Olvasónapló

Krusovszky_akik.jpg

 

Kustár György

Akik mégis lettünk

 

Krusovszky Dénes regénye több szempontból is meglepetés. Úgy történelmi napló, hogy nem csúszik bele a múlt faggatásának aprólékos részleteibe. Politikus, de csak szőrmentén. Családtörténet, de nem lineárisan felgöngyölített többgenerációs mese. Ugyanakkor ízig-vérig generációs történet. Az Y-generációé, bizonytalanságaival, céltalan agresszivitásával, komoly jövőkép nélkül, őszinte és mégis úttalan küszködéseivel együtt. Talán éppen ez a kor- és kórrajz teszi ezt a regényt olyan népszerűvé. Mindez pedig kétségkívül komoly erénye a regénynek. És úgy tűnik, a szándékos töredezettsége ellenére kipolírozott, kisimított történetben több tárgy is fontossá válik. Például a giccses új emlékművek, egy Polimer kazetta, egy vastüdőn élő nő festménye, a padláson meglelt fényképek, egyáltalán a múltat és a jelent jelző támpontok, legyen az a szanatórium kihalt épülete, a vágási kocsma vagy az Agyarország album.

Krusovszky ezeken a tárgyakon, épületeken keresztül, de az ezekhez kapcsolódó szereplők történetén keresztül is bevallottan az idő problémáját közelíti meg. Hogyan hat a múlt? Mi történik az elfelejtett és nem folytatható lehetőségekkel? Hogyan lepleződik le a letagadott történelem? És mi lesz a meg nem élt idővel? Kicsit az az érzésem, hogy a magába záródó történet a Prédikátor könyvének bölcsességét visszhangozza: „nincs semmi új a nap alatt”, mert minden körbejár. Valójában oda érkezünk, ahonnan elindultunk. Vajon ugyanúgy, ahogyan elindultunk? A záró fejezet felismerése („Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.”) a prédikátori megállapítással szembefeszülve azt mondja ki, hogy a bejárt út minimum ezzel a felismeréssel kecsegtethet. Annak ellenére, hogy minden pillanatban elveszítünk abból, akik lehetünk, mivel választásaink és a minket ért nem választott események folyton kifosztanak, akár úgy is, hogy fogalmunk sincs arról, mit veszítettünk. Ezt meséli a regény második fejezete, a Dzsinn címet viselő betétregény. Pontosabban annak a kazettának a sorsát és a rajta hallottak hátterét, amit a főszereplő, Lente Bálint véletlenül talál meg a magára hagyott hajdúvágási kastély épületében. Szerintem ez a regény legjobban megírt és legerősebb része. Sűrű, drámai, és ebben a részben a szerző a nyelvre is rátalál.

Az Ágnes és a gondozó közt szövődő, szemérmességgel és visszafogott erotikával teli meg-nem-születő kapcsolat leírásának egyik részlete méltán kerül a könyv hátsó borítójára. A narrátor itt is arról beszél, ami nem valósulhat meg, a betegek és a gondozó végül a regény zárlatában feltáruló sorsán keresztül. Ahogyan a fejezetben fontossá váló festmény is arról a nem lehetséges jövőről beszél, amikor mindegyik, egyébként vastüdő nélkül életképtelen kórházlakó egy tisztáson üldögél, napsütéses piknik kellős közepén. A dicstelen múlt egyik jelenete is itt kerül a felszínre, melyet aztán a későbbi emlékműállítási hullám még dicstelenebb politikai egyneműsítő tendenciája ellenpontoz. Mintha ezt írná körül a többi fejezet: Juli és Bálint korábbi kapcsolata és újabb találkozása, hasonlóan a Magda-szálhoz, azt mutatja be, miért nem lehet egyik sem tovább folytatható viszony. Bálint apjával való kapcsolata az igazság megformálódásának pillanatáig, a múlt összeillesztésének és a kényszerű összezártságnak köszönhetően mintha fokozatosan javulna, hogy aztán ismét semmivé váljon. Ahogy Tuba, a kiismerhetetlen, a megbántott, a leskelődő „barát” sem lesz már az, aki lehetett volna: eltűnik, hogy aztán végzetéről Bálint közvetve értesüljön.

A sok szempontú „időregény” történetmesélése a regény többi részében némileg egyenetlen, és bár a szöveg líraira hangolt, szóválasztása nem minden esetben szerencsés. A történet széttörése viszont jó ötlet, bár a regény végén nem a konkrét felismerés és a szálak összefűzése, hanem a narrációnak az első fejezethez visszaírása volt rám nagyobb hatással.

A több szálon futó történet összességében érdekesen veti fel a kérdést, hogy mit veszítünk és mit nyerünk az idővel. Szerencsére a regény nem rajzol túl didaktikus utat. Megmarad a keresésnél, a bizonytalanságnál, a leleplezés eseteit nem emeli egy kálvária stációivá, sem egy fejlődésregény meghatározó pontjaivá. Mesél és megállapít. Azt, hogy mivé nem lettünk. De eközben mégiscsak azt állítja – minden kudarc, elfelejtett és félreállított vagy meg nem élt lehetőség ellenére - lettünk, lehetünk, és leszünk valakivé. Még ha ez a kép, amit arról rajzol, hogy mivé, nem is túl szívderítő.

 

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem, Magvető, Bp., 2019. 539 oldal, 3999 Ft


 

Főoldal

2019. október 30.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesTextLáng Zsolt nyerte a Libri irodalmi díjat, a közönségdíj Grecsó Krisztiáné1% a Körös Irodalmi TársaságnakKihirdették a megújult fordítástámogatási pályázat első nyerteseit
Ütőér
Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Versek
Fodor Veronika verseiMarczinka Csaba verseiFellinger Károly versei Falusi Márton versei
Prózák
Darvasi László: Egy tehén halálaFiatal írók a bezártságban - Csorvási Noémi: Fontos, hogy ne essünk ki a ritmusbólFiatal írók a bezártságban – Biró Sára: Egy rendszer összeomlása Molnár Krisztina Rita: Gombosdoboz
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA