Erdész Ádám

Bezárt ajtók

A világot a barátságos és otthonos helyek teszik igazán széppé: a helyek, amelyek összekapcsolódtak életünkkel, a helyek, amelyek képét akkor is pontosan felidézzük, ha évék óta nem jártunk ott. Számomra különlegesen fontos hely volt (?) Gyomaendrődön a Kossuth utca 16. szám alatti ház. Nem is tudom, mennyi időt töltöttem ebben a kisvárosi környezetébe jól illeszkedő, mégis különleges házban.

Többnyire vonattal érkeztem, egy rövid Kossuth utcai séta után először az épületet körülvevő magas fenyőket pillantottam meg, majd a zöld és ezüstös fenyőágak közül előbukkant a ház fehér díszítéssel tagolt, sárgára festett homlokzata. A még ma is álló, jómódról tanúskodó egykori gyomai gazdaházak között ez az épület villának számít. Külső képe, beosztása eltér a helyi mintáktól, az ablakok, a homlokzat csavartmintás barokk díszítése még inkább elüt a környezettől. Hasonló díszítőelemeket a Kner-nyomda 1920-as évek elején megjelent, Kozma Lajos által illusztrált gyönyörű fametszetes könyveiben lehet látni. A hasonlóság nem véletlen, a házat a maga korában építészként és grafikusként is magasan jegyzett Kozma Lajos tervezte barátjának, Kner Imrének. Közvetlenül mögöttük volt a Kner-nyomda komoly nemzetközi visszhangot kiváltó tipográfiai kísérlete, amely a fametszetes barokk könyvek látványvilágát próbálta a kor technikai eszközeihez illeszteni. A nyomdász és az illusztrátor számára egyaránt személyiségformáló élményt jelentő kísérlet látványvilágának egyes formái megjelentek a Kner-ház díszítőelemi között.

A ház 1925-ben épült fel, Kner Imre és családjának tagjai 1944-es elhurcolásukig laktak itt, 1952-ben az ötszobás és annál nagyobb lakások között a Kner-villát is államosították. A ház hosszabb ideig óvodaként funkcionált. A hatvanas évek vége felé, amikor lassan-lassan megindult múlt és jelen természetes kapcsolatának helyreállítása, felvetődött a gondolat, hogy a Kner-ház a nyomdát illetné és ott egy nyomdamúzeumot kellene felállítani. Kner Imre még élő barátai, kiváló nyomdászok, történészek, irodalmárok - Petőcz Károly, Elek László, Szabó Ferenc - álltak az ötlet mellé, s 1970 augusztusában a Kner Nyomda Múzeum megnyílt a nagyközönség előtt.

A gyűjtemény, az ország egyetlen nyomdaipari múzeuma az elmúlt évtizedek alatt különleges hírre-névre tett szert. Nyomdászattörténeti, képzőművészeti kiállítások követték egymást, ezek közül nem egy országos eseménynek számított. A nyomda támogatásával a múzeum egyedülálló, jelenleg 36. köteténél járó nyomdászattörténeti sorozatot adott ki. Öröm volt ebbe a múzeumba járni: belépéskor egy futó pillantás a betűszekrényre, a réges-régi tégelysajtóra - minden a legnagyobb rendben, megbízható állandóság. Az emeletre vezető sötétbarna falépcső egyszer-egyszer diszkréten reccsent, talán inkább sóhajtott egyet, csupán azért, hogy el ne felejtsük, korábban kik lépdeltek felfelé ugyanitt. A kis emeleti iroda polcain megnyugtatóan sorakoztak a kézikönyvek. S az irodában ott volt Juli - Dr. Füzesné Hudák Julianna -, aki a '80-as évektől fogva a lelke lett ennek az intézménynek: gyarapította a gyűjteményt, tapintattal és empátiával tartotta a kapcsolatot a családtagokkal, szervezte a kiállításokat, szerkesztette a könyveket - szellemi aurát teremtett a múzeum körül. A véletlen úgy hozta, hogy magam a másik nagy Kner-hagyatékot őrző intézmény, a Békés Megyei Levéltár munkatársaként sokszor dolgozhattam együtt Hudák Julival. Haiman György távozása óta Nála jobban senki nem ismeri a magyar művelődéstörténetnek ezt a szeletét, s képes volt arra, hogy ezt a hagyatékot élővé tegye. Nemegyszer tanúja voltam, ahogy jó mesélőként magával ragadta a múzeumlátogatókat, filmeseket, rádiósokat.

Ez most mind megszűnt! A privatizáció idején a múzeum is magántulajdonba ment át, a gyűjtemény ma alkalmasint többet ér, mint a nyomda. A tulajdonos gondoskodott a múzeumról is, egészen ez év júniusáig, mikor is - a rossz gazdasági helyzetre való tekintettel - a múzeum kapuit bezárták, vezetőjétől, azaz az egyetlen munkatárstól elköszöntek.

Két éve a Széchényi Könyvtárban a nyomda alapításának 125. évfordulóján a múzeum által rendezett nagy kiállításon - többek között - Esterházy Péter mondott köszöntőt. Lám és dacára - kezdte, s a tőle megszokott módon, több regiszteren játszva, fonta egymásba annak a históriának a szálait, amely a Kner családot felemelte s részben elveszítette. A szöveg végén Herczeg Ferencet idézve „meglehetős pozitív kicsengetéssel" zárt. De, lám, megint... Kner Imre írásaiban, leveleiben gyakran beszélt arról, hogy a magyar történelem legnagyobb tragédiája, hogy a kontinuitást újra és újra megszakad, hogy az egyes nemzedékek nem tudják a maguk tudását tovább adni, a múlt nem szolgálja a jövőt. És lám, a gyomai múzeumban összegyűjtött páratlan művelődéstörténeti anyag elzáratik... Ez a múzeum, amely a Kner-hagyatékot élő örökséggé tette, jóvátétel is volt: a közösség törlesztette adóságát egy olyan tagjával szemben, akit a kritikus pillanatban nem tudott megvédeni. Lám, az adósságtörlesztés szünetel, pedig ebből igazán a közösség profitál... Lám, elköszönnek valakitől, aki az adott intézmény múltját illetően egyedülálló tudással rendelkezik. Ha jobb időkben - reméljük, lesznek ilyenek - jön is egy okos, jó szándékú ember, az nem ott fogja kezdeni, ahol Hudák Julianna abbahagyta, az új embernek újra kell kezdenie a tudásgyűjtést, és van, ami már nem is pótolható. A kiváló tipográfus, Haiman György - Kner Izidor első unokája - már senkinek nem fog órákat mesélni. Hogy mindezek dacára a Kner-ház falépcsője valaha is megnyikordul-e a talpam alatt, hogy egy esetleges új Kner-könyvhöz a magángyűjteménnyé vált közgyűjteményből válogathatok-e illusztrációt, nem tudom. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy ha a válság idején az ilyen kulturális értékek kicsúsznak a kezünkből, hiába javulnak a gazdasági mutatók újra, az egyenleget veszteséggel zárjuk - igen nagy veszteséggel.