Bartus Gyula
Baldachin
A fiú kiszáll a vadonatúj autóból a töltés tetején. Megigazítja nadrágjában az inget, nyakkendőjét kissé szorosabbra húzza. A lány a kocsiban marad, lehúzza az ablakot, és némi értetlenséggel kiszól.
Ezt komolyan gondolja? Közelebb nem talált volna helyet?
Ezt a helyet akartam. Neked aztán nem mindegy?
A lány kedvetlenül néz a kocsiból a hömpölygő folyóra.
Gyere már! Szállj ki! Nem foglak bántani!
A barátom felírta a kocsija rendszámát!
Na, gyere! Ne hülyéskedj, szállj már ki! Nem szokásom csajokat kínozni.
Ajánlom is! Ha valami bajom esik, magát kicsinálják! Agyonverik!
A lány is kiszáll. Kis táskájából előveszi hajkeféjét, és megigazítja válláig érő, vörösre festett haját. Testén tigrismintás bikini, éppen csak elfedi melleit. Alsóneműje ennek tartozéka. Éppen addig takar, aminél tovább látni életveszély volna. Barna combjain combfixes harisnya. A lábán fekete túrabakancs. A szokatlan összeállítás izgatóan hat a fiúra. Belefeledkezik a késődélutáni látványba. A lány kerek fenekén megvillan a lenyugvó nap sugara, huncutul jelezve a víz felületéről, hogy ő is mindent lát. A fiú szinte falja tekintetével a látványt.
Na, mi az? – kérdezi a lány kedvetlenül. – Nem látott még nőt?
A fiú nem válaszol.
Csak egy óráról lehet szó! Annyival kell megelégednie! – mondja pimaszul a lány. – Aztán, lehet majd velem dicsekedni. Mindegyik azt teszi. De érdekes, sohasem a felesége előtt.
Nincs feleségem.
Mért nincs? Elbaltázta?
Nem is volt. Téged vártalak.
A lány értetlenül bámul.
A végén a kezemet is megkéri?
A fiú dadogva magyarázkodik.
Bocsánat! Ez… ez rossz mondat volt. Bocsánat!... De tényleg… nem értem… Hogy kerül az országútra egy ilyen gyönyörűség?... Az izzadt seggű kamionosok közé… Téged fotózni kellene!
Na, jól van, nem kérek erkölcsleckéket, oké?! Haladjunk!
A gát tetején keréknyom. A fiú elindul előre. A lány óvatosan lépked a még sáros földúton.
Miért ide hozott? Közelebbi nem volt?
Meg-megcsúszik.
Lett volna. De ahová most viszlek, azt már tegnap meg akartam mutatni neked.
Láttam magát tegnap. Akkor is, csak követett, leskelődött. Nem mert megszólítani?
Nem akartalak. Nagyon tetszett a feneked. Gondoltam, ingyen van.
Erre mégis odalépett a gázpedálra.
A lány hangjában szemrehányás.
A töltés aljában feltűnik egy romos, düledező tanya. A tető teljesen megrogyva. Egy ecetfa erősködik, küzd az életéért a ház hátsó falának tetején.
Hát ez? Mi a fene?
A lány megáll.
Hova hozott? Le kell oda menni? Tiszta sár minden! Nem mondta, hogy skanzenbe megyünk! Egyébként sincs időm! Letelt mára! Mennem kell a gyerekért!
Add a kezed!
A lány elhúzott szájjal bámul.
Na, vigyelek le ölben? Gyere már!
Bizonytalan lépésekkel leereszkednek a gátról.
Még jó, hogy a bakancsot szeretem! – igazítja meg a lány a mellein kacsingató aprócska bikini felső részét.
A fiú a kezét nyújtja.
Nana! – hárít a lány. – Nem vagyunk mi szerelmespár! A pénzéért ez nem jár.
Akarsz még többet? Fizetem! Van nálam! Akarod látni? Mennyi lesz? A kézfogást is beszámítva.
És előkotor a zsebéből egy halom, összehajtogatott papírpénzt.
Húszezer – közli a lány érzelemmentes hangon. Nagyot durrant a rágógumival.
Jól van – feleli a fiú. – Benne van a kézfogás is?
