Esszék, tanulmányok

 

 mero_zalan.jpg

 

Merő Béla

 

Találkozásaim Zalán Tiborral Békéscsabán

Részletek a most készülő, Találkozásaim című kötet Zalán Tiborról szóló fejezetéből

 

„Baszódj meg, élet!”

Zalán Tibor: Szása i Szása

 

A barátság az erős, de szűkre szabott közösség. A többé-kevésbé azonos látás-, érzésmód határozza meg. Egyik alapja az osztatlan figyelem. Átível a vér szerinti kötöttségeken, sokszor erősebb is azoknál, mivel a vér szerinti kötelék – akár a nemzeti – származási és nem eszmei, érzelmi kapcsolat.

 

Azon tűnődtem, hogyan alakult ki Tiborral a barátságunk. Vajon létezik ilyen felnőttkorban? Nem valamilyen érdek mentén alakult ki kapcsolatunk? Hiszen mindketten a színházi élet részesei vagyunk: neki érdeke, hogy drámáit színre vigyék, nekem, hogy jó darabokat rendezhessek…

A barátság ritka kincs az ember életében. Jószerivel csak azok az igazi barátságok, amelyek gyermekkorban kötődtek, és kitartanak felnőttkorban is, hiszen a gyerek még érdek nélkül barátkozik. Értem ez alatt, hogy nem számításból, karrierépítésből, a másik kihasználásából. Azt hiszem, mindketten szerencsések vagyunk, hogy nekünk ez felnőttkorban is sikerült. Alapja nyilvánvalóan az, hogy nagyon hasonlóan látjuk a világot, hogy tudunk beszélgetni egymással, s hogy ezek a beszélgetések a mindennapi őrültségeinken túl szellemi feltöltődést is jelentenek, hogy hajlandóak vagyunk egymás rigolyáit elviselni, hogy valóban aggódunk egymás problémái miatt, hogy képesek vagyunk a másikat meghallgatni. S különös jelentősége van annak a ténynek is, hogy barátságunk tárgyiasult a közös alkotómunkánk során, és ennek következtében tőlünk függetlenül önálló életet él…

…sok közös munka és küzdelem után padlóra kerültünk. Kirúgtak bennünket a zalaegerszegi Griff Bábszínházból, amelyet mi mentettünk meg a bukástól. Zalánt annyira megviselték a történtek, hogy kórházba került, s ezért csak felépülése után tudták elbocsátani. Én is hasonlóan jártam. Az események miatt kiújult a hátgerincsérvem, sokáig még menni sem tudtam, csak feküdtem otthon az ágyamban… Tiborral hosszú ideig nem találkoztunk. Végül Békéscsabán, 2008 tavaszán eljött a Csongor és Tünde bemutatójára. A Terasz.hu-n írt is róla elemzést. Valójában perspektívátlanul néztünk előre. Aztán hirtelen minden megváltozott…

 

Békéscsaba, a váratlan lehetőségek hazája

A 2008/2009-es évadtól szerződésajánlatot kaptunk mindketten az újonnan kinevezett igazgatótól, Fekete Pétertől a Békéscsabai Jókai Színházba. Az ajánlat a színházi munka mellett a Színitanházban történő tanítást is tartalmazta. Örömmel fogadtuk a lehetőséget. Hirtelen konkrét céljaink és feladataink lettek. Azt is megtudtuk a Békés Megyei Közgyűlés egyik munkatársától, hogy Zalaegerszegről felhívták az elnököt, s azt követelték tőle, azonnal bocsássanak el bennünket. Domokos László közölte az illetővel, ő dönti el, kivel kíván együtt dolgozni, s nem tűri el, hogy ebbe bárki beleszóljon. Így biztosítottnak láttuk életünket Békéscsabán.

A Terasz.hu-n Hontalan Ivánnak (talán saját magának) így nyilatkozott új helyzetünkről Tibor:

 

Évtizedeken át baráti találkozókon, irodalmi esteken, temetéseken, a közös színházi munka során találkoztunk. Aztán négy éve jobban összefonódott az életünk: előbb a zalaegerszegi Griff Bábszínházban boldogítottuk a világot, s már egy éve Békéscsabán a Jókai Színházban és a Színtanházban tesszük ugyanezt. A színészházban szomszédok vagyunk. Így aztán elég gyakran láthatjuk egymást. A munkában kérlelhetetlenek vagyunk egymással szemben is, vitatkozunk, néha üvöltözünk, de ez hozzátartozik a normális létünkhöz.

