Prózák





Onagy Zoltán
Anton

 

 

 

Különleges bába-füvesasszony és boszorkány. Anyja is, öreganyja is füvesasszony volt. A Lókos-völgy híres füvesasszonya, bábája. Fia a táltosfiú, a front idejéből maradt neki, akkor fogant. Nem szokás. Okos bába magának is elcsinálja a fölös áldást, de ha mégsem, akad szakmabeli, aki megoldja. Nem tudni, a környéket ellepő, a bábaasszonyt megtaláló húsz-harminc, talán ötven szoldát közül ki az apa, de a boszorkány nem perelte a Vörös Hadsereget gyerektartásért, annyi bizonyos.

Anton, a fiú, húsz és még valamennyi éves. Tipikus táltosfiú. Egyik pillanatról a másikra rohamokat képes előidézni, bőre zöldre vált, szárnya nő, kört tesz az akácfa körül, lángot fúj közben. A menekülő fácán megdermed a levegőben, ha szemével ráparancsol, vár, hogy nyakon csapja, egy rántással kikapja tollazatából, hazavigye a lábasba. Mást nem láttál, lehulló fácánt, megmerevedő mezei nyulat, kezes őzet, csak a zöld bőrt, a sárga-fehér szájhabot, de mondják. Elhiszed. Nagyon tud távolba nézni. Elhúzódtok, ha vonul. Mert vonul. Amíg teheti. Mert nem sokáig teheti.

Anton saját útvonalakon jár, saját tervekkel kel útra, abban nem szerepel határállomás, útlevél, nem szerepelnek felügyeleti szervek. Semmi nem szerepel, ami a nem táltosfiú kedvének, ízlésének, terveinek megfelelő. Megy. Aztán megint megy. Mint térdig érő kisgyerek korától. Hátán rojtos, deréktájon is átköthető vászon hátizsák. Gombát szed, erdei gyümölcsöt, gyógynövényt, gyökeret, mikor mire adnak engedélyt az égiek, mit ad a természet. Agyagért baktat a Pakárokhoz, javítgatja vele az apró vályogház hibáit, máskor sárga földet cipel haza végig a vasút menti gyalogjárón, hogy a földes konyhát legyen mivel felkenni. Antonra hosszú, egészséges, természetközeli, stresszmentes élet vár. Menetel a hajnali harmatban, délelőtti napsütésben, sárban, porban, mikor miben, arcán földöntúli mosoly. Amúgy rendes, vállas fickó húszas évei elején, csak a szeme különös. Nem lát vele embert, nem néz emberre. Átnéz emberen, ugyanakkor elnéz mellette.

Anton él. Működik. Bele a vakvilágba. Nem rendelkezik sok ismerettel a világról, de annyival eléldegélhetne a szélén, ha a világ olyan volna. Összeírásra kellene mennie, de nem tudja, mi az, így nem írják össze első körben. Kimarad. Nyolc hónappal később rendőri segédlettel érkezik a helyszínre. Összeírják. Ahogy kell. Anton hazatér, nem változik semmi. Menetel, masíroz, fát szed, gombát, bogyót, bogyósgyümölcsöt, halat, vadat. Télen szánkóra szerelt kék vájdlingból árulja a lápi csíkot. Aztán vonulnia kellene, de nem vonul. Zsebre vágja a kis barna borítékot, miután átveszi a postástól, menetel tovább. Száraz ág, gomba, gyökér, bogyósgyümölcs, gyalogszeder, hal, csík. Vitorlavászon hátizsák alatt jön, megy. Ahogyan addig is.

A pillanattól kezdve szolgálatmegtagadó.

A helyi szerv, azaz Béri Pali intézkedési körébe tartozik többek közt, embert faragni abból, akit nem tart embernek. Őt választja, Antont, a táltosfiút, hogy rajta mutassa be, a komenizmusban nincs lehetetlen, csak tehetetlen és akaratgyenge faszkalapok. Vereti. Béri Pali rendelkezik funkcionális osztaggal. Nem használ. Nem sajnálják meg, nem indul meg az osztag szíve, ilyenről, hogy szíve volna az osztagnak, senki nem hallott, válogatott, különös anyagból gyúrt fiatalemberek.

De néhány nevelés után nincs mit verni rajta. Menj a picsába, Pali, mindenbe' van határ, néznek a főszervre, amikor a rozzant priccs mellett fekvő, összetört csontú táltosfiún neveltetne még és még.

Anker, a bábaasszony boszorkány az első kísérletek után, amely szerint szocialista embertípust faragnának a fiából, Antonból, nem üvölt fájdalmában, nem átkozódik. Sebteákat főz, csontforrasztó füveket áztat, végzi a gyógyító szertartásokat. Hallgat. Nézi az eget. Istennel tárgyal.

Béri Pali (és az osztag, fiatalemberek lévén) közben rendes családi, emberi életet is él. A szocialista embertípus is eszik, szarik, iszik, vizel, eltemeti apját, elveri az asszonyt, meghágja az asszonyt (meghág mást is, ha mód akad), kerítést javít, télelőn vizespohárból issza az újpálinkát, ebben Lenin sem instruál másként. És gyerekei születnek a természet rendje szerint. Béri Pali felesége ikreket szül. A két segéderőé is egyet-egyet. A kereszteléssel várnak, a lélek harcol a hagyománnyal, a Párthoz való hűséggel, és a mi lesz a', hogy lesz a' Pista, ha nem kereszteljük meg a gyereket? De mindegy volt az ávósgyerekeknek. Ha megkeresztelték őket, ha nem.

A jó boszorkány egyszer űzi a bajt, másszor hívja, egyszer old, máskor ront. Szedi a harmatot. Gyűjti a békát. Keresi a rozsdás koporsószeget. Sziszeg és figyel, egyezséget köt az ördöggel. Nem látni mást, minthogy egyre vékonyabb és borzasabb, hajnalban indul, hajnalban érkezik. Nem beszél, nem kérdez, nem áll meg sehol fél pillanatra. A falu várakozik. A falu keresztet vet, ha látja árnyát elsuhanni. Kettőt, ha magányos varjú lebben károgva a közelben, ha a csendes éjszakában hegyes forgószél kavarja az utca porát.

A falu az anya pártján.

Előbb Béri Pali két ikrét cseréli ki a kilencedik nap hajnalán. A régi kürtőn át. Helyükre tökfejű, sírós-fosós, rövid lábú, hasas, szőrös, kancsi fattyút, vonyító csimaszokat csempész. A kilencedik napon elfolyik az egyik segédávós gyerekéből a vér, a fülén át. A másik segédávós felesége, aki ismeri a bosszú palóc hagyományát, a világ végéig fut a gyerekkel, senki nem tud róluk többé semmit.

Anton a táltosfiú újra jár, kicsit biceg eltört lábára, bal sarka mélyebbre süpped a homokba, fejét is furcsán tartja, mint a halászmadár, hátán meg-meglendül a vitorlavászon hátizsák.

A bábaasszony boszorkány nem jár sehová. Csak akkor láthatjátok, amikor reggelente Jánosi pusztára menet benéztek a vágatlan berkenyebozót résén. Ül a keltre néző akáctuskón, háta falnak döntve, arcára árnyékot vet a sarkosra kötött fekete kendő.

Nem tárgyal senkivel. Hallgat. Ha szól, Istennel tárgyal.


 

2009. április 22.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Finta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb MihályDávid Péter: Ecce homo
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png