Szil Ágnes

 

Mind kortárs és továbbélő

Négy és fél ősbemutató a Gyulai Várszínházban

 

A Gyulai Várszínház hatvanharmadik nyári évadát élvezhette a közönség az idén, s ahogyan már megszokhattuk, az összművészeti kínálatban több ősbemutató is helyet kapott. Közös vonásuk, hogy a saját fejlesztésű, illetve koprodukciós előadások bizonyos tekintetben kortársnak tekinthetők, és mindegyik valamelyik kőszínházban folytatja majd további életét.

 

Lackfi János: Méricskélők

2009 óta a 18. felolvasószínházi előadást láthatja a nyári évadok során a Gyulai Várszínház közönsége, ezek dramaturgja – ritka kivételektől eltekintve – Lőkös Ildikó. Ő vezette fel Lackfi János, a friss Kossuth-díjas szerző új darabját. A Méricskélők kötetben nem jelent meg, címe két Aiszkhülosz-darabot, az Oltalomkeresőket és az Áldozatvivőket idézi meg, ám a mitológiához, magasztos témákhoz semmi köze: a dramaturg szerint kortárs magyar groteszk a műfaja, s ehhez azt tehetjük hozzá korunkat ismerve, amit Juvenalis fogalmazott meg: nehéz dolog szatírát nem írni. A cím jelzi az óvatos viszonyulást, adaptálódást a világ dolgaihoz, a többszöri igazítást, pontosítást, meddig is mehet el az ember. Az előadásban nincsenek árnyalt jellemrajzok, a szereplők egy-egy tulajdonságot jelenítenek meg, a cselekmény viszont izgalmas: közelmúltunk beidegződéseit hívja elő, ráadásul a végét kettős csavar teszi izgalmassá, illetve a rendező egyetlen kellék kicserélésével más, ironikusabb alaphangot ad a műnek.

 

Méricskélők

 

Erzsike egy erős akaratú falusi özvegyasszony (Kovács Edit), aki a szegecselt gerincével kertészkedik, próbálja korunk kihívásai között összetartani a családját, értékeit megőrizni. Megszokott falusi hétköznapjait egy rokona forgatja fel: családostul toppan be a művészettörténész Lacim (Czitor Attila), ebből az alaphelyzetből pedig a városiak és a helybéliek kölcsönös lenézése bontakozik ki. Az ezerötszázas kis településen nem áll meg a vonat, mindenki mindenbe beletörődik, ám a polgármesternek (Tapasztó Ernő igen dinamikus előadásában) nagyszerű terve van a falu – és saját anyagi helyzete – felvirágoztatására: az Erzsike kertjének alján folydogáló büdös vizű patakra akar üdülőt, termálfürdőt alapozni. Hogy sikerül-e neki, azt majd a valóságos bemutató után tudja meg, aki még nem látta az előadást, ugyanis a színház tervezi a darab teljes színrevitelét. Az előadást Szabó K. István rendezte, s főképp a Békéscsabai Jókai Színház művészei léptek színpadra, akik szerencsére játékukkal elfeledtették, hogy felolvasószínházi előadást láttunk. A fentieken kívül kiemelendő még az Édesmamát alakító Pásztor Edina.

 

Bódi Attila: Ikrek – létmese

A Gyulai Várszínház saját fejlesztésű előadásában eddig ismeretlen játéktérbe, az anyaméhbe szólított bennünket Bódi Attila új darabja, amely egy ikerpár első néhány hónapját mutatta be a lét és a nemlét határán. A két fiúgyerek hallja a környezetét, az anyját és az apját, tudomásuk van a szavak jelentéséről, sőt tisztában vannak azzal is, hogy milyen alakulást vesz később az életük. Az egyikük nyugodtabb, higgadtabb, a másik forrófejű, így lesz, lenne, lehetne ez a születésük után is.

 

Ikrek

 

