Árkádia-féle címmel most jött ki válogatott és új verseit tartalmazó kötete, a Ráció-Előretolt Helyőrség közös kiadásában (három másik fiatal erdélyivel együtt). Idén jelent meg egy kis füzetkéje, Arany-verselemzésekkel. Most indult a blogja a BárkaOnline-on.

- Kezdjük is mindjárt ezzel: a Nulladik bejegyzést egy személyes, családi történettel indítod. Elmondod, hogy ükapád nemzetőr volt és összeíráskor a „Jegyzések" rubrikában azt írták róla, hogy „A nyelve nem jó".  Kommentárod pedig: „Ezek után mondja meg nekem valaki: ilyen örökség birtokában lehetek-e én (blog)író?" Nos, milyen örökség birtokában vagy? Hogy kell érteni azt, hogy „a nyelve nem jó"?

- Egész konkrétan arról van szó, hogy ükapám dadogós volt. Ez abban az időben (is) „hátrányos" helyzetet jelentett, nagyapám sokszor elmondta, hogy ükapámat a testvérei azért túrták ki az örökségből (értsd: csak a terméketlen földeket választhatta), mert „gyengébb" volt mint ők. Ennek aztán elég súlyos következményei lettek: nagyapám fivérei közül például négyen haltak meg Amerikában, a János nevű egyenesen azt mondta, hogy soha nem jön haza, nem kíváncsi Kopacoldalra (még ma is ez az egyik legkövesebb, legterméketlenebb birtokunk, nehezen megközelíthető úgy gyalogszerrel, mint szekérrel). „Költői" túlzás részemről, hogy szimbolikus tartalmat is „beleolvasok" ebbe az ártatlan mondatba, de egy költő - állítólag - azt csinál a nyelvvel, amit akar...

- Tudtommal eddig nem is akartál prózával foglalkozni. Miért vállaltad mégis a blogírást? „Akkor hát bele a sűrűjébe, ha már úgyis benne vagyok"? - hogy Rendezett minden című versedből idézzek. Mik a terveid a bloggal? Például  bele lehet-e rakni egy-egy alkaioszi vagy szapphói strófát?

- Már hogyne akartam volna prózával foglalkozni! Csak nem mertem! Sokkal több prózát olvasok, mint verset, talán ezért félek annyira a prózától. Nem kizárt, hogy jobban jártam volna, ha fiatalon, „hályogkovács" módra egyszerűen belevágok, és kész! Talán erre is jó lesz a blog: talán kedvemre inaskodhatok a prózaírásban. Amennyiben prózát írok majd! Mert a múlt év végén épp azzal áltattam magam, hogy hexameterekben „vezetek" naplót, hátha segítségemre lesznek az eclogák írásában. Tehát (kérdésedre válaszolva) akár egy-egy hexameter is becsúszhat majd a blogba...

- A blog közel áll a „naplók, levelek" műfajához. Mikes Kelement említed egy ízben, aki azért is olyan szimpatikus neked, mert szerinted ő írta meg a magány és a semmi legnagyobb regényét. Kritikusaid így jellemeznek: hétköznapiság, önirónia, humor, alulstilizáltság, depoetizálás, józan mértéktartás, nyelvi pontosság... Érzel valamilyen rokonságot Mikes Kelemennel?

- Mikes Kelemen az egyik legjobb magyar író: csodálatos, még jócskán Kazinczy előtti magyar nyelven írt. De rögtön hozzá kell tennem, hogy ez a kijelentés csak a Törökországi levelekre érvényes. A Mulatságos napok már szinte olvashatatlan. (Igaz, hogy utóbbi kötet fordítás, de akkor is szembetűnő a különbség a két kötet nyelvhasználata között.) Rokonság? Ha nagyon akarja az ember, a Törökországi levelekből is „kiolvasható" a hétköznapiság, az önirónia, a humor - ilyen értelemben tehát lehet valamiféle rokonság kettőnk között...

- Magyarországon szokatlan, hogy fiatal költőknek néhány kötet után már válogatott kötete legyen, erdélyi szerzőknél azonban nem. Hogy látod, sikerült-e a válogatás? Milyen rálátást nyújt a pályádra?

- Hát... azért Magyarországon is van jónéhány „fiatal" válogatott kötet: gondoljunk József Attila Medvetáncára. Vagy Radnóti utolsó előtti kötetére. Vagy Kemény István Valami a vérről című könyvére. Vagy Tóth Krisztina Porhójára. Stb. Ebben a tekintetben én nem látok nagy különbséget Magyarország és Erdély között. Ami az én válogatásomat illeti: igyekeztem a lehető legszigorúbban megrostálni a verseket. Hogy milyen az eredmény, azt döntsék el majd az arra hivatottak.

- „ezért olvaslak naponta / legyen az égben is torta" - írod Arany Jánost köszöntő versikédben. Arany-verselemzéseidhez kevéssé ismert verseket válogattál, miniesszéidben pedig igazi kuriózumokkal dolgozol. Ugyanakkor ezekkel további bíbelődésre biztatod az olvasót. Miért?

- Azért, mert talán Arany a leggazdagabb költőnk. És nem csak azokban a versekben, amelyekkel az iskolában dolgozunk, sőt! Egy-egy „elszólását"/töredékét például sokkal jobban szeretem, mint - teszem azt - a híres Széchenyi emlékezetét. Egy alkalommal kiadtam magamnak házi feladatnak, hogy elolvasom százszor ezt a hosszú verset, hátha meg tudnám szeretni. Nos, századik olvasás után se „jött be". Arany egyszerűen nem tudott ódát írni (ellentétben Berzsenyivel, Csokonaival, Vörösmartyval, Petőfivel). Csikorog, izzadságszagú, egyszóval: rossz vers. De azért Arany a leggazdagabb költőnk. Legalábbis szerintem.

- Csehov kapcsán mondod, hogy az ő szava számodra szentírás. Egy másik interjúban meg azt állítod, hogy meg vagy győződve: „Dante, Shakespeare vagy Tolsztoj munkáit nem emberek írták. Vagy a »Szentlélek« diktálta őket, vagy valamiféle meteorba rejtve érkeztek a földre..." Azt kérdezném tőled (akár mint a Székelyföld szerkesztőjétől), hogy a kortársak közt látszik-e ekkora géniusz? Egyáltalán: lehetséges-e még ekkora ihletettség a mai korban?

- Kortársakról - engedelmeddel - ezúttal sem beszélnék. Utolsó nagy géniuszunk talán Weöres Sándor volt. Hozzá mérhető „kalibert" nem látok a mai magyar irodalomban. Pedig nem kizárt, hogy itt mászkál közöttünk. Csak nagyon jól álcázza magát.

(Szepesi Dóra)

Főoldal