Győrei Zsolt
Könyvvel az ölben
Kiss Ottónak
Nemrég indultak el, és a lány már negyedszer hozta szóba az ölében tartott könyvet. Alig jutottak valameddig, de Iván már kezdett a türelme végére érni.
– Hagyjál már békén a hülyeségeiddel – förmedt rá.
– De ez lényeges – felelte a lány szelíden, de csökönyösen.
Ezt a csökönyösséget utálta benne a legjobban. Emiatt nem haladtak rendesen. Iván, ha ideges volt, óvatosan mindig lejjebb vitte a sebességet, nehogy balesetet okozzon. Most egészen negyvenig vett vissza, a legközelebbi kilométertábla lassított filmként közeledett feléjük. Ha a nagyapám léggömbjéről néznénk, gondolta, a kisujjam körménél is kisebb lenne az eddig megtett utunk. Pedig messzire mennek, több mint kétszáz kilométerre a fővárostól. Ha így tötymörgünk továbbra is, gondolta, és gyors fejszámolásba kezdett, még legalább két és fél óra. Cseszhetem a kora délutáni fényeket.
– Figyelj! Mennyit fotóztam össze-vissza? Van róla fogalmad? Hogy hány rohadt naptárképet csináltam már?
– Sokat – bólintott a lány, és ránézett. Sötétkék szemében Iván egy jóképű, magabiztos pasit látott. És egy kis ürességet.
– Mondjuk: rengeteget, jó? Vagy ötven komplett naptárat, szivi. Szorozd be – és mivel büszke volt rá, hogy művészféle (ezt mindig így mondta) létére gyorsan és pontosan számolt fejben, ő is beszorozta. – Hatszáz – mondta elégedetten. – Plusz ez a kilenc, az hatszázkilenc. Nem gondolod, hogy a hatszáztízediknél kezdek faksznizni!
– Enélkül nem fog sikerülni – emelte meg a lány az ölében tartott fehér könyvet.
Mégis a Cabriót kellett volna megvenni, futott át Iván fején, most egy mozdulattal kivághatnám a rohadt könyvét a fenébe.
– Bekrepál a Nikonom, vagy mi?
– Nem lesz lelke a képnek.
– Ne toljuk át süketbe, jó? Van ott egy híd, nagyon frankó, köröskörül az októberi folyópart, fűzfák, csupa piros meg sárga minden. Nem lélek kell ide, baszki, hanem szép, kora délutáni fények, meg egy kis pára a víz fölé, azt külön megköszönném. Aztán egy pizza, és már húzunk is hazafelé.
– Szerintem el kellene olvasnod – mondta a lány, mintha Iván idáig a falnak beszélt volna.
Csikorogva fékezett le, az újabb kilométertábla ijedten torpant meg előttük. Amikor kinyitotta a száját, még úgy volt, hogy kiparancsolja a lányt a kocsiból. Gyönyörű a melle, de az másnak is gyönyörű, gondolta, és modellek jutottak az eszébe. És vigyori pofát is rajzolt a kenőmájas csomagolópapírjára, ő pedig, amikor otthon nekiült vacsorázni, észrevette és felvidult, így kezdődött. Ez már ritkább, gondolta. De mindenre ez sem jogosítja fel.
– Oké, tíz oldal – mondta a kiparancsolás helyett. – Aztán leszállsz rólam.
A lány már ott se volt. Könnyedén kiugrott a kocsiból, és elsétált valamerre visszafelé. Csak négy és fél óra múlva bukkant fel újra, éppen akkor, amikor Iván befejezte a könyvet. Nem tudni, hol járt, talán a környéken csavargott, talán abban a nincsben, ahol azelőtt létezett, hogy Iván beszaladt volna kenyérért meg kenőmájasért a nonstop-boltba, ahol eladóként dolgozott. De az is lehet, hogy a világot kerülte meg, mert szemből érkezett vissza. Beült, és semmit sem kérdezett.
