni. Mindenki kedves, segítőkész, őszintén érdekli őket, mi van velem, mit csinálok. Mintha fontos lennék nekik. És vagy így is van, vagy nagyon jól játsszák.
A hosszúra nyúlt ünnepi est után, ahol pár szó elhangzott rólunk, mint díjazottakról, Fekete Vincéről és rólam, odajött egy MTI-s tudósító hölgy, megkérdezte a nevemet, és hogy tulajdonképpen mit is írok. „Alázatra tanít" - mondta aztán valamelyik szerkesztő. Az MTI-s hírben aztán a nagyobb alázat kedvéért Kiss Ágnes Juditként jelentem meg. Bevallom, nem volt jó érzés.
A díj szép, és nehéz, Vincével fogadtunk, ő azt mondta, egy kiló, maximum tíz-tizenöt dekával több, én azt, hogy legalább másfél. Itthon lemértem a konyhai mérlegen 1571 gramm. Én nyertem, Vince! Kár, hogy nem volt konkrét tétje a fogadásunknak.
Az est után vacsora szűk körben, beszélgetés-borozás, ami azt jelenti, hogy éves alkoholmennyiségemet elfogyasztottam (legalább négy pohár bor!), még nem hevertem ki. A díjat azért hazahoztam, ha nehéz is volt. A zongorán ül.

Január 15.

Hangtalanul

Néhány napja egy PhD-s szakkollégiumban (az egyszerűség kedvéért nevezem így) voltam meghívott vendégként beszélgetni. Tíz tehetséges fiatalember, többségük természettudós, akik a doktori disszertációjukat írják, érdekesebbnél érdekesebb témákban. A magyar értelmiségi elit, a társadalom szellemi felső tízezre: érdeklődőek, nyitottak, sokoldalúak. Az egyetlen bölcsészen kívül senkinek nem volt róla fogalma, ki vagyok, ami maximum a hiúságomat sérthette (na jó, sértette is rendesen), de egyáltalán nem ismertek senkit a kortárs magyar irodalomból. Amikor felvetettem, hogy Radnótival nem volt vége a magyar irodalomnak, szóba került Nagy László (több mint 30 éve halt meg), és Nemes Nagy Ágnes (több mint húsz).

Azt mondtam nekik, képzeljék, azon a nyelven, amin most mi az asztal körül beszélgetünk, pezsgő, eleven irodalmi élet zajlik, ha csak a saját generációmra gondolok, akkor is. Dragomán Gyurit emlegettem és Grecsó Krisztiánt, mert regényeket olvasnak inkább. Fölvetették, hogy a kortárs művészetet nem lehet érteni. Megnyugtattam, hogy van olyan vonulata a kortárs zenének is, irodalomnak is, táncnak és képzőművészetnek is, ami teljesen jól érthető. És ha ők nem fogadják be, akkor a Blikket és Kiskegyedet olvasó kisemberhez hogyan jussunk el?

Egy kicsit, mintha a lelkükre vették volna, amit mondtam, pedig igazán nem rájuk akartam pirítani. Nem hiszem, hogy nekik kell mentegetőzniük. Csak olyan érzés volt, mintha párna volna a fejünkre szorítva, és onnét kiabálnánk, hogy emberek, vagyunk, alkotunk, és nektek, rólatok! De ha középiskolában nem találkoznak azzal, hogy a magyar kultúra létezik, fejlődik, működik, akkor egyetem alatt vegyészként, orvosként, jogászként már nem fognak vele találkozni. És hogyan találkozzanak vele középiskolában? Nekem is megvannak az emlékeim arról, hogy két héttel az érettségi előtt egy agyonstresszelt, információktól nyüzsgő agyú tizenévesbe próbálok beletölteni még egy óra Weörest, Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Vas Istvánt, Örkényt - szinte teljesen reménytelenül.

Egyetértek Kukorelly Endrével (ez ritka), hogy kortárs szemléletű irodalmat kéne tanítani. Egy tizenöt éves diák Balassi és Zrínyi szövegével kínlódik, miközben tökéletesen megértené Jónás Tamást vagy Tóth Krisztát. De amíg az érettségi irodalomtörténetet követel meg, egy tanártól felelőtlenség nem erre képezni a diákokat. Van egy kortárs irodalmi tételük. Hallanak egy nevet: Kertész Imre, Garaczi László, Varró Dani, Vámos Miklós - a magyartanár ízlésétől függően (az idézetek konkrét iskolák konkrét tételei). De ettől nem lesznek olvasók. Azt látom, ma azok vevők a kortárs irodalomra, akikkel a középiskolában megszerettették annyira, hogy figyelemmel követik. Ők tudnak kurrens folyóiratokról, esetleg még olvasnak is egyet-egyet (régi szép idők, mikor legalább a Népszabadságban is volt versrovat!), ők az üdítő kivétel egy-egy felolvasáson, ahol általában írók olvasnak fel íróknak.

