Lajtos Nóra
kórtermek
a 19-es
novemberi esős reggelen a gátszakadás vagy császármetszés
mentén kínzó fájdalom feszül az ablaküvegre gyereksírások
hangjait kottázza le a kórterem kövezete édes anyatej cseppen
a csöppnyi szájak szélére amint a mellbimbó néha kicsusszan
az ajkak közül ringató nappalok és éjjelek karjain –
néha csak nézik egymást az anyák hárman egy szobában figyelik
a másik hogyan csinálja hogy pelenkáz a köldökcsonkra vigyázva
csecsemőnyi a csönd terebélyes a boldogság égig érő fája
Isten bepólyált képmásai lehelnek életet egy hétfői nap melankóliájába
a 214-es
amikor az infúzió sem elég a falat kaparó fájdalom
csillapítására akkor törik el minden ami addig egyben
volt bokák térdek combnyakok a hatágyas kórterembe
betolnak egy hetediket éjjeli kettőkor műtöttet
úgy hozattak neki orvosi fémeket csavarokat tűződrótot
és lemezt össze kell rakni minden darabot a csípőlapátból
csontot kell lefaragni s azt a bokába beültetni az eljárást
spongiosa plastica néhányszor eldúdolni majd minden
bőrréteget összefércelni az utolsó még ép lépésre emlékezni
és Isten lábnyomában egyszer végleg hazamenni
a 6-os
az izoláló hatosban gombkilincsnyire a szabadság
vakablakon át figyelő élő térkamerák pásztázzák
a kísérteties lényeket az egyik beteg nyakán átvérzik
a gézpólya a másik azt képzeli magáról hogy terhes
meztelenre vetkőzik úgy lejt hastáncot duzzadó mellét
fogja beszél hozzá majd énekel neki s egy vérszagú éjjelen
a lepedőjét sírva dörzsöli azt hiszi elvetélt a harmadik
kikötözve kulcsos bilinccsel könyörög hogy vakarják meg
az orrát kitépte a szedáló infúziót és ez lett a veszte
míg a negyedikre rányitják hajnalban a vécéajtót hogy
ne olvasson s írjon titokban elkobozzák tollát ceruzáját
ő a falból kikapart szöggel ujjbegyéből fakaszt vércseppeket
azzal ír búcsúlevelet egy pogácsás papírtányérra –
csak ők tudják hogy Isten hajszála hullik a vállukra
a 26-os
a jobb petefészekben szétdurrant a sárgatest a vérrel
telt hasi űrből nyolc decinyit csapoltak le hajnalig
folyt bele a vas míg várta a transzfúziót mellette
méhkaparással műtött feküdt nem néztek egymásra se
a gyengeség tompa moraját elnyomta egy chopin-etűd
melyet a harmadik beteg csöndesen magának fütyült
méhen kívül rekedt magzata mint vérző venyige vár
a tumorgyanús úgy hiszi letaposott fű a halál –
Isten bő, irgalmas ingujjában egyszer mindenki hazatalál
Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.
