Szalay Zoltán

Súgás

Valójában az egész nem volt több ennél a végtelen, mindent átható súgásnál. A súgás az súgás, ennyit tudtam addig is, épeszű ember nem gondol mindjárt arra, hogy ilyenkor meg is lehet halni. Én sem gondoltam, ez lett volna az utolsó, ami az eszembe jut, elvégre százszor és ezerszer megtettem már ezt az útvonalat ebben az időben ezzel a kissé megrottyant, de még mindig strapabíró, hűséges Mercedes Sprinterrel, a raktér már tök üres ilyenkor, és téphetek az elhagyatott esti úton, csak azt kockáztatom, hogy esetleg elém reppen egy fácán, de hát akkor meg jó kis fácánleves lesz belőle. Mikor hébe-hóba elütöttem egy-egy fácánt ezen a szakaszon, akkor se gondoltam a halálra. Gedeonnak már őzsuta is a kocsija elé ugrott, az megrázóbb élmény, de ő mégse halt meg. Én meg most semmivel, de tényleg semmivel sem találkoztam, csak jött a súgás a vakvilágból, mint valami átok, és annyi.

Soha nem beszéltek nekem erről igazán. Jó, homályosan szóba került alkalomadtán a dolog, mondjuk ha épp tényleg meghalt valami ismerős, de úgy beszéltünk róla, mintha valami hiba történt volna a rendszerben, hogy te magasságos ég, és persze csak suttogva, lesütött szemmel, hogy hallottad, a Margitka. Hát persze, van ez a hirtelen halál is, én elhiszem, de azért jólesett volna, ha valaki valami közelebbit elkottyant róla. Miért van, kérdem most, bár számomra közben, ahogy a kotnyeles kockafejek mondani szokták, okafogyottá vált a kérdés, mért van az tehát, hogy minden az anyám kínjáról tudnak mindent, erről az egészről meg, aminek mindenkivel meg kellene történnie, semmi anyag. Beszéltek nekem végig mindenféle sületlenségekről, és általában olyan magabiztossággal, hogy jó, ma még nem tudunk mindent, de nem ismerünk lehetetlent, nyugi. Még olyasmiket is mondtak, hogy az a legérthetetlenebb, hogy megérthető, és akkor somolyogtak. Mert azt nagyon tudtak, somolyogni.

A legrosszabb, hogy nincs is igazán miről beszámolnom. Csak ez a rohadt súgás történt velem, s éppen ez bosszant a leginkább. Nem pergett le előttem az életem filmje, nem láttam semmi fényt a távolban, alagutat sem, a kocsim műszerfalát láttam, rajta azt a nyamvadt barna kiskutyát ábrázoló naptárat, amire a feleségem cserélte ki minduntalan az én maszturbáló cicababás képeimet. Nekem valójában mindegy volt, mi van ott, a nőket a Harcsa nevű kolléga tette ki, igazából ő vívta ezt a háborút az asszonnyal. Szóval a kutyusokat láttam, a port a műszerfalon, a kátyúkkal tarkított úttestet, aminek minden egyes négyzetcentiméterét ismertem, mint a tenyeremet, és annyi. Hallani azonban olyat hallottam, amit még sose, mert ilyen súgást még a régi Tesla tévénk se volt képes produkálni. Más azonban nem volt, semmi nagy attrakció, szóval nem vettem észre, hogy a halál különösebben látványos lenne, az enyém legalábbis nem.

Persze ilyenkor azt szokták mondani, hogy miért pont én, és hát ezt én is mondhatom, egész nyugodtan, miért pont én ne mondhatnám? Hogy mért én érdemeltem ezt, hiszen soha semmi olyat nem tettem, amit most így kellett volna megtorolni, ráadásul ennyire álnokul. Pont én, aki tényleg nem egyszer és nem kétszer ott maradtam, miután kivittük az árut, és, annak ellenére, hogy ezt senki nem várhatta el tőlem, felcipeltem a rokkant nénikéknek akár a tizenötödikre is. Sőt, ha olyan napom volt, akár összeszerelni sem átallottam egy-egy egyszerűbb bútordarabot. Nem mondhatta rám senki, hogy aljas paraszt lennék. Persze, visszavághatnának, Kovács Feritől Szűz Máriáig mindenki azt felelhetné erre, hogy na igen, de miért más és nem te? S erre nem nagyon tudnék mit válaszolni, elhagyna a beszélőkém, még ha három jägert legurítottam volna előtte, akkor is. Mert, már amennyire sikerült megismernem ezt a rohadt dolgot, nem találtam én ebben semmi rendet, ugye ez a súgás is, ez nem engedett következtetni semmire, csak egyszerűen elhallgattatott.

Na igen, az életem filmje. Mintha lett volna bármiféle történetem, amit meg lehetett volna filmesíteni. Nem szoktak olyanokat megfilmesíteni, hogy az ember hordja a bútort naphosszat, aztán este meg elalszik a tévé előtt sörrel a kezében, és rácsurog a nyála a távirányítóra. Mondjuk egyszer az a kis nőcske az egyik lakásban, sok éve történt, de még mindig elég gyakran eszembe jut. Ha akkor nincs ott a Harcsa, akkor még talán valami lehetett is volna. Magamban azt az esetet már párszor megfilmesítettem, különbözű műfajokban.

De nem akarok én nagy dolgokat mondani itt senkinek. Nekem se mondott senki egy árva hangot se, hogy mire számítsak. Szóval hülye lennék kikotyogni, hogy akkor valójában mi van velem, és hogy a francba írhatom le ezt is például. Most akkor megint másnak csináljak jót? Még csak az kéne.