Kopriva Nikolett
Bizakodásra vagyok kódolva, a lét dicséretére
Beszélgetés Finta Évával
Hol beregszászi, hol sárospataki költőként tüntetnek fel. Tegyük fel az i-re a pontot: beregszászi vagy sárospataki költő Finta Éva?
A származás, a gyökerek kötnek, köteleznek, így mindig beregszászi maradok. A lakhelyem viszont az engem befogadó városban, Sárospatakon van immár 30 éve, és ez komoly idő. Lehet-e pont az i-n ilyen módon? Szükséges-e egyáltalán? Kitágult a világ Közép-Európában is, a magyarságra vonatkozóan pedig fokozottan. „Egymás hazájában” is otthon vagyunk, ahogyan te Erdélyben, Romániában.
Nem éltem meg radikálisan az áttelepülésünket, hiszen magyar nyelvű közegből magyar nyelvű közegbe költöztünk. Ami megszokhatatlan és sérelmes volt, az a vidéki környezet, melyben nem találtam szellemi partnereket. Beregszásziként egyfajta központi szerepet, szeretetet és figyelmet éltem meg. A határ másik oldalán rideg, érdektelen közeg fogadott, akiket legfeljebb idegesítettem a jelenlétemmel. Úgy is, mint „bevándorolt”, úgy is, mint idegen, akinek a magyarságát is kétségbe vonták. Sárospatak valamelyest enyhített ezen. Azt is megértettem az évek, évtizedek múlásával, hogy elvarázsolt ifjúságom kora történelmi értelemben sem visszafordítható, hogy azok a rendkívüli öreg barátaim, védelmezőim, tanítóim, mestereim: Drávai Gizella magyartanárnő és Horváth Anna szobrász-keramikus, valamint a kettőjük holdudvara, baráti köre, szellemi építkezésem mágusai, az átlagosnál különlegesebb és jelentős, kiváltságos szellemi értéket képviseltek, kiknek kvalitásai minden mérték szerint magasan az átlag fölött szárnyalt. Hozzájuk fogható közegbe azóta sem kerültem. Nem mintha Magyarországon nem találhattam volna hasonló értékekre. Elzárt életformám, elszigeteltségem tartott távol tőlük, kikkel legfeljebb levelezés útján tarthattam lazább-szorosabb kapcsolatot.
A Szovjetunióban, Beregszászon nőttél fel, irodalmi pályád is ott indult 1972 környékén. Mi jellemezte akkor a kárpátaljai irodalmi életet, miként kapcsolódtál hozzá?
1972 nem volt szokványos esztendő a helyi irodalmi életre vonatkozóan. A Forrás Ifjúsági Stúdió konfliktusba került a helyi ideológiai szervekkel, és ezt a konfliktust Balla László lapszerkesztő sajátos módon igyekezett megoldani. 1971-ben Elidegenedés? címmel egy szerkesztőségi cikkben intézett támadást a Forrás ellen. A támadás célkeresztjében Kovács Vilmos költő és a tehetséges S. Benedek András állt, akik Kiss Ferenc irodalomtörténész támogatásával A kárpát-ukrajnai magyar irodalom címmel tanulmányt jelentettek meg a szegedi Tiszatájban. A halmozott ellentétek viharában visszavonhatatlan és nehezen megbocsájtható sérelmek érték a két szerzőt és a Forrás fiatal, többnyire egyetemista szerzőit. Én ebből keveset érzékeltem, nem is volt mindenről pontos információm. Az ellentétek összeütközése ekkor már két éve zajlott Ungvárhoz és a Kárpáti Igaz Szóhoz, valamint az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékéhez kapcsolódóan. Én épp, hogy leérettségiztem, ősszel sikeresen felvételiztem az egyetem levelező tagozatára. Eljutott hozzám annak a híre, hogy néhány egyetemistát politikai okokból kirúgtak az egyetemről, s hogy ne zavarják a levegőt, nyomban be is sorozták őket kötelező katonai szolgálatra. Így került például Vári Fábián László az NSzK-ba. Erről a korszakunkról részletesen beszámol Dupka György Irodalmi élet Kárpátalján a szovjet időszakban (1944–1991) című tanulmánykötetében, amely online is elérhető (https://mek.oszk.hu/22000/22090/22090.pdf). Inkább a közhangulatról és arról beszélnék, hogyan csapódott le ez a szerteágazó drámai konfliktus az én biográfiámban.