– Te jártál ezzel a krapekkel? – faggatózott a fiú húsz perc múlva, jó pár fürge kilométertáblával odább.
– Nem – felelte Emese, és kinézett az ablakon, mert ez csak a szó szoros értelmében volt igaz. Eltöltöttek egy estét az alföldi kisvárosban, a várszínház mögötti ligetben, és bár maga sem tudott róla, az a mozdulat, amellyel szégyenlősen eltakarta a mellét, a regénynek legalább két bekezdésében ott ringott láthatatlanul. Csak azt tudta, hogy azóta is azt az egyszerre tétova és ezért simogató, de mégis pontos és ezért követelő pillantást kereste minden férfi szemében. Egy szobor melle lett akkor a melléből, egyszerre hús, de a húsnál is húsabb kő.
– Merre csavarogtál, míg olvastam?
Ezt látta meg ennek a fiúnak a szemében is. Sikeres fotós volt, pedig nem fotózott igazán jól. Az a kilenc kép sem élt, amelyet eddig készített a „Tizenkét hónap – Tizenkét magyar város” fantázianevű naptárba, ami miatt havonta másik vidéki városba keltek útra. Nem volt semmi baj a képekkel. Jól eltalált fények, fák, barokk templomok és eklektikus városházák furcsa perspektívából, egyszer meg egy szecessziós villa egy pad hollóformán kimetszett oldaltámláján keresztül. Csupa ötlet, csupa finom megoldás, gondolta Emese. Csupa csaknem.
– Az út mellett sétáltam – felelte. – Sasok ültek a kerítéscölöpökön, azokat számoltam.
– Nem mind sas. Sőt a legtöbb nem sas. Héják, barna kányák általában. De még ölyv is több van, mint sas.
– Így ismered a madarakat? – kérdezte a lány.
Fekete könnyel megvéreznek, jutott ekkor eszébe Ivánnak a Képzelt riport, amit kamaszként annyit hallgatott, walkmannel a fülén, mikor az erdőbe ment madárlesre. Ez volt a kedvenc száma, mindig visszatekerte, pedig az nagyon fogyasztotta az elemet, neki meg nemigen volt pénze.
– Valamikor madárfotós akartam lenni – mondta. Eldicsekedhetett volna azzal is, hogy két fotója – az egyik éppen egy ölyvről készült – belekerült az Állatvilág című képes folyóiratba is, de úgy érezte, hogy ez a lány szavak nélkül is tudja ezt, és ha mégis hangosan kimondaná, csak elriasztaná a félénk, nehezen előbújt emléket. Inkább lefékezett. Nem azzal az ideges lendülettel, amellyel az előbb, ahogyan annak idején a sztárfotósok közé robbant be. Lassan állt meg, mint akinek inkább kérdezni-, mint mondanivalója van.
– És mennyit számoltál össze?
– Ötvenet – mondta a lány.
– Kereken? – kérdezte, és hátranyúlt a hátsó ülésen pihenő Nikonért.
– Cölöpön – Emese elmosolyodott, ahogyan azok a lányok mosolyognak, akik vigyori pofákat rajzolnak a kenőmájasok csomagolópapírjaira, madarakat számlálnak a kerítéscölöpökön és a Javrik könyvét olvassák – de azok is csak az októberi kora délutánokon.
– Keresünk még? Épp jók a fények – mondta Iván, és elindultak, a szemükben új madarakkal.
Emesének a fiú nagyapja jutott eszébe. Ha arra szállna a léggömbjén, elővenné a távcsövét, akkor látná őket, amint egy nagy kört írnak le, talán a földet kerülik, talán az időt. A kör szélén a cölöpök, mint a gyertyák, rajtuk a héják, a barna kányák, néha egy-egy ölyv, elvétve egy sas, mint lángok a gyertyákon. Ha ezt látná odaföntről, gondolta Emese, talán úgy örülne, mint a kisgyerek a születésnapi tortájának.
– Isten éltessen – ennyit mondott, csak úgy általában.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
