Valahogy úgy van az,
bár látszatra irtózol tőlük,
lelked mélyén mégis elfogadod
a karácsonyi közhelyeket.

Advent első hetében
Londonban felnézel
a Canada Square magasába
és úgy érzed, hogy felhőket karcolsz.

Advent második hetében
a sikló felvisz Prágában
a Petřin-hegyre, és azt hiszed,
közelebb kerültél Teremtődhöz.

Ádvent harmadik hetében
Eperjesre utazol a szüleidhez, a kinőtt házba.
Kedvedért már felöltöztették a fenyőt
és szívük szakad, hogy nem maradsz velük.

Ádvent negyedik hetében
a Verhovinára érkezel, a télbe, szeretődhöz.
Szamovár ragyog a félhomályos szobában,
mint kecsketőgy a holdfényben.

Este mézes bort isztok a foszlós kalácsra,
reggel pásztorod egy marék havat szór
arcodba, kitörli álmodból
Londont, Prágát, Eperjest.

Ágyad mellett bárány béget panaszkodva,
nyakába kötve az ajándékod,
egy saját faragású hajpánt, pedig
szeretőd tudja, hogy nem hordasz soha ilyet.

Haszontalan, öncélú ajándék, csak hogy
rá emlékeztessen, meggyágat faragó
göcsörtös kezére, amellyel most
fejedre illeszti az ünnep szentségét.


Balla D. Károly fordítása