Pár évvel fiatalabb lévén kiestem, illetve be sem kerültem ebbe a körbe. Mire publikálni kezdtem, az ideológiai „nagytakarítás” lezajlott, akik beszélhettek volna róla érintettségük okán, azokat eltávolították a fórumokról. S. Benedek András még Beregszászban lakott a szüleivel, de semmi oka nem volt rám figyelni, hiszen még semmivel sem szolgáltam rá. Az „oszd meg és uralkodj” elve több szinten működött, a szellemi embereket sikeresen egymás ellen uszították. A sérelmek-sértések a nagynyilvánosság előtt zajlottak, az érintettek védekezésre kényszerültek, és ebből semmi jó nem következett. Engem két tapasztalt tanítómesterem igyekezett távol tartani az eseményektől, arra sem figyeltek, mennyit tudok vagy értek az egészből.
A Kovács Vilmos költőhöz kapcsolódó, tőlem mindössze néhány évvel idősebb korosztályt tehát kivonták a forgalomból. A „korombeliek” esélyei, kis kivétellel, azonosak voltak. Én sokáig óvakodtam a publikálástól, nem éreztem, hogy eljött volna az ideje. Környezetem sürgetésére adtam ki a kezemből a kézirataimat. Tizennyolc évesen indulni – talán nem rossz időzítés. Én korainak éreztem.
Az én generációm szárnypróbálgatásait a stúdiómunkák jellemezték. Beregszász egyetlen, ukrán–magyar fordításos mezőgazdasági napilapjának utolsó oldalán, a Vörös Zászlóban olykor lehetőség nyílt versek, grafikák, irodalmi és kulturális jellegű munkák közlésére. Én is itt kezdtem a pályámat, valamint az Ungváron megjelenő Kárpáti Igaz Szóban. Balla László a Forrás Stúdió körüli cunamit követően igyekezett új tagokat felkutatni a pályakezdő fiatalok köréből. Ebben fia, Balla D. Károly is segítségére volt, hiszen ő is ekkoriban kezdett verselni, publikálni. Az apa és fia között később kifejlődött látványos ellentétnek ekkor még nem mutatkoztak előjelei.
Mindkét fórum helyet adott a stúdiómunkának. A beregszászi napilap havonta egyszer begyűjtötte az írogató ifjúságot. Balogh Irén újságíró szétküldte egy-egy gépelt verses szövegünket a szerző megnevezése nélkül. Ezt helyben szétszedtük, ki-ki elmondta róla a véleményét. Az „áldozat” mindaddig nem fedte fel magát, amíg tartott a viviszekció. Nagyon jó iskolának bizonyult, amennyiben az ember képezni, fejleszteni kívánta magát.
Később az ungvári József Attila Irodalmi Stúdióban, melynek magam is vezetőségi tagja voltam, folytatódott hasonló munka. Itt merőben más szokások, hagyományok születtek, a bírálatokat többnyire az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének egy-egy oktatója írta meg év végi összegzésképpen. Az ungvári összejöveteleken sok volt a kötelező protokoll, másfajta figyelem irányult ránk, és ez kevésbé volt kellemesnek mondható. Megjelent a kommunikációban is a kötelező ideológiai tartalom, kevesebb lett a szakmaiság, a stúdiómunkának az a jellege, ami a beregszászi gyakorlatot jellemezte, eltűnt. Mindkét fórumnak tagja voltam.
Első, 1979-ben megjelent kötetednek – Vállalkozás az örömre – rendkívül pozitív, bizakodó a címe. Milyen feltételei voltak akkoriban a publikációnak a Szovjetunióban?
Csak Kárpátaljára zsugoríthatom a válaszomat: a Kárpáti Kiadó volt az egyetlen fórum, amely könyvkiadással foglalkozott. Elsődlegesen politikai brosúrák és ukrán, orosz nyelvű szövegek, könyvek és tankönyvek nyomtatása volt a feladatuk. Magyar nyelvű könyvet nem sűrűn adtak ki, a kézirat átfutási ideje az én esetemben 5 esztendő volt, a cenzúra belenyúlt a szövegeinkbe. Balla László mint a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője és fia, Balla D. Károly ilyen szempontból kivételezett helyzetben voltak. Előnyt élveztek továbbá, akik elfogadták az ideológiai normatívákat.
Én kilógtam minden sorból. A Vállalkozás az örömre címet nem „politikai” megfontolás sugallta. Az egész már akkor arról szólt, hogy mindennek ára van. Az örömöket is meg kell fizetni, behajtja rajtunk a biográfiánk. Már érzékeltem azt a figyelmet, amivel a társadalmi környezet követi lépéseinket. Tisztáznom kellett magammal, mennyit és mit vállalok fel, a „bőség kosarához” oda szándékozom-e lépni, vagy maradok árnyékban. Visszafogott pályaképem önmagában megválaszolja ezt a kérdést. Nagyon korán tudatosult bennem, hogy csak a szellemi értékek mentén érdemes élni, működni, s ebbéli kívánságaim, vágyaim megvalósításáért enyém a felelősség. A későbbi évtizedek meghálálták korán született értékrendemet. Sem csalódottság, sem irigy sóvárgás nem fogott el a mások sikerei láttán.
1997-ben családoddal Magyarországra, Sárospatakra költöztél. Hogyan kapcsolódtál be a magyarországi irodalmi körforgásba?
Még ma sem érzem úgy, hogy igazán bekapcsolódtam volna az anyaország irodalmi életének körforgásába. Számtalan oka közül néhányat megneveznék: 1990-91-re éppen szétesett a könyvnyomtatás, a könyvterjesztés is levált róla. Távoli vidékek falvaiban laktunk néhány évig, háziorvos férjem ragaszkodott az önállóságához, s azt vidéken tudta magának biztosítani. Már magyarországi lakosként kevésbé voltam érdekes korábbi ismerőseimnek, mély barátságok a földrajzi távolság miatt nem igazán születtek, bár volt néhány igazán értékes kapcsolatom a kortárs irodalom kiemelkedő alakjaival. Itt Fodor Andrást, Nagy Gáspárt és Dobai Pétert emelném ki, kiknek őszinte érdeklődése, Dobai Péter esetében hosszan tartó barátságunk megkímélt attól, hogy szerzőként egészen elmagányosodjak. Bíró József költővel még Kenézlőn ismerkedtem meg, aki a 90-es években a szomszéd községben táboroztatott fiatalokat. Tudott rólam, és felkeresett otthonunkban. Kapcsolatunk azóta is töretlen. Sumonyi Papp Zoltánt egy Ungváron meghirdetett drámapályázat eredményhirdetésén ismertem meg, melynek nyerteseként a Magyar Rádió bemutatta akkor még csak egyfelvonásos hangjátékomat. Válságos helyzetemből segített ki Mezey Katalin, amikor 2007-ben a Széphalom Könyvműhely Vissza a vízöntőbe címmel kiadta tíz éve feltorlódott verseimet. Szakmai vonatkozásban Debrecenből Görömbei András figyelt rám, Nyíregyházán Pál György is érdeklődéssel követte tevékenységemet. A kecskeméti Füzi László és a Forrás is barátságába fogadott, de kapcsolatunknak, az én mulasztásomnak köszönhetően, nem lett folytatása. Viszont megismerhettem Dobozi Esztert, kinek kristálytiszta barátságát haláláig magaménak mondhattam. Villányi Lászlóval Győrből még beregszászi éveimben levelezésben álltam, áttelepülésem ezt a kapcsolatomat is lezárta. Miskolcon Serfőző Simon fogadott barátságába, s amíg a Holnap folyóirat működött, otthonra leltem benne. Az utóbbi esztendők ajándéka Péntek Imre és felesége, Farkasi Csilla meleg, baráti viszonyulása hozzám emberi és szerzői minőségemben egyaránt. Doktori képzésem során meleg barátságba kerültem Kabdebó Lóránttal, ki témavezetőm volt tudományos munkám megírásakor. Őszinte baráti kapcsolattal ajándékozott meg az élet Ködöböcz Gábor és Bertha Zoltán irodalomtörténészek személyében, és vannak újabb, frissebb szakmai, baráti kapcsolataim, mint ahogy „hívemmé” lett Szakolczay Lajos irodalomtörténész vagy Jánosi Zoltán is. Az ő szakmai visszajelzésük nélkül nagyon magányosan állnék a pályámon.
Lépést kell tartania egy kisebbségi irodalomnak az anyaországival?
Nincs is más lehetősége a kisebbségi irodalomnak, mint az anyaország és a nagyobb merítésű kultúrák felé orientálódni, ha nem akar lokalitásában provinciális maradni. Ez nem zárja ki a lokalitást magát, hiszen ebben gyökerezik, innen táplálkozik, ebben van az ereje, hitelessége, tudását, ismereteit innen hozza. Értékrendjében nem szabad megengedően helyhez kötöttnek maradnia. Akit félteni kell a provincializmustól, azzal szerintem nem igazán érdemes foglalkozni, az magára zárta töredékes világát. Feltörni illetlenség lenne, és talán nem is járnánk sikerrel.