Benneee!
A lány hangja sürgető. Ő marja el a fiú kezét, és indul vele a romos vályogház felé.
Mit akar nekem itt megmutatni?
A fiú nagy lelkesedéssel beszélni kezd a romos tanya múltjáról. Szinte levegőt sem véve a mondatok között. Izgatottan beszél, mint akinek az egész gyerekkora itt játszódott le.
Ezt a tanyát már többször meglátogattam. Nagyon tetszik nekem… mert múltja van. Az egész hely olyan a számomra, mintha folyton csak meséket hallanék. Te nem hallod?... Nézd meg ezt a kertet!... Ez egy folyton termő kert. A korai cseresznyétől a késői barackig, itt minden megterem!
Előreszalad.
Jaj, hagyja már ezt az uncsi dumát! – húzza el a száját a lány. – Mennem kell a gyerekemért, mondtam.
Szeretném, ha te is látnád azt, amit én mindig látok, amikor ide eljövök! Ez egy legendás tanya. Története van.
Mindennek van története.
Nézd csak! – áll meg a fiú a ház hátsó részénél. – Valamelyik jó humorú gyerekcsapat vicces akart lenni, iderakta szegényeket.
Két kiskutya teteme egy szalmacsomón, melyet jól láthatóan a disznókarám közepére helyeztek.
Szegények! – húzza el a száját a lány. – Hogy lehettek ilyen kegyetlenek?
Most már mindegy!
A fiú elhúzza a lányt a tetemektől.
Gyere, nézzük meg a tanya többi részét is! Megmutatom belülről a házat!
Némi sietség után megállnak a bejárati ajtó előtt, melynek egyik szárnya már teljesen leszakadt a sarokvasáról.
Ez itt a konyha. Nézd! Milyen fantasztikus!
Ja, tényleg fantasztikus! Csupa por minden.
Gyere! Nézzük meg a szobát is! – lelkesedik tovább a fiú.
Odavezeti a lányt az első szoba ajtajához, aki bakancsával bukdácsol a deszkák és tégladarabok között.
Mit szólsz?
A fiú rámutat a belsőre. Leszakadt a mennyezet, és szinte teljesen beomlott a szobába. A tartógerenda megadta magát az időnek. Derékban tört ketté.
Haladjon már, legyen szíves! – türelmetlenkedik a lány. – Mondtam, hogy nincs időm ilyen vad romantikára!
A fiú mosolyog, szeme titkokkal teli.
Készítettem neked valamit, még délelőtt… Gyere!
Megfogja a lány kezét, kivezeti az udvarra, és megáll vele egy korhadó lovas kocsi előtt. Kerekeit az idők folyamán csaknem teljesen benőtte egy hatalmas bodzabokor. Éppen virágzó ágaival, a küllőinél fogva a kerekeket, szinte a talajhoz fonta. Mint aki előregondolt az időben, hogy még bizony hosszú időbe telik a szekérnek a teljes és végérvényes szétmállása. Szokatlan az élet effajta ragaszkodása. Talán dolga lesz még ennek a tákolmánynak a világon? A szekér úgy néz ki a föléje hajló ágak ölelésében, mint egy baldachinos ágy. A szekérderékban frissen vágott fű.
A lány lélegzete eláll. Némi habozás után elsőnek mászik fel a szekérre. Ráveti magát a füves boglya tetejére, és akár egy angyal, széttárja karjait.
Mondja, de őszintén! Hol talált ennyi pipacsot?
Fölmarkol egy csokrot belőle.
A fiú mosolyog.
Mentem egy keveset, mire ennyit összegyűjtöttem.
Akkor jöjjön! – int felé a lány, kedvesen. – Nem mondta, hogy ilyen meglepetésekkel készült... Nagyon tetszik!... Ez az illat! Fantasztikus!... Szeretem!
Nagyot szippant a friss fű- és bodzafelhőből.
A fiú felugrik, és úgy, röptében befekszik mellé. A lány megérinti az arcát, megcsókolja.
Itt akarja? – suttogja, simogatón.
Itt – válaszolja a fiú. – Már tegnap kitaláltam, hogy ezt neked feltétlenül látnod kell.
Izgalomtól fűtötten összeforr a szájuk.
