Legújabb könyved nemrég látott napvilágot, Budapest vőlegényei címmel. Kik azok a „vőlegények”, és miért épp Budapest a választott helyszín?

     Hadd kezdjem a végén: azért Budapest a helyszín, mert az a szűkebb hazám (még szűkebben pedig a kilencedik kerület, Ferencváros). Hasonlóan a regény főszereplőjéhez, ugyan Budapesten születtem, de vidéken nőttem föl, a családom is vidéken gyökerezik, noha nagyon sok tagjának volt valami köze Budapesthez. Bennem gyerek- és kamasz koromban afféle mágikus-misztikus helyként élt a főváros, azzal együtt, hogy jószerivel semmit nem tudtam róla. Aztán miután közelebbről megismerkedtem vele, sokáig haragban voltunk – csodáltam, de ugyanakkor féltem is tőle, és amilyen gyakran csak lehetett, igyekeztem mindig meglépni mellőle, amikor csak tehettem, húztam le vidékre. Ez odáig fajult, hogy az ezredforduló környékén egy évet laktam egy Pest alatti faluban, onnét jártam be minden nap, ingáztam. Emlékszem, amikor sötétedés után értem haza, az égbolton ragyogtak a csillagok, viszont észak felé, Pest irányába félkör formájú fénysáv ragyogta be a sötét eget: az volt Budapest. Leírhatatlan látvány… Szóval, végül is tíz évembe került, mire megszerettem ezt a várost, de most már ott tartok, hogy nem tudnék máshol élni. A cím igazából játék, tréfás utalás, mondjuk, Podmaniczky báróra, vagy mindazokra, akik hozzám hasonlóan Budapest szerelmesének vallják magukat.

     Milyennek ítéled a regény fogadtatását; egyáltalán: a szakmai visszhang fontosabb számodra, vagy az olvasók elismerése? Ha már itt vagyunk: hogyan méred az ismertséged – kapsz leveleket, vagy „turnéztatod” a könyveidet?

     Nem turnéztatom, két kislányom van, már csak miattuk is nehezen tudnék turnéra indulni. Különben pedig a kritikai visszhangot tekintve ez a regény egyelőre eltűnőben van a süllyesztőben, dacára annak, hogy akik olvasták (kollégák is) rendre nagy elismeréssel nyilatkoztak róla. Leveleket viszont igen, kapok, az olvasóktól, néha egészen hátborzongatóakat is, legutóbb például megírta valaki, hogy az egyik könyvem hol és miben nyújtott neki segítséget; ilyenkor mindig megszeppenek és megdöbbenek: ez az, amikor a művek a szerzőjüktől független önálló életre kelnek.

     Mathias rex, Báthory Zsigmond, Rózsakereszt – lebírhatatlannak tűnik a történelmi érdeklődésed. A Budapest vőlegényeit olvasva is többször az volt az érzésem, afféle olvasmányos történelmi kalauzt tartok a kezemben.

     Most már szépen beleültem ebbe a skatulyába, de semmi gond, vállalom, és ha valamiféle specialitást kölcsönöz, akkor még külön jó is. Különben meg a történelem nem csupán a múlt és annak ismerete. A történelem a mi életünk. Ott van a sorsunkban és a sejtjeinkben. Ahogy most élünk, amivel foglalkozunk, amikről beszélünk, azok mind ezer szállal kötődnek apáink és dédapáink cselekedeteihez, ergo bizonyos történelmi dolgokhoz. Mint ahogy jelen esetben mi formáljuk az utódaink életét, és egyszer mi leszünk számukra történelem. Tulajdonképpen a történelem nem más, mint az emberi élet és az emberi kultúra folytonossága. Akkor kezdődött, amikor az ember gondolkodni kezdett, és akkor fog véget érni, amikor a Homo sapiens lelép a színről. Amúgy meg, konkrétan erre a regényre gondolva, a helyzet eredetileg még ennél is súlyosabb volt, mígnem biztos és pontos kezű állandó kiadói szerkesztőm javaslatára „Talált, süllyedt!” fölkiáltással ki nem húztam olykor egész fejezeteket is, hogy valamelyest csökkentsem a „bédekker fílinget”.

    A Péterfi Andrással közösen jegyzett négykezes „füveskönyvben” (Berettás könyv) azt írod, kedvenc tíz zenekarod a Beatles. Melyik lenne a következő tízes, egyáltalán: hogyan él John Lennon?

     Igen, a másik skatulya. Na jó, beszéljünk erről is. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy nálam a Beatles a szakrális szférában van. Vagy legalábbis volt. Lehet, hogy megöregedtem, vagy mi a franc, mindenesetre mostanság vannak olyan dolgok az életben, amelyeket sokkal fontosabbnak tartok a hajdani rajongás tárgyánál. A Beatlesszel foglalkozó életrajzi és egyéb könyveim például már évek óta a lomtárként funkcionáló, előszobai galérián porosodnak, pedig azelőtt milyen nagy becsben tartottam őket… A nagyobbik lányom ellenben odáig van a Sárga tengeralattjáró című rajzfilmért, pedig tényleg nem erőltettem, egyszer kíváncsiságból betettem neki a dvd-t, és így alakult.

     Tárcáidban, kisnovelláidban gyakorta találkozni Sárosdival, a prózaíróval. Szánsz neki a közelebbi jövőben valamilyen (fő)szerepet, vagy egyelőre kisprózai utakon követhetjük nyomon a pályafutását?

     Sárosdival mostanában nemigen találkozni, legalábbis nem annyira gyakran, mint amikor pár éve még valóban rendszeres főszereplője volt a tárcáimnak, sőt egy-egy novellát is kanyarintottam köréje. Kicsit meguntuk egymást, vagy legalábbis lazítottunk a szálakon. Egy időben komolyan fontolgattam, hogy kinyírom, aztán végül megkegyelmeztem neki, úgyhogy azóta előfordult, hogy egyszer-egyszer újra föltűnt. De komolyabban mostanában nem számolok vele. Kiléptem abból a folyóból, ami persze nem jelenti azt, hogy nem lépek többet bele. Antik bölcsesség ide vagy oda.

 

                                                                              (Kiss László)