Indulásodkor milyen társadalmi szerepe volt az irodalomnak, és mivé vált ez a szerep mára?
Az anyanyelvi jelenlét volt a leghangsúlyosabb irodalmi szerepléseink során. Az évtizedek múlásával, úgy tűnik, ez az igény egyre erősebb az időközben kialakult politikai, társadalmi és történelmi változások következtében. Amit megnyertünk a vámon, elveszítettük a réven – mondhatnám a közismert szólás megfordításával. Az évtizedek során azonban bővültek az elvárások. Megszületett egyfajta integrálódás az élő magyar irodalom teljességébe. Ezzel egyben az elvárások is megnőttek kívül és belül. Kívül – az irodalmi élet mércéje irányából, és belőlünk, önmagunkból – amennyiben lépést szeretnénk tartani a jelen irodalmával. A jelenlétünk mikéntje változott tehát. Egykori egyetemi tanárunk, Zékány Imre nagy figyelemmel olvasta írásainkat. Egy alkalommal, órai keretek között szóvá tette, hiányolja a local colort, a helyi színeket írásainkból. Sáfáry László Verhovina című kötetét említette példaként. Neki is igaza volt. A szerzőt azonban nem lehet megállítani, ha ki akar törni a „karámból”. Látásmódunk, ahogy jelenlétünk is, nagyobb terepre kívánkozik, és ez nem csak a magyar irodalmat érinti.
Formaművész vagy, köteteid a versformák valóságos tárházát adják. Hogyan alkotsz?
A forma is része a művészeti alkotásnak, ahogyan a játék, játékosság is. Erős belső zenei késztetés visz rá a formai kísérletekre. A közhiedelemmel ellentétben: a forma provokatív segítőtárs is a szövegalkotásban. Megnyitja a tudatalattit, teremti magát, előadja a mélyből, gyakran egységesen, készen, ami foglalkoztatja a gondolataimat, amin éppen őrlődök, amit kutatok, boncolgatok. Van ebben valami nesztelen és váratlan, ahogyan a szöveg alkalmakként teljes vértezetben lép a virtuális felületre vagy egy-egy füzet lapjaira, levélboríték hátlapjára – ami éppen a kezem ügyében van. Ebben Weöres Sándor az igazi példaképem.
Verseidben szabadon jársz-kelsz történelmi korokban, ugyanakkor a személyes emlékezet is nagyon erősen jelen van. Mi a kapcsolatod az idővel?
Minden idő, állítólag a tér is. Valójában én mindig a jövőben éltem. Bármit tettem, annak a jövő volt a kedvezményezettje. Időközben ez annyit változott, hogy végtelen lett és egybeolvadt minden, időben, térben egyaránt. Ami volt, az most is jelen van. Ez új, ezt mostanában rögzítem. Ehhez meg kellett özvegyülnöm, öregednem, elveszíteni szeretteim nagy részét és megérteni, hogy sosem veszítettem és veszítem el őket. Itt élnek bennem, a homlokom képernyője elém vetíti őket kívánság szerint. Hallom a hangjukat, jellegzetes szavajárásuk fel-feltör belőlem. Már minden időben és irányban tudok élni, megtanultam az elmúlástól.
Verseidben erős kapcsolódást alakítasz ki néhány múltban élt nővel, említhetnénk Szapphót, Bingeni Szent Hildegárdot, Sylvia Plath-ot, Marie Curie-t, illetve több alkotásodban is foglalkozol a női, asszonyi sorssal. Mi vezetett e témákhoz, illetve hogyan éled meg a saját nőiségedet?
Én őszintén utáltam nőnek lenni. Csak hátrányait érzékeltem fiatalkoromban. Az anyaság és sokirányú tevékenységem, az életem sok-sok kihívása és színei békítettek meg a nememmel. Együttérzésem elődeimmel ebből fakad. Őket is kiszolgáltatta nemi hovatartozásuk a társadalmi konvencióknak. Megneveztem őket, mert küzdelemre és győzelemre születtek. Ezáltal rokonaimnak, küzdőtársaimnak érzem őket. Nem vagyok feminista, a férfiakkal semmi bajom, de a társadalom még mindig egyoldalúan férfiközpontú. Ezért bűvöl el egy 1098-ban született német misztikus, polihisztor apátnő, akit 8 évesen adtak be szülei a bencés apácákhoz. A család tizedik gyermekeként született, és állítólag gyengécske volt, a járásával voltak problémái. Ehhez képest élete 81 éve alatt elképesztő teljesítménnyel bűvölte el rendtársait és a kor társadalmát. Ő az első „elődöm”, példaképem, akit méltán avattak szentté.
