Megkérdeztük


 

 

acsndetugy

 

 

 

Megkérdeztük Bartis Attilát

 


Idén két kötete is megjelent a Magvetőnél, A csöndet úgy és az Amiről lehet. Nagy kaland volt számomra így együtt ez a két könyv. A 365 mobiltelefonnal fényképezett képet tartalmazó kötet (fotónapló) megértését segítette a Kemény Istvánnal közös három interjú.


A beszélgetőkönyv alapján a legmélyebb benyomásom önnel kapcsolatban a sors alakító ereje. Gondolok itt az erdélyi gyökerekre, az író, költő elődökre. Édesapja, Bartis Ferenc Legenda fiamnak című verséből idézek: „Attila, ne ródd föl sohase apádnak sorsát". Jól látom, hogy a sors, az identitás erőteljes hangsúlyt kap önnél?


Igen, jól látja, csak a sors az egy kényes szó, nagyon nehéz pontosan használni. Maradjunk annyiban, hogy kizárólag azt nevezzük sorsnak, ami az akaratunktól, a képességeinktől függetlenül adatik az életben, tehát az, hogy hova születünk, milyen családba, milyen földrajzi, történelmi közegbe. Ez persze, hogy meghatározó, és rányomja a bélyegét az ember egész életére. De az, hogy miként alakítja az életét, mit kezd azzal a csomaggal, amit kapott, már nehezen nevezhető sorsnak. Az életem alakulásának azon részét, ahol megjelenik a személyes felelősség, már soha nem kérhetem számon a sorson, kizárólag magamon.

 

„A felismerés, hogy amíg nem értem a saját balsorsom, addig fogalmazgathatok bármilyen illedelmesen, soha nem fogom a másik sorstalanságát igazán megérteni"- mondja a riportkönyvben. A saját sors megértése életfeladat. Hol tart ebben?


Mindig nehéz helyzetben voltam a „holtartást" illetőleg, de talán most vagyok a leglabilisabb állapotban. Ennek sok oka van, de a legfőbb talán, hogy nemrég jöttem meg Kínából, és ez a két hónap, amit ott töltöttem, valószínűleg sokkal több mindent változtatott meg bennem, mint mondjuk a tizennégy hónapnyi Berlin. Csak még magam sem tudom pontosan, hogy mit. Majd kiderül.


Néhány évvel ezelőtt az Alexandra Pódiumon Kőrössi P. József vendége volt, amikor is egy furcsa dolog történt. A színpadon megcsörrent a telefonja. Édesapja telefonszámát jelezte ki, aki akkoriban halt meg. Nagyon megdöbbent, hogy lehet ez. Emlékezetes eset. Barátságban van az ilyen megmagyarázhatatlan esetekkel? A riportkönyvben is van szó ilyen véletlenekről. Mit gondol, mi volt ez? Akkor ott egy jó percre megállt a beszélgetés.


Isten igazából az a csoda, hogy csak egy jó percre állt meg a beszélgetés. Én akkor azt hittem, hogy végleg megállt. Nem tudom véletlennek tekinteni az ilyesmit, még abban az esetben se, ha van a történtekre egy olyan racionális magyarázat, amely alapján akár annak is tekinthetném. Erre volt racionális magyarázat. Nagyon egyszerű dolog történt. Amikor Apám bekerült a kórházba, András Lacitól (akiről elég sok szó esik a beszélgetős könyvben, Lacival és Istvánnal mi egy elég erős háromszöget alkotunk már huszonöt éve), szóval Lacitól kölcsönkértem egy telefonkártyát, mert az Apámé már nem működött. Apám meghalt. Utána visszaadtam a kártyát Lacinak, akinek épp megjött az édesanyja Kanadából, és ugyanezt a kártyát használta. Akkor tette be a telefonba, és véletlenül rossz gombot nyomott meg, így véletlenül fölhívott engem, ott a beszélgetés kellős közepén. Én pedig az életben először bekapcsolva felejtettem a telefonom egy közszerepléskor. Ráadásul úgy, hogy előtte a mosdóban elővettem, hogy kikapcsoljam, és véletlenül mégse kapcsoltam ki. A telefon pedig megszólalt, és azt jelezte, hogy Apám hív a kórházból. Szóval túl sok ebben a véletlen ahhoz, hogy véletlen legyen.

 

Kemény Istvánnal az Amiről lehet című könyvben egymással beszélgetnek arról, amiről lehet. Miért lett ez a címe? Van olyan is, amiről nem lehet?