Az oktatás felelőssége megkérdőjelezhetetlen. De talán még nagyobb a médiáé. (A boldog emlékű Nyugat 100 és SZÓSZ?!:) című műsorok nézettsége a tévések szerint már-már a kereskedelmi csatornákéval vetekedett.) Ha nem kap nyilvánosságot a ma élő művészet, akkor párna alól kiabálunk, vagy valami hangszigetelt szobából kifelé. Pedig szükség van arra, amit alkotunk. Ha eljut azokhoz, akiknek.

Harmadik út?

Gyerekkoromban hallottam, hogy az értelmiség előtt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Nem szoktam inni, és el tudok képzelni járhatatlan utakat. De vannak járhatóak is, napok óta ezeken gondolkozom. Talán nem is az értelmiség, hanem a művész számára.

Az egyik, hogy megpróbál a piacról megélni. Ha nem fogyasztható tömegterméket gyárt, akkor ez elég nehéz. Egy ismerősöm (aki autókkal foglalkozik, az öreg, beteg Totoyánkat is ő próbálja további totoyázásra bírni) mindig azt mondja anyagi helyzetemre célozva: "most már írjál valami jót". Egyszer mérges lettem, és megkérdeztem: Miért, eddig csupa szart írtam? Tudom, hogy ő eladható jóra gondol, de olyat nem tudok. A bestseller szerintem más szakma. Eleve nem lehet eltoyotázni egy-egy igekötőn vagy módosítószón órákig, ha valaki könnyedén oda akar rittyenteni egy lektűrt. Másrészt nem biztos, hogy Niki Lauda jó taxis lenne, csak azért, mert ott is autót kell vezetni.

Biztos sokat számítana egy ügynök. Török írónő barátnőm meg is kérdezte Bécsben, van-e menedzserem. Neki van, és minden bevétele 20%-át odaadja neki, mert ő szervezi meg a felolvasásokat, meg minden programot. Mondtam, hogy tudtommal nálunk ilyen nincs, legalábbis az irodalomban (zenész előadóművészeknek van, tudom). Én magamat nem tudom eladni, és el sem tudom képzelni, hogy valaki arra vállalkozik, hogy engem eladjon. Ha mégis, várom a jelentkezőket! A százalékról megegyezünk. Persze piac is kéne hozzá, vagy kereslet, vagy migyhívják. És csak azt tudnám, az a rengeteg kulturális menedzser, akiket évente kidob az egyetem, az mit csinál.

A másik lehetőség az állami támogatási rendszer, amelyhez egyre nehezebb hozzájutni. Díjak, ösztöndíjak, pályázatok. Sok-sok eszkimó, és egyre kevesebb fóka. Lassan ott tartunk, hogy agyonütjük a szomszédunkat, hogy nagyobb eséllyel vadászhassunk. Sajnos az állami támogatások rendszerét átszínezi a (kultúr)politika. Hogy ez baj vagy természetes, nem tudom, de egyre világosabban látom. És nyilván (mint erre felhívták a figyelmemet), a kevésből annak fognak adni, aki nemcsak jó, hanem lojális is. Így pedig elvész magából az alkotóból az a biztonság, hogy a műveit, nem pedig a világnézetét ítélik meg. Hallottam tehetséges és féltehetségű embereket panaszkodni, hogy őket elnyomják, ellehetetlenítik, elkaszálják, mert nem az épp uralkodó ideológiát követik. Vagy úgy volt, vagy nem. És akinek úgy díjazzák a tevékenységét, hogy közben a kulturális vezetés részéről világnézetileg is vállon veregethető, sosem lehet biztos abban, hogy remekműveit vagy remek lojalitását értékelik. Ez talán még ijesztőbb, mint piacra dobódni.