A téma igen érdekes, hiszen az emberi faj hajnala óta vitatkoznak azon, mikor kezdődik az egyed léte és tudata, milyen jogai vannak az embriónak, magzatnak, lehet-e in utero „nevelni”, ingereknek kitenni. Ismeretes Kodály híres mondása: „Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése, azt találtam felelni: kilenc hónappal a születése előtt. Első percben tréfára vették, de később igazat adtak. Az anya nemcsak testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel... még tovább mennék: nem is a gyermek: az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik a gyermek zenei nevelése.”[1] A két fiú édesanyja táncosnő, aki – az ikrek beszélgetéséből kiszűrve – ellentmondásos módon viszonyul várandósságához, az anyaszerephez, az apával való kapcsolatához. Megismerjük a fiúk (László Roland és Szilágyi Áron alakításában) jövőjének lehetséges útjait, gyermekkorukat és az ifjú, forrófejű fiatal felnőtt éveket. Árkosi Árpád rendezése a kísérleti színház irányába mutat, a színpadkép (Kiss Beatrix tervezésében) minimalista: mindössze egy kórházi ágy és néhány lámpa, köldökzsinór, piros fények tartanak bennünket ebben a világban, amelynek irrealitását Cári Tibor zenéje tette még sejtelmesebbé. A rendező egy plusz szereplőt emelt a darabba: Dedovity Tomity Lea váltakozva formálja meg az anyát, az ápolónőt és egy különös, démoni erőt, amely az anyaméh körül ólálkodik. Az igen tehetséges, fiatal zentai színészek indokolják, hogy október 18-ai zentai bemutató után a Zentai Kamaraszínház repertoárjában lesz látható az előadás.

 

Németh László: Iszony

Németh-évforduló volt az idén: a múlt század hajnalán született író 125 éves jubileumára emlékeztünk – illetve lehetőség lett volna erre, ha a szerző lényegében nem kopott volna ki a köztudatból (ez talán nem független politikai nézeteinek dinamikus alakulásától). Kevesen tudják, hogy Püski Sándor könyvkiadó jóvoltából a hódmezővásárhelyi termékeny évek előtt néhány hónapot a Gyulával szomszédos Békésen töltött 1945-ben, miután lakásából kibombázták, Sámson című drámáját itt írta[2].

Ámbár számos drámát írt, a színház választása az Iszony című regényre esett, melyet színpadra alkalmazva gördülékenyebb, mai, befogadható előadást tudott létrehozni a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és Szabó K. István rendező közös munkájával. A regényt Gyürky Kata dramatizálta, a főhősnő több kivetített monológjait építette be.

Németh életművében gyakran foglalkozott női sorsokkal. A Nyugatban megjelent legelső novellája, a Horváthné meghal egy idős, haldokló asszony ravaszságát mutatja be. Az életmű derekán a nagy nő-regények egyik, talán legsikerültebb darabja az Iszony, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az ötvenes évek elején az elsők között fordított igényes (értsd: nem sztálinista szerzőt) oroszból, az Anna Karenyinát, majd a Nórát.

 

Iszony

 

Az Iszony témája izgalmas, a cím érdekfeszítő: a társtól való irtózás tesz gyilkossá egy fiatal nőt, akinek nem adatik meg az a lehetőség, hogy a saját sorsát alakítva természetének megfelelően egyedül élhessen. Ma, amikor nem kényszerből, hanem tudatosan választhatják a társtalanságot, gyermektelenséget a nők, szívszorító végignézni ennek az esendő nőnek, Kárász Nellinek az életét, akinek minden szó, minden férfiérintés fájdalmas. Németh regénye 1947-ben született, valamelyest korábban, a háború előtti paraszti világban játszódik, amikor a támasz nélkül maradt özvegy lánya kénytelen elfogadni az életigenlő, nagyhangú Takaró Sanyi házassági ajánlatát. Sanyi nem erőszakos, nem veri, kényszeríti a feleségét, egyszerűen csak örömmel él a házastársi jogaival. Szereti és szolgálni akarja azt az asszonyt, aki minden erejével próbálja magát távol tartani tőle. Két össze nem illő, elegyedni nem tudó természetet látunk, egy olyan társadalomban, amely nem támogatja a válást, a nőknek nagyon kevés lehetőséget ad munkavállalásra – holott az asszony, az előző századforduló Nórája módjára, kiléphetne a házasságból. Nelli élethivatása a gondoskodás: anyját, anyósát is „elgondozza”, végigkíséri a halálhoz vezető úton, a darab végén pedig „egy darab rábízott emberiségként” nevezi meg lányát, aki magában hordozza a Nelli szemlélődő életmódjától szögesen eltérő, az életet faló Takaró-természetet.

Horesnyi Balázs díszlete szellemesen sokoldalú, szimbólumokkal teljes, amelyet ki is használ a rendezés. Az előadás igen figyelemreméltó, többek között azért is, mert ez a nem könnyű témát mély megértéssel, ugyanakkor nem humortalanul ábrázolja (például Jókúti doktor diabolikus figurájának merész kidolgozásával). Két nagyszerű színészre bízták a főszerepeket: Sosovicza Anna finom visszafogottsággal alakította Nelli szerepét, de nála is átütőbb erővel formálta meg Takaró Sanyit Rappert-Vencz Gábor, aki dinamikusan, a szerepet végig uralva játszott.