Itt azért hangsúlyozzuk ki, hogy ez nem az én könyvem, hanem közös könyv. A cím egy Wittgenstein-idézetből származik: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." Persze, hogy van olyan, amiről nem lehet. Nem azért, mert nem szabad, mert nem illik vagy mert nem tesz jót, hanem azért, mert egyszerűen nem lehet. Mert a fogalmaink, amivel le tudjuk írni a világot, kevesek ahhoz, hogy beszélni lehessen róla. Már szinte nyomdában volt a kötet, és még mindig nem volt címe. Ugyanaz történt, mint pár más könyvnél, voltak jó címek, meg rossz címek, csak épp a könyv címe nem volt meg az utolsó pillanatig. Aztán egyszer csak arra ébredt az ember, hogy megvan. És ilyenkor úgy van meg, hogy attól kezdve nem képezi vita tárgyát, hogy jó-e vagy rossz. Egyszerűen ez a címe. Ennyi.

 

És ki ébredt erre?


Most kivételesen én, de ugyanígy ébredhetett volna rá István is.


Egy kicsit a barátságukról is szeretnék kérdezni. Hatottak is egymásra, például a könyvből tudom, hogy őt ihlette A séta Az ellenség művészetére.


Bocsánat, fordítva: rám hatott Az ellenség művészete A séta írása közben. Amikor '86 tavaszán mi megismerkedtünk, ő már javában írta a könyvét. Istvánék akkoriban kint laktak Budaörsön és én A sétát náluk kezdtem írni, a teraszon. És rám hatott nagy mértékben az ő prózája. Meg a versei is. De... nincs nekem bajom az úgynevezett irodalmi barátságokkal, csak mi ezt nem annak éljük meg. Persze, hogy az irodalom megkerülhetetlen, persze, hogy jelen van a barátságunkban, de semmiképpen nem ez a kulcsa.

 

Írtak együtt egy drámát, a Félszentet. Mit lehet erről tudni? Vannak még közös terveik?


Közösen tervünk nincs e pillanatban, de ez semmit nem jelent. A Félszent írása egy elég tanulságos történet volt. Tragédiának szántuk, de még véletlenül sem az lett belőle, kiderült, hogy nem lehet négykezes tragédiát írni. Hosszú ideig nagyon nem szerettük ezt a darabot, aztán mostanában, egymástól teljesen függetlenül újra olvastuk és rájöttünk, hogy tulajdonképpen nem is annyira rossz, mint amennyire rossznak képzeltük. Legalábbis menthető lenne, de a megmentésén már nem fogunk dolgozni. Három évig írtuk a három felvonást, mert nagyszerű alkalom volt arra, hogy meg tudjunk lógni Budapestről. Többnyire Erdélybe mentünk, Szárhegyre, de egyszer meglógtunk egészen Damaszkuszig. Ha az ember a munkájára hivatkozik, hajlamos azt hinni, hogy nyugodtan összecsomagolhat, mert senki nem orrol meg rá.

Szóval sok szempontból kudarc volt ez a darab, de azt legalább megtudtuk, hogy négykezes tragédia nincs. Pedig mindketten meglehetősen tragikus alkatúak vagyunk, és tényleg együtt írtuk, olyannyira, hogy még számunkra is kibogozhatatlan, mi kitől származik. Van benne egy-két nagyon jellegzetesen Istvános mondat, például a „hogy fütyül a szél fent, fél szent", van benne egy elég rövidre sikerült nagymonológ, amiről tudom, hogy a sajátom, de ezeket leszámítva gyakorlatilag kibogozhatatlan, hogy melyik mondat kié.

 

amirol

 

Kemény István mondja a könyvben, hogy A séta szerinte kafkai, mert kísérteties pontossággal foglalja össze azt, ami kilencvenig történt, és újraolvasva is időtálló. Egyetért ezzel, hogy Kafkához hasonlítja?


Én inkább úgy fogalmaznék, hogy értem, hogy miért hasonlítja Kafkához. Az, hogy mennyire időtálló, az idővel fog kiderülni. Egyelőre még állja, de a mi életünk igen röpke ahhoz, hogy hosszú távú megállapításokat tehessünk.


"Olvasó! Már kezedbe vetted ezt a könyvet. Kérlek, lapozz bele most, és olvass el három mondatot. A sétáknak gyógyereje van. Már-már varázs" - kezdi A séta hátsó borítóján ajánlását Kemény István. A beszélgetőkönyvben is van szó az ön egyedi látásmódjáról. Tandori azt írta erről a könyvről, hogy nagyon jól áll a magyar irodalomban - egyedül. Ez a látásmód vajon hol azonos és hol tér el a szövegek és a képek esetében?