Ha a kultúrpolitika kevésbé avatkozik közvetlenül a támogatási rendszerbe, és a döntéseket ráhagyja különböző szakmai bizottságokra, akkor is számítanak a kapcsolatok. Nem tudom, más országban is így megy-e ez, de mi olyan kis falu vagyunk, hogy mindenki ismer mindenkit. Odáig ez rendben is van, ha két egyformán jó jelölt közül arra szavazok, akit ismerek is, de sajnos van példa arra is, hogy valaki az alkotáshoz kevésbé, a nyomuláshoz annál jobban ért, és arra is, hogy valakiről elismerik, hogy rendkívül tehetséges, de mindenkivel összevész, és személyes ellenszenvből nem születik mellette döntés.

A harmadik út a polgári foglalkozás. Ez más szempontból veszélyes. Ha jól emlékszem, Ariane Mnouskine a Theatre du Soleilben kötelezte a színészeit arra, hogy válasszanak polgári foglalkozást. Így akarta megőrizni a társulatot attól, hogy eladhatóvá akarják tenni magukat, hogy kompromisszumokat kössenek. Kiváló ötlet, csak egy ember nehezen él két életet. Ledolgozott nyolc (vagy ki tudja, hány) óra után máshogy megy ki az ember a színpadra, ül le a gép elé írni, kezd gyakorolni a hangszerén. "Amit meg kell írnod, azt úgyis meg fogod írni" - vigasztalt kedves kollégám. Bár igaza volna. Sokszor éreztem, hogy a reggeli íráskedv, erő, ötlet hogy száll el estére. "Biztos nem is lett volna olyan jó" - vigasztalom magam én is. Mert még mindig ez az egyetlen lehetőség, hogy ne kelljen jobb írónak lennem, mint amilyen vagyok, és ne kelljen rosszabbnak az üzlet érdekében. Hogy azt hihessem, amit hiszek, és azzal legyek jóban, akivel akarok, ne azzal, akivel kell.

Úgyhogy előre a harmadik úton, ősztől, ha megkérdezik, mivel foglalkozom, rávágom, tanár vagyok, és eltitkolom, ha akarom, hogy évekig magyar író volt a foglalkozásom, a státuszom, a hivatásom.