 

Tibor hétfőtől szerdáig mindig Csabán tartózkodott, de sokszor a hétvégén is ottmaradt. Visszazuhantunk kamaszkorunkba: hajnalig tartó beszélgetések, világmegváltások, főzések, nagyfröccsök az Andrássy úti borozóban, reggeli lángos és kolbászzabálás a világ egyik legjobb piacán – mikor a munka lehetővé tette – pálinkázással koszorúzva, aztán rituális vásárlás… Mindenféle fölösleges kacatot beszereztünk a zöldségek, gyümölcsök és világhírű kolbászok, szalonnák és egyéb húskészítmények mellett… A teraszunkon a lakásunkat elválasztó fal elé tálcát/etetőt szereltettünk, hogy néha éjszakánként a saját balkonunkon állva bámulhassuk a város fényeit – miközben a demarkációs vonalon áttolhattuk pálinkás poharainkat a szomszédba… Egymás ajtaját dekoráltuk suttyomban különféle feliratokkal: tilos a behajtás, vigyázz, a kutya harap… Valamennyi rendezői munkámhoz közösen készítettük el a szövegkönyvet. Diákjainknak különórákat tartottunk, amelyeken tananyagon kívüli fontos ismeretekről beszéltünk, és színháztörténeti filmeket vetítettünk. Részt vettünk minden színházi és nagyobb városi rendezvényen. Örömmel vállaltunk közreműködést hasonló alkalmakon. Tibor a Mindentudás Színházi Egyetemének egyik házigazdája lett a rendezvényt szervező Kovács Edit színművésznő mellett. Én ugyanott előadást tartottam. Knut Hamsun, Nobel-díjas, nálunk alig ismert norvég író születésének 150. évfordulóján ismertettük a nyughatatlan lelkű, csavargó természetű művész életútjának néhány fontosabb állomását, reflektorfénybe helyezve az Éhség című első nagy sikert hozó, illetve az Anyaföld című, Nobel-díjjal jutalmazott regényét. Ibsen Nórájának bemutatója előtt a nagy drámaíróról tartottunk beszélgetést…

A szent színházat képviseltük, annak erkölcsiségét, tradícióit, magatartásformáit, ellene voltunk minden bóvlinak, felszínességnek, celebségnek… Természetesen mindenről mindig megvolt a magunk véleménye, amelyet soha nem titkoltunk. Hiába voltunk nyitottak mindenki irányában, létezett egy határ, amelyen nagyon kevesen juthattak át, s kerülhettek közel hozzánk.

 

… a Békés Megyei Jókai Színházban nagyon jól érzem magam, és ennek több oka van… – mesélte Szepesi Dórának Zalán – ritkaságnak számít, ha olyanokat mondok, hogy jól érzem magamat, és dicsérem a környezetemet. Nem is tudom, volt-e ilyen az utóbbi pár évtizedben… Számomra nagyon fontos, hogy olyan emberekkel dolgozzam együtt, akiket becsülök, s ha lehet, szeretek is, akik a szemembe néznek, és nem a tarkómat fixírozzák egyfolytában. Kezdjük a hal fejénél. Fekete Péter igazgató elhívott a színházába, és pontosan az történik velem, amit ígért. Szabadon dolgozhatok, csak akkor hív, ha valamiért szüksége van rám, ha nincs, akkor rám bízza, mivel töltöm az időmet Békéscsabán. Én is csak akkor keresem, ha dolgom van vele, gyakran látom száguldani egyik helyről a másikra, de fölöslegesnek tartanám csak azért megállítani, hogy jelezzem, bent vagyok a munkahelyemen, végzem a munkámat. Folytassuk az én fejemnél.

 A fejemtől nem messze Merő Béla rendező alszik, egy fal van közöttünk, aki a barátom, és évek óta a munka- és eszmetársam. Együtt rugdostak ki bennünket innen-onnan, hol őt, hol engem, hol mindkettőnket egyszerre. Sokra becsülöm, büszke vagyok a barátságára, mindketten komolyan vesszük a színházat és a tanítást itt Békéscsabán, és szeretünk a piacon bolyongani. A bolyongásról eszembe jutnak a színészek, akikkel hol itt, hol ott találkozom össze az utcán – csak ritkán a színészklubban, nem vagyok klubokban tenyésző ember. Különben is, a klub az elfáradt színészek birodalma – egy dramaturg a lakásában fáradja magát össze. Úgy tűnik fel, kedvelnek és becsülnek engem, és én is tisztelem, szeretem őket, a munkájukat, imádom nézni, ahogy nekifeszülnek egy-egy feladatnak. Remélem, a „fölszálló ágban vagyunk” szlogen megvalósításához én is hozzájárulhatok a magam szerény lehetőségeivel és képességeivel. Amíg azt látom, hogy nagyon akar és húz a csapat, addig nagyon bízom az ittlétem értelmében…

 

Barátságunk, közös világlátásunk továbbra is azokban a darabokban összegződött, amelyek közös vajúdásunkból születtek.