A fiú hevesen csókolja a lány arcát, nyakát és fülcimpáit. Tenyerével egyre lejjebb merészkedik a testén. A melleiről oldalra tolja a kevéske szövetdarabot, és vadul a szájába szippantja a mellbimbókat. Kevés az élvezet, amit csupán a szája közvetít a gerincvelője bizsergéséhez. Félresimítja a lány ölét fedő másik aprócska szövetdarabot, és a nyelvével szeméremajkaira tapad. Mint aki visszabújni vágyik az elveszített anyaméhbe.
A lányra sokkolóan hat a magaslat és az illatos bodzasátor. Megadja magát. A fiú forgatja. Előre… oldalra… hátra… hasra… Megint előre… megint oldalra… megint hátra… megint hasra. Olyan fáradhatatlanul és telhetetlenül, mint aki bizonyos abban, hogy ez a lány és ez a pillanat lesz az utolsó szerelmi életében. És azután már nem létezik szerelem és ölelés.
Kis idő múlva pacsirták kergetik egymást, csivitelve a párás levegőben. Még mindig érezni a friss eső és a fű illatát.
Imádom a fenekedet! – mondja a fiú, miután ismételten hasára görgeti a lányt a szalmában.
Imádd a fenekemet!
A lány, úgy, hason fekve fölmarkol egy halom füvet, és hátraszórja. Pusztán a meztelen feneke és a széttárt harisnyás combok láthatók. A távolban megnyugodnak a pacsirták is.
Csönd.
Csukott szemmel, aléltan, egymás kezét fogva fekszenek a szétzúzott fűrakáson.
Amikor a fiú kinyitja a szemét, meglátja a könnyeket. Szó nélkül lecsókolja mindkét folyót a lány arcáról.
Hozzám jössz?
A lány, mint akit édes álmából költöttek fel éppen, hirtelen bosszús veszekedésbe kezd.
Mondtam már neked, hogy nem!... Hát nem érted?... Miért nem érted?...
Lemászik a szalmáról.
Gyere már! Mennem kell a gyerekért! Az anyám így is megöl, hogy hol vagyok!
Szalad a gát tetején parkoló autóhoz. A fiú lekászálódik. Kiabálniuk kell, annyira előresietetett a lány.
Miért nem akarod? – ordítja a fiú. – Mi bajod van ezzel az egésszel?... Nem érted? Állj már meg! Hallod?!
Hányszor kell még elmondanom neked?! Nem, nem, nem!... És nem!... Nem megyek hozzád!...Talán sohasem!
De hát miért?! – ordítja a fiú. – Mi bajod van velem?!... Azt mondd már meg, hogy mi bajod van velem?!
Nem veled van bajom! – ordítja a lány. – Hanem veletek!... Veletek van bajom!
Mi bajod van velünk?! – ordítja a fiú. – Mi bajod van velem?!
A lány a kocsihoz ér. Szinte feltépi az ajtót.
Az, hogy ha hozzád megyek, te is el fogod felejteni ezt! El fogod felejteni, hogy most mit tettél értem! Nem lesz egy ötleted sem, hogy továbbra is megtarthass magadnak! Hogy továbbra is elhitesd velem azt, hogy mennyire szeretsz!
Bepattan a kocsiba. A fiú ebben a pillanatban ér oda.
Sohasem fogom elfelejteni! Sohasem, hogy mennyire szeretlek! Lesz továbbra is ötletem, hogy bizonyítsam!
A fiú liheg.
A lány rá se néz.
Láttam én már karón varjút!
Karon, varjút?... Karon varjút én még nem láttam!... Karon sólymot, azt igen!... De karon varjút?
A lány hangja megenyhül.
Hülye. Na, ülj már be a kocsiba, mert az anyám megöl, hogy hol vagyok.
A fiú beszáll, indít.
Aztán legközelebb lehetőleg valami olyan helyet találj ki, ahol nem fogok szánkázni a sárban! Jó?
Mondtam. Van még ötletem. Bőven.
Az autó hatalmas gázfröccsös lendülettel leszalad a gát tetejéről. Egy darabig még hallani a lehúzott ablakból a lány félelemmel teli, nevetős sikoltozását.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