A 20. század végén Írországban még működtek az úgynevezett Magdolna-mosodák, 1996-ban szüntették meg őket. Egy életre bezárták és ingyen dolgoztatták a „bukott”, megesett vagy túl szép nőket, lányokat, minden emberi joguktól, teljes sorsuktól megfosztva. Ilyen élettörténetek után igazi kihívás volt Marie Curie-ről írnom. Sylvia Plath-ban pedig egy kicsit én is benne vagyok, mint ahogy az első költőnő, Szapphó sorsában is. Egy felvidéki irodalomtörténész szememre vetette, méghozzá írásban, hogy nem jeleztem a költőnő nemi identitását, állítólagos „eltévelyedését”. Sírjak vagy nevessek ezen? Krisztus előtt hatszáz évvel hogyan éltek a nők, a férfiak – ezt meg sem kíséreltem ábrázolni, sem kitalálni. Mivel Szapphó esetében az indított meg, hogy néhány töredékes sora is alkalmassá tette őt emlékezetünkre, hogy a római kori lírikusok, Catullus, Horatius nagy tisztelői voltak. Beálltam a tisztelők sorába magam is. Szakmai kísérletként is izgalmas volt a szapphói strófa anyanyelvemre alakítása, gondolataim rásimítása. A kezdeti kihívás egy éves termésben és egy új kötet megszületésében manifesztálódott. A Szapphó a szirten címével is üzeni: egy nagyon régi múltban költőelődöm feljutott a legmagasabbra, a Parnasszusra, annak is legkiemelkedőbb csúcsára. Továbbá emlékeztet bennünket arra is, hogy a Leszbosz szigetén született költőnő hogyan vetett véget életének ugyanitt. A legenda szerint szerelmi bánatában egy szikláról a tengerbe vetette magát, mert az ifjú nem viszonozta érzelmeit.
A digitalizáció elengedhetetlen része lett az életünknek, térhódítása egyre erőteljesebb. Tapasztalataid szerint milyen pozitív és negatív hatásai vannak az irodalomra?
A digitalizáció küzdötte le a távolságot, hozta közelebb a műveket az olvasókhoz, a szerzőket, kiadókat pedig rengeteg fölösleges munkától szabadította meg. Szöveget tárolni, javítani, nyomtatni, továbbítani – nagyon leegyszerűsödött, de még maga a nyomtatás, sokszorosítás is. Ha van hátulütője ennek a fejlődésnek, az legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy bármi kikerülhet az online térbe, többnyire akadálytalanul. Így összemosódnak értékek, illetve eltűnik a mérce ebben a digitális halmazban. A szakmai figyelem jelenleg alulfinanszírozottsága miatt alkalmatlan az értékrend felállítására vagy helyreállítására. Minél tovább tart ez a kaotikus állapot, annál nehezebb lesz visszahozni a mérce valamiféle rendszerét. Bátorság kérdése is egyre inkább. A publikálást szerencsésen megélő szerzők visszavonhatatlannak vélik szerepüket és helyüket a palettán. A fiatalok kifejezetten veszélyeztetettek e tekintetben. Gyors és könnyű sikereiket követően aggodalmas lesz szembenézni a következő etappal, amikor megmérettetnek és összeméretnek a teljes magyar irodalom érett alkotóival.
Mit üzennél a fiatal költőgenerációnak?
Drága Nagy László jut eszembe, magam előtt látom az arcát, ahogy mondja üzenetét a jövő nemzedéknek: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.”
Én nem vagyok ilyen pesszimista. Pedig folyamatosan fenyegetőznek háborúval, szegénységgel, a mesterséges intelligenciával, de alkalmanként bármivel. Az ember túlélésre teremtődött. Arcát újra és újra Istenhez hasonítja. Bukásai, tanulságai és tudatlansága ebben a ciklikusságban is visszatér az origóhoz: a kezdetek tisztaságához, fenségéhez. A költészet az a nyelv, ami ebben a megtisztulásban és újrakezdésben mágikus fonalként vezeti egy képzelt vagy valós fényforrás irányába, amit a szellem impulzusai táplálnak. Én bizakodásra vagyok kódolva, a lét dicséretére, ahogyan egyik kötetem címe évtizedekkel ezelőtt jelezte már.
Megjelent a Bárka 2026/4-es számában.