Csabára kerülésünkkor hirdették meg A reneszánsz a mai színház tükrében című pályázatot. Az az ötletem támadt, hogy a kor zseniális és méltatlanul elfelejtett, felületesen tanított költőjéről szóló darabbal pályázzunk a Zalai Nyári Színházak Kht. nevében. Janus Pannonius írásai jószerivel csak az őt kutatók számára ismertek. Műveit évek óta nem adták ki. A szöveggyűjteményekből egy meglehetősen unalmas költő képe rajzolódik ki. Fiatalkori műveihez, mivel eléggé erotikusak voltak, alig lehetett hozzáférni. Tibor nagyon ellenezte ötletemet. Az érdektelennek és unalmasnak tálalt Janust minek színpadra vinni!? Ráadásul költőnek költőről írni istenkísértés… Sokat vitatkoztunk. Számomra Pannonius üstökös volt a lepusztult magyar égen. Sorsa örök emberi, művészi problémákat vet fel. És éppen elzavartak minket Zalaegerszegről… Nem a napi politikával foglalkozó drámát szerettem volna, hanem olyant, amelyben időtlenül fogalmazódik meg a hatalom és a művészet kérdése, amelyben az író otthontalanul vergődik két hazája, Itália és Magyarország között, mindenütt száműzetésben él, s mégis meg tud maradni művésznek és embernek. Mindenféle írásokat kerestem szándékom megerősítésére. Tibor sokáig vívódott, de bízott ösztöneimben… Megkereste két irodalomtörténész barátját, Szörényi Lászlót, az Irodalomtudományi Intézet igazgatóját, és Jankovics Józsefet, a helyettesét, anyagot kért tőlük. Szörényi egy tanulmányát adta oda, Jankovics tanulmányokat és elemzéseket válogatott össze. Tibor megtalálta azt a nézőpontot, amelyből meg lehetett írni a drámát. A haldokló Janus vizionál, és nem összegez. A víziók pedig egy ponton őt is vizionálni kezdik… [1]

A dráma díjat nyert a pályázaton, s az előadás megvalósításához is adtak valamennyi pénzt, de az nem volt elegendő a darab színreviteléhez. Megkerestem Fekete Pétert, aki támogatásáról biztosított, s a Jókai Színházzal közös produkciót hoztunk létre. A bemutatót feltétlenül Zalában kellett tartanunk. Zalaegerszegen nem kaptunk erre lehetőséget. Garamvölgyi Györgyöt, az egykori megyei közgyűlés elnökhelyettesét kerestem meg, akit velünk egy időben távolítottak el a megyeszékhelyről Bakra, a Zalaegerszegtől 20 km távolságra lévő faluba, ahol iskola- és művelődésiház-igazgatóként tevékenykedett. Örömmel biztosította a bemutató feltételeit a Faluházban. A premierükre kocsikaraván érkezett Zalaegerszegről… A nézők körében sikert aratott előadásunk, amelyet Békéscsabán folyamatosan játszottunk az évad folyamán. A megjelent kritikák ellentmondásosak voltak. A 2014/15-ös évadban meghívták az előadásunkat a Magyar Művészeti Akadémiára. Mivel a darabban korábban fellépő színészek nagyobb része az adott időszakban nem ért rá, új verziót hoztunk létre. A korábbi hét szereplővel szemben most csak Janus és egy szolgálólány jelent meg az előadásban. Ennek következtében izgalmasabb viszonyok kerültek a színpadra, mivel az első alkalommal színészek jelenítették meg a költő által vizionált figurákat: Mátyás királyt, Martialist, Vitéz Jánost, Guarino mestert – most pedig a főhős személyesítette meg őket, hol a láthatatlan figurákkal történt beszélgetés során, hol tudathasadásosan megszemélyesítette a Janussal találkozó másik személyt. Ezért nem kellett törekednünk a róluk kialakított előítéletek, történelmi ismeretek megfogalmazásával, hanem szabadon ábrázolhattuk őket a haldokló költő nézőpontjából.[2] (Az előadást az évad végén bemutattuk Szegeden, a Nemzeti Színházban is.)

Még az évad végén nekiláttunk újabb közös munkánknak.

Zalán Tiborral hajlamosak vagyunk mindent az utolsó pillanatra hagyni. Most még a körülmények is ezt a kiváló hagyományunkat erősítették meg. 2009 májusának második felében tudtuk meg, hogy a Zalai Nyári Színházak programja támogatást kapott a szabadtéri színházak pályázatán. A pénz a szokottnál jóval kevesebb. A bemutatót június végén meg kell tartani… Fekete Péter igazgatónk ismét támogatta projektünket. Barátom régi vágya volt a Pathelin Péter prókátor, a középkori farce-ok egyik legjobbik alkotásának színrevitele. A történet középpontjában a farce kedvelt célpontja, egy ravaszdi jogász áll. A mű szereplői mind negatív figurák. Középponti témája: a pénzszerzés, uzsorázás, egymás átverése – természetesen mindez lélektelenül. Kik lehetnek ma ezek az alakok? Akár a commedia dell\\\\\' artéban, itt is maszkokról, tipikus, mindenki által felismerhető figurákról beszélhetünk. Tibor minden névhez foglalkozást rendelt. Aztán jöttek az aktuális történetek: falusi stadion építése; bírósági kenőpénzek; látszatperek; a nincstelenek megalázása és kihasználása; budapesti vállalkozó, aki úgy vett meg egy bérházat, hogy előbb kínaiaknak kiadta a már általa felvásárolt lakásokat, s elterjesztette, hogy kínaiak fogják ellepni a házat, s a lakók azonnal menekülni kezdtek, és potom pénzért eladták kéglijüket… A próbákat a Jókai Színházban kezdtük el, majd az Egervári Várszínházban, az ősbemutató helyszínén fejeztük be. A nyári évad többi produkciójában neves színészek léptek föl, nálunk békéscsabai ismeretlenek. Mindössze fél ház fogadta az első előadást. Aztán hamarosan elterjedt, hogy az ismeretlen színészek milyen kiválóak, az előadás pedig pofábavágóan pimasz, harsány, szélsőséges és mulattató. A második alkalommal már alig lehetett üres helyet találni…