Az előadás a Gyulai Várszínház díjait is besöpörte: a színpadi adaptációért és rendezéséért Szabó K. István Sík Ferenc-díjat, a két főszereplő pedig megosztott Őze Lajos-díjat vehet át. Az október 9-ei szatmári bemutató után remélhetőleg sokan fogják még megnézni az előadást.

 

Volt egyszer egy…

Ember legyen a talpán, aki ifjabb Vidnyánszky Attila előadásainak narratíváját fel tudja göngyölíteni. Az elmúlt években színészként és rendezőként is gyakran találkozhattunk vele Gyulán (legutóbb az Ifjú barbárokat, vendégelőadásban a Janovicsot és Az öngyilkost jegyezte), így nagy várakozás előzte meg az új előadást, amelyet 1-99 éves korig ajánlott a színház, tehát az előadásnak kellett lennie egy olyan „nézetének”, amely kicsik számára is befogadható. A megvalósítás során a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház társulatával dolgozott együtt ismét, amellyel tavaly olyan roncs-Revizort kerekítettek a várszínpadra, amilyet mindig is látni akartunk.

 

Volt egyszer egy…

 

A Volt egyszer egy… története, mondjuk úgy, hogy klasszikus módon alakult: színház a színházban, minthogy a takarásban egy kislányt találtak, s így az előadás már az elején megszakadt mindaddig, amíg Gyulai mamáék és Csabai papáék elő nem kerültek – vagy inkább addig, amíg ebbe a helyzetbe végképp bele nem bonyolódtunk az ágy alatt mocorgó szörnyekkel, páncélos vitézzel, látszólag gyulai várszínházas munkatársakkal együtt, vagy inkább bele nem vonódtunk mindannyian (különösen az Áron nevű kisfiúk). Volt itt minden: paplanból gyúrt hógolyók, szivárványt eresztő egyszarvú, furcsán (de nagyon viccesen) beszélő anyuka és apuka, képzelt barát és lőfegyverek, mígnem az előadás egy ponton határvidékké nem változott, ahol annak a bizonyos kislánynak át kellett kelnie az ismerősből az ismeretlenbe. Ennek a társulatnak a szájából azért máshogyan és másfajta jelentéssel hangzott az a mondat, hogy „Haza akarok menni”.

Nagy energiákat megmozgató, ugyanakkor nagy energiákat közlő előadás született, amelynek végén nevetve, feltöltődve jöttek ki a nézők (legyenek bármennyi évesek is). Ritkaság manapság – becsüljük meg! A Nemzeti Színházban és az egri Gárdonyi Géza Színházban több alkalommal meg is nézhető majd.

 

Sátántangó

Kulcsár Noémi társulata, a Tellabor két évvel ezelőtt mutatta be a Seiobo jár odalent című Krasznahorkai-novelláskötetből készült táncelőadását a Nemzeti Táncszínházban. A szerző szülővárosában, a Nobel-díj után a kortárs klasszikus megidézése különösen nagy kihívást jelenthetett, hiszen nem új dramaturgiára, a meglévő újraértelmezésére, hanem egy másik művészeti ágban való átélésére tesz kísérletet, mintegy térbe, ráadásul a gyulai várszínpadot ölelő falak közé emeli a regény szavait. A faluban rekedt közösség ciklikus élete, a kilépésre való képtelenség, az ösztönök, az agresszió nyersesége elegyedik olyan szimbólumokkal, amelyek mindannyiunk közös ősképei között helyet kapnak.

 

Sátántangó

 

A fekete-fehér, hideg fényű jelenetekben nagyon ritka a harmónia, mindig valamiféle aszimmetriát látunk: a kapcsolatok felbomlanak. A verekedések, erőfitogtatások nem zárulnak le megnyugtatóan, hanem nyitva hagyják egy újabb megmérkőzés lehetőségét. A szereplők kiszolgáltatottjai sorsuknak: instabil kapcsolatrendszerükben próbálnak túlélni, a világ pedig napról napra megismétlődik. A Kulcsár Noémi Tellabortól kívülről, még egyszer látjuk ugyanazt: egy apró képernyőn minden megismétlődik a maga szinkronicitásában, de csak a Doktor nézőpontjából, mintegy megkétszerezve önmagát.

A 63. évadot lezáró előadás Havasi István-díjat kapott a Gyula Várszínháztól és a város önkormányzatától, az ősz folyamán, a szeptember 21-ei bemutató után, a Nemzeti Táncszínházban látható majd.

A Gyulai Várszínház közel negyven programjának sarokpontjai voltak ezek a nézők és a színházi szakma figyelmével kitüntetett ősbemutatók, amelyek kőszínházakban tovább élhetnek, ötleletadói lehetnek újabb alkotói koncepcióknak, folyamatoknak, szakmai diskurzusoknak.