Csillik Kristóf
Extended vulnerability
Simára kopott karfát markol,
cipőjével kőlapon topog,
indulna, mégsem tud,
valamit talán itt hagyott,
és elfordítja a fejét,
ne lássa, ahogy bent ülök
görnyedt háttal, csészével
borítót vesztett könyv fölött.
Aztán pattan a zár és átvág
rajtam a huzat, mi bejött vele,
borzongok, ahogy tüdőn kap
az előszoba műtőhidege.
Nézem a lyukat, hol sarka
a vékony szőnyegbe kapott,
megrándulnak az éjszakában
nyitva felejtett ablakok.
Odakint csattan a kapu.
Most félni kell és szélesre tárni,
bízni abban, hogy jó szökik be
ott, ahol beszökhet bármi.
Vállán a világ tenyere
Ráncolt homlokkal az ágy fölött,
mert hogy kerültek ajkaim egy
erekkel átszőtt vízhólyag köré?
És Anna reszkető combizma
szikrázott a déli napsütésben,
itt fáj, mutatta, meg itt, meg itt,
és lehúztam róla a cipőt,
karomban vittem a házba,
mert nincs még egy olyan egyedüllét,
mint a kihalt puszták menti séta,
és lehet, hogy húsz kilométer,
de, úgy tűnik, bizonyos dolgok
makacsabbak a fájdalomnál,
és tenyeremből itta a vizet,
én meg csókoltam sodrásirányt,
kék vénát egész a bokáig.
Nem tudtam máshogy jönni,
hallom őt nagyon messziről,
féltem, a héven elkapok valamit.
Aztán szárnyaiba takarózott,
én meg, hogy meg ne nyomja,
a glóriát vettem le fejéről,
néztem, éreztem és tudtam,
most velem együtt nézi őt a világ.
Sínpárok mentén baktat
A kutya, ami már reggel ágyamnál gubbaszt,
és ha sétálni megyek, láss csodát,
mint jól nevelt déli árny követ.
Leülnék, helyemen ül, s ha szólok,
hát hangomon ő beszél bármiről.
Átbóklásztam a pókháló-utakat,
és egy felüljáró hóna alatt
elült hirtelen minden gondolat,
csak néztem függni a holdat,
a galacsinba gyűrt éjszakát,
az önzést, mit hordozok.
Láttam az egészet,
fekete selyembe csavarva.
Így megyünk haza,
oldalamon a kutya,
s mit meg nem tennék, hogy ne kelljen
lefektetni az emlékezet sínpárjait.
Megjelent a Bárka 2021/1-es számában.