A következő közös munkánk sem váratott magára sokáig. Olekszij Bezgin, a Kijevi Televízió Film- és Színházművészeti Egyetem rektora Békéscsabára járt tanulmányozni a Színitanház képzési módszereit, nagy hatást tett rá a képzés rendszere, a nyugat európai tanítási módszerek magyarországi meghonosítása. A rektor búcsúzóul megemlítette, hogy szeretné a Színitanház egy produkcióját Kijevben is bemutatni. A meghívás a 2009/2010-es évadban valóban megérkezett…  Azt terveztük, hogy Kijevben, egy kifejezetten erre a fesztiválra komponált előadással mutatkozunk be. De miről is szóljon ez az előadás… Sokáig töprengtünk rajta. Felidéződött bennem a Baka Istvánnal, elhunyt, kiváló költő barátunkkal közösen írt, a zalaegerszegi Reflex Színpaddal bemutatott, s nagy botrány kavart Che Guevara produkciónk. Ettől inspirálva azon morfondíroztunk: a mai fiatalságnak milyen eszményképei, ideái vannak, s vannak-e egyáltalán. Mi lehet az a történet, amely túlmutat a nyelvi korlátokon, s bárhol a világon felkelti a fiatalok érdeklődését. Hosszas tépelődés, vitatkozás, elemzés után megtaláltuk a megoldást, amelyet Tibor az alábbiakban fogalmazott meg:

 

 

Igor ének-inspirációk

A kérdés úgy vetődik fel bennünk, hogyan lehet egy középkori népi éneket (eposzt, mítoszt) a mai színházi, illetve befogadói viszonyok között érvényesen megformálni. Nyilvánvaló, hogy a fölösleges aktualizálásokat azonnal el kell vetni, ugyanakkor a régi szöveg színpadra állítását – mint epikus színházi formát; mi lehetne más egy történet fölmondása, mely ráadásul valóban egy történetet beszél el – szintén nem járható útként kell kezelnünk. Az egyetlen lehetséges, érvényesnek tűnő forma, hogy kontamináljuk a jelennek azt a hiányát, amelyet be tudunk tölteni egy hősköltemény színrevitelével, azzal a tartalmi és formai megjelenéssel, amelyet a mába vetített mű képvisel.

Így jutottunk ahhoz a megoldáshoz, hogy előadásunk hősei hatvanas évekbeli szovjet fiatalok lesznek, akik nem találhatják saját korukban azt az eszményképet, magatartásformát, amelyet követni lehetne. Ha visszagondolunk a hatvanas évekre, az európai államok, és nem csak kelet-európai országokra gondolunk most, identitásválságba kerülnek, ami abban ragadható meg, hogy a fennálló rendszerek képesek-e a felnövekvő nemzedékek számára érvényes magatartási modelleket felmutatni. Ez a dilemma a hatvanas évek végére túlmutat az egyes országok belügyén, általános válság jelentkezik, melyből kisebb-nagyobb forradalmi, illetve társadalmi – „nemzetközi” – konfliktusok és fellángolások bontakoznak ki. Gondoljunk a 68-as párizsi diáklázongásra, mely egy országon belül zajlott le, illetve gondoljunk a 68-as prágai megszállásra, amely forradalomként nemzetközi konfliktusok gyújtópontja lehetett volna, ha a nemzetköziség szolidaritását a nagyhatalmak nem rendelték volna alá saját uralkodói érdekeiknek.

Ebből a szempontból „csendes”, nagy, kifelé hallgató (vagy elhallgattatott) vidéknek számított a hajdani Szovjetunió, ahol az írmagját is kiirtották a nyilvános cselekvésnek, illetve ellentmondásnak. Ebből következően, „mi legalább is innen úgy gondoljuk”, a Szovjetunióban élő, radikalizálódni vágyó fiatal nemzedék nem Che Guevarára és a hasonló, plakátra tett kommunista provokátorokra néztek fel követendő példaként, hanem saját nemzeti identitásuk engedett keretei között hajdani őseik karizmatikus figuráit keresték meg.

A mi, a Szovjetunióban bárhol élő hőseink is történelmi múltjukban próbálják megkeresni a számukra és „kifelé is” vállalható ideált, amelyet végül a XII. században, s Igor herceg személyében találnak meg. Ő ugyanis konszenzusos hőse az orosz irodalomnak, de a nemzetiségek is létező és érvényes figuraként fogadják el. Az Igor ének adott időszakba beemelésével lehetőség nyílik arra, hogy a megidézett, eljátszott világban a szerelem, szeretet, barátság, hazafiság, önzetlenség, önfeláldozás… fogalmak valódi és őszinte, átélhető, vállalható értelmet nyerhessenek. Látszólag ártatlan program, a létező szocializmus keretei között azonban a múlt is gyanús, és ideológiailag ellenőrzött, illetve korlátozott. Az általunk megjelenített fiatalok mindössze annyit akarnak, hogy történelmi elődeik és előzményeik vállalásával és megidézésével a mindennapjaikba is élhető magatartásformát emeljenek át. Ez nem kevesebb, mint hogy a létező valóságuk körülményei között csendes és passzív rezisztenciát vállalnak egy majdan élhető jövő reményében.

