Tóth Krisztinát kérdeztük hang alatti szóról, kőlevesről

Magas labda, ez a címe a legújabb Tóth Krisztina verseskötetnek, amely a Magyar Narancs irodalmi sikerlistáján magasan az első helyet érte el. A fülszöveg végén olvasható, hogy „Ezekben a csodálatos és megrázó szövegekben a lírai én a legdrámaibb helyzetekben is összpontosítani tud a lényeges mozzanatokra, melyek lelkünk titkait tárják föl."

- Idézek a Hangok folyójából: „Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó,...ki beszél folyton itt... Zubog az emberi beszéd"... Sokszor érezhetünk utalást arra, hogy nagyon fontos neked - jobb szó híján - az írásbeliség. Hogy a hang alatti szó valamiképpen meg tudjon jelenni, hogy ez a forrás sose apadjon el. Többször, mint valós félelmedet tártad fel, hogy mi lesz, ha egyszer csak nem fogsz tudni verset írni. Azért úgy tűnik, hogy ez a működés eleve tréningben van, tehát nem tud csak úgy megszűnni. Hogy vagy ezzel most?

- Az ettől való félelem mindig kísér, bár a hosszú szüneteket általában követi egy-egy termékenyebb időszak.
Ez azt igazolja, hogy a látszólag süket időszakokban is formálódik valami, hogy az elraktározott anyag dolgozik a mélyben, csak esetleg nem ad hírt magáról. Mostanában több prózát írok. Meg fogsz lepődni, de a prózában is van kivárásos tényező. Nem minden ötlet engedi magát rögtön megírni, néha csak második, harmadik nekifutásra megy. De mégis kevesebb múlik az isteni véletlenen, mint a versnél, ahol az ajándékba kapott sorok nélkül el se lehet indulni.

- Vannak számomra megindító verseid. Ilyen az Esős nyár, amit kitéptem az És-ből és hetekig a táskámban hordtam. A Szülők, a Kutya - szintén nagyon megérintettek. Meg a Vaktérkép, amelyet fiadnak dedikáltál. Emlékszem, az első interjút egy női lapba készítettem veled. Arról is beszéltünk, hogy van-e női költészet vagy nincs. Erre azt mondtad, hogy ennek se füle, se farka, persze, nagyon fontos, hogy nő vagy és a nőiséged benne van a versekben, de nem ez dönti el, hogy jók vagy nem jók. Bármilyen jót beszélgettünk, az interjú nem lett eléggé „nőcis". Így nem is hozta le az a lap, mire kimentettem onnan a Könyvjelzőbe. Most elmondom neked, hogy ez indította be nálam az irodalmi interjúkat. Úgy is fogalmazhatnám, hogy az én személyes „vaktérképemen" Te így hagytál sorsalakító nyomot. Mit szólsz ehhez?

- Nagyon megleptél és persze örülök neki! Én - azt hiszem - nem is tudtam, hogy az interjú eredetileg máshová készült, mint ahol végül megjelent. Nyilván nem akartál ezzel terhelni. Az, hogy nem elég nőcis valami, az számomra értelmezhetetlen. Arról, hogy a versek hogy hatnak, az ember keveset tud. Én elengedem a szöveget, amikor elkészült, aztán valaki valahol találkozik vele és esetleg fölismer valamit a saját életéből, a saját tapasztalataiból.

- Marci fiad 11 éves. Mesélted, hogy óvodás korában Arany balladákat olvastál neki, de a Londoni mackókat már szórakozásból improvizáltad. A nyelvi táplálékkal, játékokkal odáig jutottatok, hogy például a kisföldalattin mondókát talált ki: „Köröndnél körözünk, Operánál operálunk, Bajcsinál bajt csinálunk." Hogyan alakulnak a közös mesélések, vagy kérdezem inkább úgy, hogyan változik az irodalmi érdeklődése? Tavaly karácsonykor a literán olvashattunk tőle egy mesét...

- Ebben a korban még nem látszik világosan, merre fordul valakinek az érdeklődése. Én nem irányítom, inkább csak figyelem őt. Úgy tűnik, a történetek izgatják, szívesebben dolgozza fel verbálisan az őt ért benyomásokat, mint mondjuk rajzban. De most kevesebbet olvas, mint mondjuk két éve, mert nagyon izgatja a számítógép. Az osztálytársaival is ez a közös téma, nem a könyvek. A verseket továbbra is szereti, és - ez nyilván az életkorából adódik- legjobban azt díjazza, ha valami vicces. Szóval értékeli a humort, és ez fontos képesség. Képzeld el, milyen felnőtt férfi válnék belőle enélkül! Egy humortalan férfi (és nő, jegyzem meg) riasztó. Érdekes, én ezt viselem a legrosszabbul. A humortalanságot és a fösvénységet.