Az a valóság, hogy nem csak arról van szó, hogy én vagyok a legkevésbé hivatott ezt elemezni, hanem valószínűleg én vagyok a legkevésbé alkalmas is ezt elemezni. Egyszerűen nem áll módomban megítélni a saját látásmódomat, mert ahhoz kívülről kéne, lássam. És az ember persze nagy erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy kívülről lássa saját magát, de valljuk be, nagyon kicsi az esélye rá, hogy ez maradéktalanul sikerüljön neki. Az én látásmódom számomra maga a természetes látásmód, és csak ezzel rendelkezem, csak ezt formálhatom. Így minden, ami ettől különbözik, az valami olyasmi, amit megismernem kell, elfogadnom, befogadnom, megértenem, hiszen mind rajtam kívül van. Ezért megítélni se tudom a saját látásmódom ugyanúgy, ahogy a sajátomon keresztül megítélem valaki más látásmódját.

 

Azért is érdekes számomra ez itt, mert azt írja, hogy amikor elkezdte írni A sétát, akkor maga is meglepődött azon, hogy mi lett belőle.


Úgy emlékszem, ezt A nyugalomról mondtam, nem A sétáról. Ami nem azt jelenti, hogy A sétánál nem lepődtem meg, de ezt A nyugalomban szereplő anyaképpel kapcsolatban mondtam. Igen szkeptikusan fogadok minden olyan állítást, hogy „de hiszen ez csak fikció, csak irodalom, de hiszen ez csak ki lett találva". Ami nincs bennünk, azt nem tudjuk kitalálni, ilyen Isten nincs, és amikor A nyugalom elkészült, megdöbbentem, hogy mi van bennem. Édesanyám nagyon korán meghalt, 1983-ban, én 15 éves voltam, és hát egy olyan anyakép élt és él mind a mai napig is bennem, ami - mondjuk így - köszönőviszonyban sincs A nyugalom anyaképével. Édesanyámnak se az élete, se a személyisége semmilyen módon nem támasztja alá ezt a képet, bennem mégis ott van, hiszen ezt a könyvet én írtam. Erre mondtam, hogy megdöbbentem a saját írásomtól.


Írás és fényképezés, ez a kettő együtt vagyok én - írja. Fotográfusnak, azaz fényírónak nevezi magát. Miben látja a különbséget a szavak és a képek nyújtotta kifejezési lehetőség között?


Ezt én még szűkíteném egy kicsit. Az evidens, hogy a szavak és a képek két nagyon különböző utat járnak be, másról szólnak és másképp hatnak, de a képeken belül is a fotográfia egy egészen speciális helyen van, összehasonlítva más képalkotó módszerekkel, rajzzal, festészettel, bármivel. Minden művészetek közül a fotográfia a legkiszolgáltatottabb a külső valóságnak. Másrészt, pont ezért, a leglabilisabb a viszonya a valósággal. És ettől nem áll módomban elvonatkoztatni. Hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy a fotográfia megörökít. Pontosan tudjuk, hogy ez nem igaz, de mégsem tudjuk másképpen kezelni a fotográfiát. Úgy beszélünk róla, mint a leghitelesebb eszközről, ami alkalmas a valóság megörökítésére. Csakhogy ez egy nagyon kényes dolog, mert a valóságnak az egyik legfontosabb eleme az idő, a folyamat, és ezzel a fotográfia nagyon nehezen tud mit kezdeni.

A fénykép állókép. Nem tartalmazza az időt. A képhez mellékelt információ nélkül soha az életben nem fogjuk megtudni, hogy mi történt az exponálás előtt és mi történt utána - mégis úgy kezeljük a látottat, mintha általa valami pontos tudással rendelkeznénk arról a valóságról, amit ábrázol. Próbálok szélsőséges példát mondani: lehet, hogy egy csókot látunk a képen, de utána valamelyikük fölvágta az ereit. Ha nem rendelkezünk ezzel a kísérő információval, a képet értelmezhetjük ugyan, sőt ezt akaratlanul is megtesszük, de az értelmezésünknek semmi köze nem lesz a valósághoz. Nem tudom pontosan, hogy számomra miért lett ekkora fontossága a fényképezésnek, de lehet, hogy pont a hozzá való ambivalens viszonyom miatt. A vizualitás mindig is fontos volt, annak idején képzőművészetet tanultam, de valamiért felváltotta a festészetet a fotográfia.

 

Miért lett ez a címe, hogy A csöndet úgy? Lehet, hogy nem vettem észre valami utalást...