Ám hiába akarnak megtisztulni primer történelmi valóságuk mocskaitól, hiába vélik megtalálni azt a magatartásformát, amellyel felülemelkedhetnek a mindennapok megalázó vacakságain – a kor, a hatalom résen van, és a kijelölt ideái határain kívül nem enged senkit elkószálni…

 

A történet egyik fele az Ének Igor hadáról című egyik legrégibb orosz irodalmi emlékre épül. A rabló, nomád kunok/polovecek a 11. század közepe óta háborgatták betöréseikkel a részfejedelemségekre szakadt Oroszországot. 1184-ben III. Szvjatoszláv kijevi nagyfejedelem vezetésével az egyesült orosz csapatok győzelmet arattak felettük.  Ám a hadjáratról lekésett Igor – dicsőségről álmodozva – újabb, meggondolatlan hadjáratot indított ellenük, amelynek során az orosz sereg teljesen megsemmisült. Igor fogságba került, de sikerült megszöknie… Az eposzt Képes Géza fordításában megszereztem, beszkenneltem, s elküldtem Tibornak.

A történet másik feléhez a nálunk éppen akkor dolgozó Soós Péter filmrendező jóvoltából megszerzett, a brezsnyevi időket dokumentáló film nyújtott segítséget. Láthattuk és hallhattuk a vezér november 7-én tartott ünnepi beszédét, nézhettük a jelenlévő lelkesen üvöltöző tömeget, a mellükön rengeteg kitüntetést viselő katonákat… A filmet megnéztük az osztályommal és azzal a három színésszel, akik közreműködtek az előadásban. Nekik nem volt semmilyen képük a szocialista demonstrációkról. Érdekes módon a film hatására kettészakadt a csapat. Egyik fele utálkozva minősítette a jeleneteket, a kommunista eszmékért rajongó tömeget, néhányan pedig arról beszéltek, a jelenben nincsenek és hiányoznak olyan eszmék, amelyekért rajongani lehetne… Inspirált bennünket ez a kettős hozzáállás. Tibor a megszokott módon állt neki az írásnak. Hol ide, hol oda ugrott. Aztán végül új eposz született, amelyben felidéződnek az eredeti mű sorai is, de új tartalommal telítődve. Elenyésző mennyiségű párbeszéd kapott helyet a szövegkönyvben. Fantasztikusan áradó, hömpölygő verssorokkal találkoztam, gyönyörűséges dalszövegekkel, amelyeket ellenpontozott a szovjet jelen világának nyelvezete. A forradalom és szerelem volt a darab lényegi vonulata. A próbák folyamán meg kellett találnunk a szituációkat hordozó, de nem drámai műfajú költői szöveg vizuális világát. Visszatértem az egykori alternatív színházi stílusomhoz, amelyben nagy hangsúlyt kapott az emberi testtel kifejezhető költőiség. Valamennyi színészem részt vett korábban tréningjeimen. A próbák előtt mindig kemény bemelegítést tartottunk, mert le kellett győznünk a gravitációt… A darab zenei világát Alexandr Gonobolin herszoni zeneszerző barátom teremtette meg. Nyilván ő volt a legmegfelelőbb a környezetemben a darab zenéjének megírására. Eljött Békéscsabára. Fekete Péter biztosította a költségeit. Nagy nehezen lefordítottam Zalán megzenésítésre váró sorait. Kiváló zenét szerzett. Úgy éreztem, a költői nyelvhez, akusztikus megszólalásokhoz sikerült megtalálnunk a költői vizualitást is. A darab befejezése így alakult: a Vörös téren egyedül maradnak a fiatalok, szemben a katonákkal, akik sortűzzel végeznek velük. Elsötétedik a színpad. A háttérben álló paraván, amelyen újságoldalak voltak láthatóak, a lövések hatására meggyullad, középen egy kapuforma ég ki, amely mögül reflektor világít be – szemben a nézőkkel. Megszólal Gonobolin rekviemje, a szereplők közben szinte észrevétlenül megfordulnak, levetik ruhájukat, s meztelenül lassan kúsznak a színről a tűzön át, s eltűnnek a sötétségben… A kijevi egyetem rektora élete egyik legszebb színházi pillanatának nevezte a jelenetet. Az ősbemutatót a színház festőtárában tartottuk.[3] Néhány nap múlva elindultunk a kijevi Inspiráció Fesztiválra. A rendezvényen Magyarország mellett Irak, Belorusszia, Ukrajna, Bulgária, Örményország, Kína, Románia, Szlovákia, Horvátország színházi főiskoláinak-egyetemeinek csoportjai léptek fel. A cél a barátság volt. Ezért nem osztottak díjakat, mondván, ezáltal megkülönböztetnék és kategorizálnák, rivalizálásra késztetnék az együtteseket. Hatalmas örömujjongás, állva tapsolás fogadta az előadásunkat. Rengetegen gratuláltak. Mikor két évvel később Kijevben rendeztem, előfordult, hogy ismeretlenek állítottak meg az utcán, s kértek autogramot, miközben lelkesen dicsértek az előadásunkat…