- A Futrinka utca című versed parafrázis, József Attila Születésnapomra című versére. Miért választottad ezt a közeget? Neked is kedvenced volt a Futrinka utca meg Böbe baba?

- Persze! Imádtam, főleg a tökházat. Csináltam is gyerekkoromban, csak sajnos hamar megrohadt. De a novemberi töklámpás készítésnél mindig van egy kis nosztalgiám, amikor kigyullad odabent a mécses. Olyankor mindig elképzelem, milyen lehet ott bent lakni, abban a kis házikóban. A sárga fény meg otthonos. Nekem nem volt Tádém, vagyis kistestvérem, a világot meg sose érzékeltem túl otthonos helynek, úgyhogy ebben nyilván ez vágy is megfogalmazódott. A múltkor az Aréna bevásárlóközpontban egy kávézóban különös lámpákat láttam. Szárított tökök voltak átlyuggatva színes gyöngyökkel, elég jól nézett ki. Rájöttem, hogy azért tetszik annyira, mert én még mindig egy tökházban akarok lakni, ez valahogy beakadt, ez a dolog.

- Irodalomtankönyv-, olvasókönyv szerkesztés, francia kortársregény fordítás: e két tevékenységeddel mi a helyzet?

- Fogadalmat tettem, hogy nem vállalok fordítást az elkövetkező időben, mert muszáj a saját dolgaimat csinálni. Tele vagyok tervekkel, és nagyon felaprózza az időmet a sokféle feladat. A tankönyv kirándulás volt, sokat tanultam belőle. Nagyon jó volt Valaczka Andrással dolgozni, mert ő józan, tapasztalt és rendkívül vicces ember, nélküle bele se vágtam volna. Az új kötetemet egyébként, ami ma jött ki a nyomdából, ő mutatja majd be a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A címe: Hazaviszlek, jó? Ez egy válogatás az utóbbi években megjelent tárcanovellákból, összesen ötven tárca.

- Úgy fogalmaztad egy beszélgetésben, hogy az írás permanens figyelem, olyan üzemmód, amikor az ember úgy jár-kel a világban, hogy minden hasznosíthatót elraktároz az agyában. Mobilbeszélgetések, képek, sorstöredékek, folyamatosan rád ragadnak, ebből építkezel. Olyan ez, mint a kőleves. Lehet, hogy végül benne sem lesz a kész műben, de megadja a kezdő lökést. Újabban tárcákat is olvashatunk tőled. Mi a különbség alkotói állapotaid között? Mi dönti el, hogy ebből vers lesz, abból rövidpróza, amabból meg tárca?

- Jó kérdés, még sose fogalmaztam meg magamnak. A történetnél persze mindig fontos, hogy honnan jutunk el hová, hogy milyen pillanatokat emelek ki az egészből. De a vers is lehet történet, ott még nagyobb sűrűség szükséges, még kevesebb pilléren kell kifeszülnie a sztorinak. A nagyon titokzatos, sugallatos sorok, amelyek első pillanatra sokszor még nekem is érthetetlennek, vagy használhatatlannak tűnnek, mindig egy verset előlegeznek meg. Kicsit olyan ez, mint amikor a régész rábukkan valami darabkára és elkezdi keresni, hogy mi van ott a mélyben. Még ő se tudja pontosan, mekkora, milyen formájú az a tárgy, amit össze szeretne rakni, csak sejtése van róla. És akkor jön a munka, az ásás, meg a porolás. Na a vers, az valahogy ilyen. A prózánál meg belül szól egy történet, és addig mesélgeted belül magadnak, amíg lehullanak róla a felesleges részek és elkezdi megtalálni a saját kereteit, terjedelmét. Ha ez már megvan, akkor lehet elkezdeni leülni megírni. Nálam ez legalábbis így működik, van egy erőteljes terv a fejemben- aztán közben ötletszerűen belekerül más is. Mindez persze csak a kisprózára igaz, nagyepikával még sose próbálkoztam.

(Szepesi Dóra)

Főoldal