Falusi Márton
Rézmetszetén a mi országunk
Korosodom.
Többet foglalkozhatok
a fizikával, mint a lélektannal,
noha a kettő közti összefüggés
öregotthonok örökzöld slágere.
Érkezik a Foodpanda,
az élelmiszer-házhozszállítás.
Várom, hogy csöngessenek.
Kikkel érintkezzek, minek mozduljak ki,
tegyem próbára a magánautonómiát?
Nem folytatható eddigi életmódom,
a pia, a szex, a közügy és a líra
túlságosan is igénybe vették
a szabadságot,
mely romlandó, mint a hús.
Megromlottam
a szó többféle értelmében,
csak hát többé nincsen többféle értelem.
Jó, ha a szótári jelentést sikerül
egy-egy példamondatban tartósítani.
Felbontjuk, mint a befőttes üveget,
fogyasztható néhány napig, aztán lejár,
vége… de minek is?
Jöhet a következő
vákuumfóliázott lekvár, szörp, savanyúság.
Mauzóleumban tartós a példaember
lenini létigéje,
kiállom én a sort, csöndben lézengek,
ahol a szavak kijárási
tilalmától kiürültek képzeteink.
Nem tudom, hogyan s miből élek,
írok, holott nem végeztem magyar szakot
a kritikus helytálló tudomása szerint.
Ő nem költő, mégis a nyelvet használja
engedélyem nélkül és bűnszervezetben.
Elhasznált, rossz légkörben fertőz a jelenlét,
fritőzben gémberedik el a főzőolaj,
hogy diskurzusnak hívhassuk a feleselést,
elvágtassunk váltott fehérneművel
a légneművé szürkült megváltásig.
Nehogy a közműcégcsoport pocsékba
vízóraizzon, újra megszületünk
összehasonlítási szoboralapból.
Gázcsonkig hatoló, szónoki orrtúrás
kínál hellyel, vagy harmatos lepkefing.
Munkám az efféle összehasonlítás
im Großen und Ganzen,
ahogy mondották vala
a scharfes S az erényes ortográfia
kortársai, a nálunk hozzánk képestebbek.
Vagy a felfoghatatlanul különbözők.
Elvétem az üzemi hőfokot,
odaégek: rámpirít a toast.
Leforráz a modern szabadságfogalom
kialakulása Észak-Itáliában.
Császár és pápa, önkényúr és anarchia
között nem félúton, nem is egyikükhöz
közelebb, csak valahol ott, de hogy miféle
a helyes államberendezkedés,
később fog kiderülni, gondolták azidőtt,
mivel tovább kellett lépniük mifelénk,
átgázoltak rajta a centuriák,
kihagyták neki a helyet, majd utólag
beírják, mint én a vers címét, vagy a hívők
Isten nevét, amidőn bevégeztetik.
A tévedés a perspektíva biztos jele,
megnyomjuk a gombot a feloldozáshoz
nyomkövető mobilapplikációnkon,
telepítjük a közteret, elnevezzük,
tudjuk ám, hogy neki köszönhetjük magunkat.
Végtére mégiscsak okkal bocsátunk meg,
haragszunk az ellenünk tanúskodó múltra,
utódaink centenáriumokra
ítélnek bennünket az emlékezet-
fokozatú, szigorított börtöncsillagon.
Évfordulónként és feltételesen
bocsátanak szabadlábra, hogy ünnepségek
adjanak lehetőséget a felejtésre.
Dicsőség száll fejünkbe, főbenjáró
elme bomlik a zárt középosztályon.
Megittasulunk bölcs homlokzataink
belmagasságától, ám a szigeteléshez
használt kétely is szétmállik, mint az arccsont;
a műszaki rajz megkérdőjeleződik,
a kérdőjel precízen odarajzolódik.
Semmivel sem vagyunk alábbvalóak…
na jó, lássuk be, hogy tapasztalatainkhoz
mérten a Deákné vászna nem etalon.
Kiújultunk, akár a médiacézár
gyulladt zápfogától a médiaszájzár.
Leadtam tíz kilót, lötyög a mindenségi
turkálóból való öngúnya, korai
teltségérzet gyötör: félszavakból is értek.
Előbb nevetve mondom föl a leckét,
utána komolyan… de vajon ez melyik?
Reflux kínoz. A korral jár: erre persze
ráfoghatom az összes nyavalyámat.
Túl sokat nyeltem, elolvastam és megittam
már a magamét. Ugyanettől szenvedett
Bartolus de Saxoferrato, Dante,
Machiavelli, Hobbes, amiért Catullus
könnyelműen szabadalmaztatta az egyént.
Azóta halmozódik az egyéniség
Földünkön, akár a széndioxid, a freon
és az üvegházhatású közöny.
Kamaszként a tenisz tanított meg fogyni,
hízni, büszkén viselni a vereséget.
Oly rég nem forgattam, megáll bennem az ütő,
egyet pattan a szív az alapvonalon,
kihelyeztem fonákkal, hogy el ne érhesd.
Honátalakító vágóasztalunkra
fektetjük a hangsúlyt, akár a kisbabát.
Ajtósi császárt metsz száz rézmetszetén,
hogy a mi országunk a te országoddal
verje az ő országát fekete-fehérre.
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.