Az évad végén osztályommal vizsgaelőadásként bemutattuk A Romokon emelkedő ragyogás című színházról szóló tételes álmot. A dráma öt jelenete jellegzetes, mai emberi viszonyról szól.  Egy nagyon gazdag párról, akik elfelejtettek beszélni, szeretni, élni; két gazdag emberről, akik nem képesek emberi hangon megszólalni; egy rossz körülmények között élő feleségről és férjről, akik emberi hangon tudnak beszélni, de csak kínlódva képesek szeretni; két nyomorgó koldusról, akik a szeretet hangján szólalnak meg; s két túlvilági lényről, akik a ragyogásban szeretnek…

A korábban Zalaegerszegen már bemutatott dráma nagy vihart kavart a zalai megyeszékhelyen, mert a város vezetői a trágár kifejezések miatt megtámadtak bennünket. Tibor akkor megírta magamentségét-magunkmentségét, amelyben pontosan megfogalmazódott közös világképünk és véleményünk az egyre rothadóbb emberi viszonyokról.[4]

 

Néha szorongás fog el, mihez kezd az ember, ha teljesen elroncsolja és elmocskolja a nyelvet, amelyen beszél, ha teljesen eltéveszti az élet arányait, amelyet él, ha a (fogyasztói) társadalom elfogyasztja önmagát, és még csak észre sem veszi ezt?

Álmom a színházról vízió az ember pusztulásáról, és a pusztulásba vetett reménykedésről.

Elroncsolt, elmocskolt és elrongyolt szavakat használó nyelven dadog és gagyog ez az én színházam (a mi színházunk) a máról, és költői-bibliai nyelven lebegteti fel előttünk a reménytelen jövőt.

Az előadás után nyilván meg fogják kérdezni, meddig mehet el a színház a nyelvhasználatban, meddig az ábrázolt szituációk keménységében, nem botrány-e mindez, ami itt történik, ha megtörténik itt valami, és ha igen, kinek a botránya. A válaszom: eddig, és még jóval tovább elmehet a színház.

És nem botrány: ha botrány, nem a mi botrányunk.

Felvetésem: vajon meddig takarhatja el a ma embere a szappanoperákkal, ölésgyár-szuperprodukciókkal és a futószalagon legyártott műmell-csodák és szuper-hímek rángásaival-nyögdécseléseivel-nedveivel – tehát a mindenható pénz álcáival – a szégyenét, egyre foltosodó műveltségét, ragályosan terjedő igénytelenségét és a médiák minden házhoz szállításával kialakult kiégettségét – azt, hogy eltévedve bolyong egy számomra rég ismeretlen, vérén élősködő világban? Erre a válaszom: ameddig él. Mondhattam volna, ameddig akarja. De nem, mert a ma emberének már nincs akarata, nem lehet akarata ahhoz, hogy a saját sorsáról, személyiségéről jól és maga döntsön. Eleve meg van határozva a szerepe, és a szerepből nincs kimozdulás. És látják, ez a botrány. Mert ez még csak nem is színház…

 

Az Ibsen Ház Sík Ferenc terme zsúfolásig megtelt a premierünkön, mivel azt a nagyközönség számára is nyilvánossá tettük. Nyoma nem volt a zalaegerszegi értetlenkedésnek. A nézőink elismeréssel fogadták az előadásunkat.

Tibornak 2012-ben jelent meg a Fáradt kadenciák című kötete. A csabai bemutatóra meglepetéssel készültem színészhallgatóimmal. Négy verset dolgoztunk fel. Egy asztalnál ültek a diákok, mint az utolsó vacsoránál, s különféle hangszerekkel kísérték a hol prózában, hol zeneileg megfogalmazott szöveget. A könyvbemutató előtti napon éppen próbáltunk az osztálytermünkben, amikor az ablakon át észrevettem, hogy Zalán ott sündörög és hallgatózik. Hirtelen rányitottam az ajtót, nem akart bejönni, aztán rászánta magát. Végighallgatta a produkciónkat, s könnyes lett a szeme. Azt mondta, jó hogy bejött, a könyvbemutatón kínos lett volna sírnia…[5]