Boldogabb évet

...ha szabad kérni-kívánni ilyet. A tavalyi nehéz volt, alig tudtam összeszedni három-négy olyan dolgot, aminek örültem. De éltem, egészséges voltam, nem veszítettem el szerettemet, mi a fenét akarnék még?
Szabad imádkozni ennél is többért?
Aggódom az országomért. Nem értek a gazdasághoz, nem is akarok semmilyen ítéletet mondani ilyen kérdésekben, a külpolitikához sem, sőt, majdnem semmihez, de az egyetlen dologgal kapcsolatban, amihez értek, aggódom.
Az országnak egy focista a miniszter- és egy vívó a köztársasági elnöke. A kultúra, a művészet nem azt jelenti nekik, ami szerintem alkotó és befogadó számára jelentenie kéne. Ez meglátszik. A kultúrától elvesznek idén egymilliárdot, a béka feneke alatt lévő magyar futball most kapott ötöt. Mindennapos testnevelés-órákat vezetnek be, és lenullázták a művészeti nevelést. Nem vagyok a sport ellen, láttam, mit tanít: kitartást, önfegyelmet, az egészséges életmódra nevelés is ránk fér. De azt hiszem, legalább annyira fontos a kultúra, a művészet, ami emberré teszi az embert (sőt, nemzetté a nemzetet, ha valaki ezt kívánja hangsúlyozni.) És a kultúra, a művészet is pénzbe kerül, a művésznek nem hobbija az alkotás és előadás, hanem szakmája és hivatása. A mindenkori államnak pedig ebből illik kivenni a részét.
Nem az a baj, hogy olyan emberek vezetik az országot, akik nem értenek a kultúrához, a művészethez, hogy nem érdekli őket - sokkal nagyobb baj, hogy azt hiszik, értenek hozzá, és nagyon is van céljuk vele.
Azt gondolják, a művészet elsősorban nem a kortárs, hanem a "klasszikus". Persze az a klasszikus vagy kortárs, ami egy adott ideológiát szolgál. Ez az ideológia nem is annyira politikai, hanem ún. "értékközpontú", ami a gyakorlatban azt jelenti: elfogadott művészetnek azt lehet és kell nevezni, amely bizonyos konkrét erkölcsi értéket ad át - sajnos ez az átadás valójában sulykolást jelent. (Oktat-nevel-szórakoztat?) Az erkölcsi értéken kívül más érték (horribile dictu: esztétikai) nem létezik. Azaz ha valaki nem érti az adott művészeti ág nyelvét, az erkölcsi értékrend sulykolását biztosan megérti.
Tehát a művészet ne tegyen fel kérdéseket, ne szembesítsen, ne katarzisélményt adjon, hanem konkrét, falvédőre hímezhető erkölcsi tanítást: Isten, haza, család. De mivel az eszmei mondanivaló fontosabb a művészi megszólalásnál, előfodulhat, hogy Szabolcska Mihály, Túrmezei Erzsébet és Pósa Lajos jelentik az irodalmat, nem pedig Kosztolányi, Ady vagy Weöres.
Voltak történelmi korszakok, amelyeket utólag klasszikusnak lehet emlegetni, ahol a történelem-politika és a művészet összefonódott. Mondjuk a reformkor, ahol a nemzet fogalma kialakult, újdonság volt, Petőfi ezt írja Aranynak: "ha elérjük, hogy a nép az irodalomban uralkodóvá váljon, közel vagyunk ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék." (Lehet, hogy nem szó szerint idéztem.) Ma már ez a fogalom mást jelent, ezt tudnunk kell, elfogadni, alkalmazkodni hozzá. A másik, mostanában felértékelődött korszak, a '30-as évek, ahol az ún. "nemzeti" művészet viszont tünet volt: a Trianon utáni sérülés tünete.
Nincs bajom a "nemzeti" fogalmával. Nincs bajom sok mindennel, amire ezt a jelzőt rá szokták húzni. Nem zavar önmagában a szittyamagyarkodás sem, tőlem hordjanak tarsolylemezt, nemezcsizmát, éljenek jurtában, még tetszik is. Nyilazzanak hátrafelé lóról (én nem tudok), írjanak rovásírással (valaha tudtam), tartsanak rackajuhot, szürkemarhát, hucul lovat, játsszanak magyar népzenét, táncoljanak (én is ezen nőttem föl, és semmi nem áll hozzám közelebb, zenei és tánc-anyanyelvem maradt), ezzel nincs bajom, sőt inkább bánt, ha valaki mást ez zavar. Amitől rettegek, az az, hogy a művészetbe ezek a dolgok úgy kerülnek be, hogy elsöprik a művészi értéket, tehát automatikusan jónak kell tartani mondjuk egy színdarabot, ha belekomponálnak egy magyaros zenei vagy táncmotívumot.
Keresztény vagyok. De ha versnek kell tekintenem szegény Túrmezei Erzsébet vagy Füle Lajos klapanciáit, csak azért, mert Jézusról beszélnek, a hideg kilel. Ezzel az erővel vers egy vőfélyrigmus a töltött káposztáról, mert rímel.
Ha egy dalt istentiszteleten énekelnek, zeneileg nem attól lesz jó. Ha egy festmény Jézus keresztrefeszítését ábrázolja, még nem lesz jó festmény.
Félek, hogy most olyan idők jönnek, ahol erről elfeledkeznek.
Nem fogom megtagadni a nemzeti elköteleződésemet csak azért, mert néhányan ízléstelenül szittyálkodnak a művészetben is, ahogy annak idején a vörös farkat, most a nemzeti trikolor farkat biggyesztik mindennek a végére.
És nem fogom megtagani Jézust csak azért, mert valláserkölccsé akarják silányítani a Vele való személyes kapcsolatot, és azt kell domborítani a művésznek is, hogy ő aztán igazán mélyen hívő, hogy értékeljék a művészetét.
Fordítva is igaz: nem jó a művészeti alkotás csak azért, mert polgárpukkasztó, mert botránykő, mert nagyon überpszeudo-posztmodern, mert keresztre hugyozós.
Tessék megérteni, hogy a művészet ennél öntörvényűbb. És ha valaki ezeket a törvényszerűségeket nem érti, az alázattal tanulgassa. Én se minden művészeti ág nyelvét ismerem, nem vetek meg senkit, aki nem ért valamit. De az kérdezzen, ne pedig utasítson.
Lehet, hogy nincs igazam sok mindenben. Nem vagyok én okos. Hangosan gondolkodom, írásban, kell a tisztázás, tisztulás itt év elején. Senkit ezzel bántani nem akarok. Ha valamit másképp látok később, megírom azt is. És aki nem hiszi, járjon utána.