Nem vehette észre, mert nincs is rá utalás, és ezzel máris itt az élő példa, hogy ha nincs utalás, akkor a kép ábrázolta valóság értelmezésével adott esetben akár meg se próbálkozunk, mert tudjuk, hogy reménytelen. Azon kívül, amit látunk, nem látunk semmit. Az előbb azt mondtam, hogy nincsenek véletlenek, így ezt se tekintsük véletlennek: ez az egyetlen olyan kép a könyvben, ami véletlenül készült. Mentem Prágába egy felolvasásra, Ferihegyen fölszálltam a repülőgépre és a telefonnal még készítettem pár képet az ablakából. És úgy maradt a telefon, fényképező funkcióra kapcsolva. Aztán elkezdtem olvasni egy könyvet, nem emlékszem, mit, még felszállás előtt. Amikor a légikisasszony megkért, hogy kapcsoljam ki a telefont, véletlenül megnyomtam az exponáló gombot, és a két ujjam között véletlenül lefényképeztem azt a könyvlapot, amit éppen olvastam. És a fotográfián „A csöndet úgy" az egyetlen még valamennyire értelmes mondatrész. De valójában azért lett ez a kép fontos, mert aznap este volt Prágában egy szívroham-szerűségem, amikor megtapasztaltam a valódi halálfélelmet, azt, amiről egészen addig meglehetősen felelőtlenül azt állítottam, hogy ismerem. Ezért lett ez a fénykép nem csak kép, hanem a címe is a könyvnek.

 

Hogyan történt a képek válogatása? Azt is olvastam, hogy ez egy napló.


Nem biztos, hogy a napló szó a legszerencsésebb választás volt, de olyan értelemben mégiscsak naplóképek, hogy e négy esztendőnek, 2005 elejétől 2008 decemberéig tartó időszaknak az eseményeiből számomra sok minden rekonstruálható e képek alapján. És itt a „számomra" nagyon hangsúlyos. Mert azt, hogy Apám meghalt, az olvasók nagy része nem a képből, hanem a könyv végén található címlistából fogja tudni. Sok szempontból viszont a legkevésbé sem napló. Például a képek nincsenek kronologikus sorrendben, a képpárok szervezőelve a szabad asszociáció. Nagyon sokáig csak fekete-fehér filmre fényképeztem. A digitális kép számomra elég nehezen kezelhető, nincs negatív, amit lenagyíthatnék. A fekete-fehér képeimet én nagyítom, van a fotográfiának egy olyan számomra fontos, mesterségbeli része, amikor az ember egy tárgyat, szerencsés esetben egy műtárgyat hoz létre. A digitális fotográfiánál nem áll módomban nagyítást készíteni. Leexponálom a képet, majd valahol egy laborban, tőlem függetlenül készítenek róla egy nyomatot. Ezen képek egy része már ki volt állítva. 2007-ben együtt dolgoztam Julia Baierrel, egy német fotográfusnővel, közösen utaztunk az ő szülővárosától, Passautól az én szülővárosomig, Marosvásárhelyig. Ő fényképezett, én fényképeztem, és írtam valamit az útról, és ennek az anyagnak egy része volt kiállítva. Csakhogy ezek laborban nagyíttatott képek voltak, nem én készítettem őket. És nem is tudtam úgy tekinteni rájuk, mint műtárgyakra. Egy könyvtől viszont nem azt várom, hogy műtárgyakat tartalmazzon. A könyvben megjelenő fotográfiát ugyanúgy a sajátomnak érzem, mint a könyvben megjelenő szöveget. Valószínűleg ezért lett számomra a könyv az általam készített digitális kép leghitelesebb megjelenési formája.

 

Tulajdonképpen hogyan kell olvasni ezt a könyvet? Mi volt vele a szándéka?

 

A kérdés második felére nem fogok válaszolni, mert nincs jó válaszom arra, hogy mi a szándékom az írással vagy a fényképezéssel. A kérdés előrészének viszont örülök. Ha azt kérdezte volna, hogyan kell nézegetni ezt a könyvet, annak sokkal kevésbé örültem volna. Örültem annak is, amikor pár könyvesboltban a prózakötetekhez láttam besorolva. Bennem is egy meglehetősen furcsa, köztes helyen van ez a kötet. Én választottam a formáját, én döntöttem úgy, hogy ugyanaz legyen a mérete, mint A nyugalomé vagy az összes többi prózaköteté. Kétségtelenül fotográfiák vannak a könyvben, de egyben az egész valahogy mégsem fotográfia. Semmiképp nem merném azt állítani, hogy A csöndet úgy sokkal közelebb áll az irodalomhoz, mint a fényképezéshez, vagy, hogy ez a könyv regény. De ha más mondja, akkor vita nélkül, nagyon gyorsan és hálásan egyetértek vele.


(Szepesi Dóra)

 


 

2010. november 19.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Győrei Zsolt tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Aknai Péter: LiftMakk Flóra: Öt ok a hallgatásra
Békési kovászságokNagy-Laczkó Balázs: Dologtalan augusztus
Kustár György: JákóbBálint Tamás: Máj hagymalekvárralEszteró István: Jézus DNS-eMelankólia IVXLCDM – Halmai Tamás Báthori Csaba-paródiája
Mert ha – Végh Attila Krasznahorkai László-paródiájaGrecsó Krisztián: Két karakter Rimóczi László: Kiss Judit Ágnes: AngyalcsinálásBene Zoltán: Pest-Buda
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png