Nagyon fontos kérdés volt számunkra, hogy drámaíróink valami miatt máig nem nyúltak a rendszerváltás problémájához. Lehet, hogy még nem alakult ki a rálátáshoz szükséges történelmi távlat, de lehet, hogy politikai okai is vannak a téma hanyagolásának. Tiborral 2009-ben láttunk hozzá az anyaggyűjtéshez. Számos olyan ügyet boncolgattunk, amelyről mindenki tud, de nem mer beszélni hivatalos fórumokon, s amelyek jellemzik a valójában alig-alig megtörtént rendszerváltásunkat. A műnek van valóságos alapja (ennyi az aktuálpolitika benne): valós az ideje. 1991 júniusát írjuk – ekkor vonultak ki a szovjet csapatok. Ekkoriban történt az olajszőkítés mai napig ki nem bogozott ügye; tudunk arról, hogy a szovjet katonák minden mozdíthatót (a fegyvereket is beleértve) megpróbáltak eladni; láttuk a hatalom átmenekítésének kísérleteit… és nagyon sok személyes élményünk is bekerült a műbe. Tibor az átlagember, a Szásák szemszögéből ábrázolta ezt a világot. A darabban szereplő két családban mindenkinek Szása a beceneve (Sándor, Alexandr, Alexandra beceneve oroszul Szása). Ez felcserélhetőséget és helyettesíthetőséget jelent. Az átlagemberek világának a színterét vetíti elénk. Ők azok, akik egyszerűen élni szeretnének. Nincs erkölcsi gátjuk a tekintetben, hogy ezt milyen áron érik el. Nincsenek tisztában létük abszurditásával. Azért hajtanak, hogy legyen mit enni, legyen hol lakni, hogy kényelmesen élhessenek. Nem érdekli őket az alkotó munka, önmaguk újrateremtése, az igazi, nembeli emberi élet. A darab ideológusai is azonos nevet viselnek. Ők a Bélák. (Én Tibort javasoltam, ezért lettek Bélák.) Az egyikük volt párttitkár, a másikuk pedig pap. A többi szereplőnek valójában nincs is neve. A Szásákat a túlélés, a Bélákat a hatalomvágy jellemzi. A játék színtere pedig egy trágyadomb, amely alatt él az ukrán család, mint egykor 1945 után a szovjet katonák elől elbújó magyar nők, de ők full extra életkörülmények között, szaunával is felszerelt lakásban… A magyar Szása a történet végén szembesül életének lehetetlen voltával, és döbben rá annak képtelenségére, amit a darab utolsó mondatában fogalmaz meg: baszódj meg, élet! Mulatságos és keserű helyzetek váltogatják egymást. Nevethetünk és elgondolkodhatunk sorsunkon. Úgy hiszem, a darab és az előadás nem egy partikuláris problémarendszert boncolgat, hanem mai létünk nagyon fontos kérdéseit. A szereplők nagyobbrészt nem szerethető, ám sajnálatra méltó figurák. Nem példaképek és hősök, hanem hétköznapi emberek. Ennek megfelelő stílusban beszélnek. Az irodalom alapvető dilemmája ez a kérdés: az egyszerű embereknek költőien kell-e megszólalniuk a színpadon? Vajon a költői nyelv segít-e a karakterek és az általuk megteremtett világ ábrázolásában? Nem tűnik-e szépelgésnek az irodalmian csacsogó kisember? Zalán Tibor ötvözi ezt a két problémát: költőien beszélnek csúnyán szereplői. Úgy vélem, ha nem helyezünk hangsúlyt a töltelékszavakra, s azok belesimulnak a szereplők mondandójába, akkor senkit sem fognak zavarni. Ha a gondolat kifejtésére helyezzük a hangsúlyt, akkor súlytalanná válik ez a kérdés… A próbák jól zajlottak. A színészeknek tetszett a darab, az általuk eljátszandó szerep. Magukénak érezték a színre állítandó világot. A próbák folyamán javaslatomra Tibor még írt néhány részletet az előadáshoz. A bemutatónkkal avattuk fel színházi játszóhelynek az Agórát, Szeged egyik kulturális intézményét. A könnyfakasztó hahotát és sokkoló könyörtelenséget kiváltó előadásunkat a közönség és a kritikusok is kedvezően fogadták.

2018-ban Zalán Tibor A sHÓwKIRÁLYNŐ című darabját mutattuk be Békéscsabán. Számomra nagyon fontosak a meseelőadások. A rendezők többsége kötelező és megalázó feladatnak tekinti ezek színre állítását, holott lényegi kérdés: milyen színházi élmények érik a kisgyermeket, mivel ezek meghatározóvá válnak a színházzal való viszonyuk kialakulásában. A Zalán-átiratban – amely részben megmaradt a mese világában, és részben korunkat ábrázolja – a kis Kay Gerdával és a nagymamával egy lakótelepi panellakás legfelső emeletén él. Ám őt nem a Hókirálynő viszi magával a messzi Északra, hanem a sHÓwKIRÁLYNŐ a mega- és gigashow-k, a hamis sztárok birodalmába. Gerda, a kislány a mesevonalon indul el, Andersen, a meseátjáró segítségével, kis barátja felkutatására és megmentésére. A tét – az eredeti történet megőrzése mellett –, a mesék világával le tudjuk-e még győzni a manipulatív média-show világát. A színdarab úgy kritikája a ma (feltétlenül kártékony, lelket és személyiségjegyeket romboló, a gyermeki érzékenységet sem kímélő) média-világának, hogy nem közvetlen módon mond véleményt korunk veszélyekkel teli szórakoztató kultúrájáról. Az eredeti mű központi gondolata megmaradt, amely lehet, hogy közhelyszerű, de el nem avuló: a szeretetről szól, amelyre az egyre üresedő korunkban nagy szükség van, hiszen megelégeltük a horrort, a pornográfiát, a terrort, a kegyetlenkedést, a didaktikus tanmeséket, s vágyunk a jó és igazság diadalára, a tisztaságra és emberségre. Tiborral együtt élveztük a gyerekközönség odaadó figyelmét és rajongását a premieren…

