Szántó Magdolna
A tudás átadható, a bölcsesség azonban nem
Hesse 1919-ben kezdte el írni regényét. Ez a történelmi háttérismeret adhat egyfajta sajátos jelentést a műhöz, de enélkül is értelmezhető, érthető, miért az útkeresés, úton levés a fő motívum benne. Hesse kötete 1922-ben jelent meg Hindu rege alcímmel.
Sziddhárta és Govinda, a két ifjú brahman életútját követhetjük nyomon (jelentős hangsúlyeltolódással), mégsem elsődlegesen a történések, sokkal inkább a tanítás válik meghatározóvá. A két barát, bírván az otthoni neveltetésből adódó tanításokat, elindul saját útján, hogy elérje a buddhista bölcselet lényegét: a megvilágosodást. Látszólag együtt, egyazon indíttatásból hagyják el családjukat, Govinda elsődleges motivációja azonban mégiscsak barátja követése. Később azonban saját útját járja ő is, ettől függetlenül útjaik keresztezni fogják egymást. „A tudás átadható, a bölcsesség nem" kényszerűségét Govinda nagyon nehezen érti meg, ha egyáltalán, mint ahogyan azt is, hogy a közös cél nem feltételezi a közös utat (számára a legmegdöbbentőbb az, amikor barátja nem csatlakozik vele együtt Buddha tanítványaihoz, holott magával a tannal egyetért).
Sziddhárta azzal a hármas tudással hagyja el otthonát, aminek a leginkább hasznát veszi („Tudok gondolkodni. Tudok várni. Tudok böjtölni."), még akkor is, ha ez a „gyermekemberek" szemében balgaságnak tűnik. Egy alkalommal Sziddhárta ekképp érvel: „Ha valakinek nincs mit ennie, akkor a böjtölés a legokosabb dolog, amit tehet. Például, ha Sziddhárta nem tanult volna meg böjtölni, akkor még ma szert kellene tennie valamilyen állásra, akár nálad, akár máshol, mert éhsége rákényszerítené. Így azonban nyugodtan várhat Sziddhárta, nem ismer türelmetlenséget, nem ismer szükséget, hosszan ostromolhatja őt az éhség, nevetve tűri. Erre jó, uram, a böjtölés. (...) Jó írni, még jobb gondolkodni. Jó a bölcsesség, még jobb a türelem."
Az ifjú brahman életútja az Én megöldöklésével kezdődik, majd ez fokozódik a samanáknál (kolduló aszkéták) töltött időszakkal, kiteljesedik a Buddhával való találkozásban, és eljut addig a felismerésig, miszerint „nem sok dolog van a világon, amiről kevesebbet tudok, mint magamról, Sziddhártáról!" Ez öleli fel a regény első részét.
Egy folyón átkelve (mely szimbolikusan is választóvonallá válik számára) látszólag teljes fordulatot vesz ez az életút, mivel a már felnőtt kereső beleveti magát a szamszárába (világkörforgás), hogy a „gyermekemberek" között megtanulja a szerelem művészetét, a kereskedést, s elmerüljön az evilági hiúságok tengerében, hogy később mindettől megundorodva, újra továbbléphessen. Fizikai síkon ez visszatérést jelent ahhoz a folyóhoz, amelyen annak idején átkelt, s ahol élete révbe ér. Révészként itt is meg kell szenvednie az újabb tanítást, „várni, türelemmel lenni, csendben figyelni." A gyötrődés, a meditáció, az elengedés, a felismerés hozzásegíti Sziddhártát a megelégedéshez, hogy részese volt ennek a világnak. Govindával való utolsó találkozásakor megpróbál barátja kérésének eleget tenni, miszerint adjon valamiféle élettapasztalatból fakadó tanítást. Sziddhárta ezt már egyáltalán nem tartja fontosnak, de látja az örök kereséstől megtört Govindát, s hogy nyugalmat találhasson, teljesíti kérését. Ő azonban nem érti meg „a tudás átadható, a bölcsesség azonban nem" kijelentés lényegét, viszont megtapasztalja barátja tökéletességét, s a feléje áradó szeretet „mint eleven tűz, égett szívében." Govinda „mélyen meghajolt, egészen a földig, mozdulatlanul ülő barátja előtt, akinek mosolya emlékeztette mindenre, amit életében valaha is szeretett, ami életében valaha is értékes és szent volt számára."
Ajánlom ezt a regényt mindazon kereső emberek számára, akik útjuk során megállásra kényszerültek, akik képesek „várni, türelemmel lenni, csendben figyelni."
Hermann Hesse: Sziddhárta. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011