Az évek során lassan csökkent békéscsabai jelenlétünk. Előbb Tibor hagyta abba a tanítást, majd én is. Ezután csak társulati ünnepségeken és a próbák folyamán, valamint darabíráskor és átdolgozáskor találkoztunk…

A napokban olvastam a Papírváros 4. kéziratát. Hirtelen szinte sokkot kaptam. Felfedeztem, hogy mindkettőnk látásmódjában benne van a Baka Istvánnal kialakított gyerekkori eszmerendszerünk. Hasonlóan látjuk az élet és halál legalapvetőbb kérdéseit. A fröcskölő baszások, meredt faszok, lucskos pinák, alkoholmámor… mind-mind csak menekülés a halál elől, annak gondolata, s az általa támasztott nyomasztó és elviselhetetlen érzések és tehetetlenségek elől. Ha végiggondolom közös munkáinkat, a Tibor által írt drámák mindegyikében, a meséket leszámítva, jelen van valamilyen nézőpontból a halál gondolata: a Romok… alakjai közül csak egy test nélküli szellempár leli meg a boldogságot, de nem a földi létben, hanem az árnyékvilágban; Patt Lenn hősei pusztán vegetáló, állati létben emberi, emberi létben állati figurák; Igor csapata csak a halálban találja meg a boldogságot, Szása főhőse a darab végén döbben rá, hogy amit életnek gondolt, az csak látszat, csak agonizáció. És ez a szemlélet jellemzi átdolgozásaink nagyobb részét is: Ibsen Nórája kiszabadulva a házasság kötelékei alól elindul a végtelen tenger felé…; Apáti Miklós K und K-jának végén Karády Katalin üvöltve énekli a Hiába menekülsz, hiába futsz című dalt, miközben halomra dönti életének rekvizitumait, embereket/színészeket és különféle tárgyakat: s a végén elégedetten szemléli életének romjait. Rákosként dafke cigarettára gyújt, s a füstöt az emlékkompozíció felé fújja. Waller művének, A szív hídjainak szerelmesei csak a túlvilágon lehetnek egymáséi, amikor a szétszórt hamvaik a végtelenben találkoznak. Csokonai Karnyónéjának befejezésekor a szereplők boldog családi tablóba merevednek, és ebben a pillanatban Kuruzs, nálunk a szerző vagy maga a Teremtő, a Karnyó-bolt felső ablakából vezényelni kezdi a záróakkordokat: angyalok felhők mögé bújtatva kiviszik a színészeket, majd az épület elindul a színpad mélye felé, s mikor az hátraér, leereszkedik egy fekete függöny, és az üres színpad néz farkasszemet a nézőtérrel…

Mindezt szimbolikussá tette az erkélyünket összekötő, a pálinkáskupicák áttolására szolgáló etető sorsa is. Mikor a folyamatos csabai jelenlétünk megszűnt, egy lefóliázott fotót ragasztottam rá, amelyen a Nóra próbáján vagyunk.

Mostanában már ritkábban találkozunk, de az internet jóvoltából naponta beszélgetünk. Aggódunk, ha a másikunk nem veszi föl a telefont… A halál közelisége sokszor depresszióba dönt bennünket. Nagyon fontos, hogy az ember célt és értelmet találjon életének, mert az elmúlás – egészséges emberek esetében – akkor következik be, amikor szellemileg feladják létüket.

Szerencsére Békéscsaba még megmaradt lehetőségként számunkra. Filmre vittük A szív hídjait, s a következő évadban ismét egy csodálatos Zalán-mesét, a Kaland a Nagy Családerdőbent állíthatom színre. Barátom korábban hangjátéknak írta, most színpadra kerül. Lefoglal a feladat. Ilyenkor megszűnik szorongásom, és a magyar Szása utolsó mondata jut az eszembe, csak kissé megmásítva:

 

Baszódj meg, halál!



[1] A darabról szóló tanulmányom a Bárka 2008/6-os számában jelent meg.

[2] A YouTube-on a nevem alatt létrehozott oldalamon megnézhető az előadás, valamint az azt követő pódiumbeszélgetés is, amelyet Jankovics József és Szörényi László irodalomtörténész folytatott velünk.

[3] Az előadás megnézhető a YouTube-oldalamon.

[4] Mindkét előadás megnézhető a YouTube-oldalamon.

[5] Az előadás megnézhető a YouTube-oldalamon.

 

Megjelent a Bárka 2021/1-es számában.


Főoldal

2021. március 24.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Múltbéli járványokrólErdész Ádám: Oly távol vagy, hazám…
Húsvét utáni tormaság A múzeumok új barátja (III.)
Nádasdy Ádám verseiDrávucz Zsolt: Képeslapok Győri László verseiSimon Adri–Zsille Gábor: Rollertime
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA