Gilbert Edit
Egy zsűritag feljegyzései
a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljáról
Idén Kisvárdán a felkért értékelők, kérdezők mellett a zsűri is megszólalhatott az előadásokat elemző szakmai beszélgetéseken, sőt a szervezők bátorították őket erre, ami jó gyakorlatnak tűnik. A közönség és a fellépő alkotók így érzékelik, mi zajlik bennünk, jelezhetjük tetszésünk-nemtetszésünk okait, értelmezéseink publikussá válnak. Ezzel együtt hozzátehettünk volna egy-egy mondatot a hivatalos döntésünkhöz.
Erős volt a felhozatal a fesztiválon. Alig néhány előadásról gondolta a más-más területről érkező, másféle rálátással bíró: színházi alkotókat és színházat tanulmányozókat is tartalmazó zsűri, hogy nem díjaznánk, de még ezekben az esetekben is értékeltünk megoldásokat, elemeket. A kiosztható – amúgy is szimbolikus – összegeket addig bontottuk, amíg csak lehetett, mert a díjak erkölcsi, motiváló erejében hittünk. Talán nem mindig találtuk el rájuk a legkifejezőbb megnevezést, amiben az utolsó esti sietség is ludas volt: az aznapi két kitűnő előadásnak kellett rövid idő alatt helyet találnunk a táblázatunkban, érvelnünk egymásnak a többségünkben meglévő bizonyosság tudatában, hogy feltétlenül díjazandók, s beilleszteni őket valahova a rendszerünkben. Sietni pedig azért kellett, mert Balogh Tibor szerette volna még aznap, s nem a díjátadó hajnalán kiértesíteni a szerencséseket, hogy induljanak útnak átvenni elismeréseiket. (Sajnos régóta nem maradhatnak már a társulatok hosszabban ott a fesztiválokon, elsősorban a finanszírozás szűkössége miatt.)
Egy vérbeli monodráma és egy bravúros összjátékon alapuló hosszú előadás esett erre a sűrű utolsó napra. Galló Ernő diktátortanonca egy pillanatra sem engedte elkalandozni a figyelmünket. Mind a színinövendékké cseperedés, mind az, ahogyan az egyetemi rivalizálásból, sértettségből az alak átváltott politikussá, átütő erővel bírt. Látszani, hatni akarása populista karizmában teljesedik ki. A karakter mind Hitler arcélét, személyiségjegyeit, mind jelenkori politikusaink gesztusait, szólamait felvillantja. Galló Ernő szerepekbe helyezkedése, imitációi, paródiái, fergeteges zenés-táncos pillanatai és a közönséggel létesített kapcsolat a teljesen kellékmentes másfél órát zsigeri élménnyé emelte Székely Csaba szövegével, Sebestyén Aba rendezésében az Egy diktátor születésében.
A Mohácsi János által a Komáromi Jókai Színházban újrarendezett Závada Pál-regény, az Egy piaci nap próbára tette a társulatot és némiképp a közönséget két és fél órás szakadatlan játékidejével, amíg mindenki színen is volt – élő zenével, tánccal, folyamatos mozgással és szimultán beszélgetésekkel. A ’45 után visszatérő zsidók ismétlődő hibáztatása azt példázta keservesen, hogy nincs esély a sulykolt bűnösség fantomjának elengedésére, bármennyire racionálisak, bizonyítottak az ellenérvek. A két asszony (Holocsy Krisztina és Kiss Szilvia) barátságának fenntartása, akiknek férje ellentétes oldalon áll, megindítóan gyönyörű vezérszála a cselekménynek. A szöveg teli groteszk nyelvi leleményekkel: kemenceszökevény, orral túrom a földet, néha mindig. Az egész koncepcióját és kidolgozottságát díjazva rendezői díjat ítéltünk az előadásnak.
Két film színpadi adaptációja osztott meg bennünket. A marosvásárhelyiek Santa Lolitája bizarrul csodás helyzetet jelenített meg szakrális zenével és énekkel, eufóriát keltő vizualitással és boldogság-tánccal. A bizonytalan, boldogtalan, valamiben sérült férfiaknak magát szívjóságból testileg átadó asszony (Moldován Orsolya) a bűnt keresi, hogy érdekesebbé váljon férjének, de a bűnt még ebben az aktusban sem találja meg. A falu papja viszont kivetkőzik magából az adakozó szexualitás szeplőtelenségétől, végletekig irigy erre az eredendő tisztaságra.
Santa Lolita
A latin-amerikai katolikus-pogány életérzést behozó előadásban így nem is a megcsalás, hanem a féltékenység és irigység válik bűnné. A szexualitás és gyermeknemzés közösségi misztérium, Dolores-Lolita számunkra láthatatlan érzelmi-érzéki tudással varázsolja el és gyógyítja a hozzá járuló férfiakat nejeik és a közösség megelégedésére. A filmben kerekded mamma típusú középkorú nő alakítja, itt a színpadon finom, vékony, intellektuális, visszafogottan játszó színésznő. A szűzies, szolid szent prostituált Moldován Orsolya megtestesítésében a fenti ideológiai koktéllal egyetemben zavarba ejtő. Maga a rejtély ez, ami tovább nem bontható, nem racionalizálható, nem feltárható – az egyik fiatal hozzászóló dekódolásában.
Némileg ismétlődik a probléma a másik, hozzánk közelibb és ismerősebb történetet feldolgozó film nyomán létrejött erdélyi darabban. Feldobja-e a megcsalás, a párcsere a kihűlő házasságot. A Kézdivásárhelyi Udvartér Színház előadásának első felében mintha csak erről lenne szó. Egy éjszakai tetőterasz-parti elegáns környezetében Tom különféle érvekkel győzködi régi barátját, Davidot, hogy időnként feküdjenek le egymás feleségével, amit a barát és a desszertet felszolgáló feleség, Ana szörnyülködve fogad. A hosszú előkészítés után fordul a kocka. Kiderül: a barát és a feleség már régóta szeretők, amiről a férjnek bizonyítéka is van, és valószínűleg ő fertőzte meg őket AIDS-szel. A leleplezés és a tragikus fordulat beismerése zajlik a férj párcseréről megrendezett színjátékában. A felújított vár színpadán játszott A boldogság titkát lentről és meglehetősen távolról láttuk, ami kedvezőtlen perspektívát adott eredeti helyszínéhez képest a kamaradarabnak. Az sem volt így érzékelhető, hogy a szeretők miként leplezik s árulják el esetleg akaratlanul viszonyukat. Összenéznek-e, gesztusaikkal, testbeszédükkel hogyan jelzik, hogy van köztük valami: régóta történik ugyanis, amire Tom éppen rá akarja venni őket. Az elkomoruló társasági dráma egy ponton szimbolikussá személyesülő kellékeit (számtalan üveg és pohár) dicsértük, jelmezeiket és Ana aszexuális játékmódját a hozzászólók egy része viszont megkérdőjelezte.
A Kolozsvári Váróterem Projekt fiatal alkotói hosszan, egyben adták elő Csehov-fantáziájukat az első napon, ugyanitt a várszínpadon, ám zombihorrorba átváltó módban. A Vérmedve ipari méretű rettegést, boncolást tartalmazott. A várudvaron kezdődő előjáték a függetlenek kétségbeesett bazdmegelésével nyitott: hol marad a színész, miért nem tudják a szerepet, hogy lehet bent tartani a projektben a próba és előadás végéig azokat, akik mennének már máshova pénzt is keresni.
Sokszereplős, látványos produkcióval köszönt be és zárt az idén újra megnyílt várszínpad. A másnapi megnyitón Shakespeare Ahogy tetszikje (Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház) hosszú, bolondos kavalkádján kapkodtuk a fejünket, az utolsó nap éjjelén pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Jacob szobája előadásán, ami Virginia Woolf-átirat. A Debreceni Színházfüggők Társasága tehetséges fiatalokat elismerő Titán-díjat adományozott az utóbbiaknak. Itt – ahogy már régóta szokás a színházakban – egy színész több szerepet játszott, a főszereplő is megsokszorozódott. A mindenekelőtt mozaikos, láncszerű narrációval élő (amint a másik, az SZFE-s egyetemista előadás, az előző esti Kastanka is), valamint kivetítésekkel és szimultán jelenetekkel előadott történet kapcsán Radnóti Gerda felveti a szétaprózódás kérdését a Kisvárdai Lapokban. „Jacob szerepét is több színész keltette életre, ami számomra nehézkessé tette azt, hogy Jacob központi karakterként kiemelkedjen a környezetéből” – írja Csak messze van címmel a július 3-i lapszámban. Ha jobban rögzülne a karaktere, mert ugyanaz alakítja végig, világosabbá válna a cselekmény, amely a többiek hozzá való viszonyára épül, arra, hogy mások Jacobot miként látják. Egy vizsgaelőadásnál pedagógiai, didaktikai okokból még érthető a mindenki mindent eljátszik elve. A kifelé irányuló színház befogadását és megértését azonban nehezíti, ha mindössze a gazdaságosság, praktikum, a társulati létszám diktálja a színészek több karakterben való megjelenését, a karakterek több színész közti elosztását. Üdítő a néhány ellenpélda, amikor ez belülről is indokolt. Wilk Elise a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház TMT és a Yorick Stúdió színészeire írott, személyes és közösségi múltat feltáró transzgenerációs női darabjában, az Alaszkában négy színésznő több karaktert, így férfiakat is megelevenít. Játékukban jól elkülöníthetőek a szerepek és zsigeri a hatása a nőből férfivé változásnak.
Alaszka
Az, amikor a szerepek elmosódnak, összemosódnak és csak pragmatikus ok áll a szerep-sokszorozódás mögött, zavart okoz. Nekem fontos tudni, hogy ugyanaz a karakter van-e még előttünk. Vagy egyértelműen már egy másik? Vagy egy másik, de belső analógia fűzi valamiképp az előzőhöz, akit ugyanaz a színész jelenített meg? Mindezen váltástípusok előtt pedig ott a bevett komédiai toposz, az álruhába bújás, amikor szerepe szerint játszik mást, gyakran másik neműt a színész. Ez fordul elő az imént említett Shakespeare-darabban is, ahol izgalmas ízt tesz a szerelmesek egymás előli rejtőzéséhez, felismeréséhez és egymásra találásához az, hogy a lány, Rosalinda (Jankovics Katalin) férfigúnyába bújik, enyhén homoerotikus színezetet kölcsönözve kettősüknek az utána így (is) erősen vágyakozó lovagjával, Orlandóval (Hajnal János). Ezt a vonulatot a díszletfalra rajzolt szivárványmintákkal együtt észrevételezte is az egyik hozzászóló, de a reagáló alkotó nem vette magukra.
A Csokonai Nemzeti Színház táncos koreográfiában adta elő Szabó Magdának Az a szép, fényes napját. Az alkotók is elismerték a beszélgetésben, hogy tisztázni kellett volna már az elején a viszonyokat, ki kicsoda és milyen relációban áll a másikkal, mit képvisel. (Nekem a Szabó Magda-életmű ismeretén túl segített, hogy pár éve a Gyulai Várszínházban már láttam egy jobban kibontott, kevésbé tömörített és stilizált feldolgozását a drámának.) Itt is játszottak nők férfiakat, például Szász Gabriella a reálpolitikus Géza fejedelmet, ám nem férfivá maszkírozva, hanem mindenestől: női ruhában, sugárzóan, evidensen nőként. (Ez a gesztus megidézi az írónő feminin maszkulinitását és azt a tragikus női erőt, dominanciát és meghasadtságot, amit Szabó Magda mitológiát átíró fantáziája a pálya egy késői pontján megszül. A pillanat című regényben Creusa, a feleség elhiteti: női testben, az övében, a feleségében él tovább a menekülő és új hont foglaló Aeneas.) A magát Istvánnak először a záró jelenetben nevező Vajk a zsinagóga lépcsőin fellép a karzatra, ahol a szereplők együtt éneklik a Lánnyal a betiltott pogány dalt, ami szintetikus, szinkretikus imaként hat. A kezdeti kötélhúzás gabalyodó hullámainak kusza viszonylataiból emberáldozatokkal egyre tisztuló téralakzatokat képező karakterkonfliktusok felemelő zárlata ez.
Nők férfiként másutt is megjelentek az előadásokban. A még az első napon látott testetlen, alaktalan, rongyokba burkolózó koldus(nő), Pál Ferenczi Gyöngyi a záró jelenet táncában kinyílva új kihívóként, politikai aktorként mutatkozik meg. Váratlan csavar ez a kiváló Bolondok tánca végén a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Lev Birinszkij-átiratában. Mint Mrożek Rendőrségében: kevés az ellenálló, a forradalmár, így kreálni kell őket. S mint Gogol A revizorjában: jön az ellenőr a központból a vidékünkre, hát kedvére valót kell produkálni. Mindehhez nyakatekert politikai és magánéleti viszonyok dukálnak: ki kinek az ellensége, mi a forradalmárok érdeke, mit lehet beáldozni és milyen látszatot kell kelteni az ideológia és a haszon oldalán. A feszes cselekmény és jó ritmusú összjáték mellett kiemeltük és díjaztuk Szőke Zsuzsi lenyűgözően működő, szellemes, egységes: egyszerűségében rafinált, perfektül funkcionáló díszletét, a váratlan helyeken kinyíló fehér ajtókat-dobozokat-szekrényeket.
Bombasztikusan találó a lokációja és díszlete a beregszásziak (és a budapesti Nemzeti Színház) OSZT-on nemrég fődíjat elnyert Revizorjának is: egy benzinkút a magyar-ukrán határon. Itt játszódik a cselekmény, itt folyik a csencselés, pénzváltás, bonyolódnak mindenféle kétes és tiltott üzletek. Hlesztakov most haknizó előadóművész, aki itt ragad, s a közösség teszi kivételezetté, amit észvesztően zagyva és rétegzett hablatyolással ér el és érvényesít. Az emberek jelentőséget tulajdonítanak a handabandázásnak és halandzsának, s egyre emelik a tétet, megváltásuk díját, hogy le ne bukjanak az ellenőrző hatalom szerintük mindent látó képviselője előtt. Popkulturális és más intertextusok, elhíresült politikai kiszólásokból keletkező mémek, bugyuta viccek tömkelege hangzik el, amit az improvizálásból tartottak meg az alkotók. Röpködnek a jobbnál jobb mondatok: „Nekem családjaim vannak!” „Irgalmazz nekünk, bűnözőknek!” Erőssége az előadás koncepciójának és szellemiségének, hogy nincs kirekesztve semmilyen befogadói réteg, kor- és társadalmi osztály: mindenki felfog valamit a sziporkákból. Rákérdeztünk a nyelvhasználatra (csak egyik szereplőjük beszélt a helyi kevert nyelven) és a túlnyomórészt belmagyar politikai utalásokra. Azokat is magukénak érzik, az ukrán-orosz belpolitikával pedig nem foglalkoznának szövegszerűen; az előadás végén feltűnő igazi (?) militáns revizor viszont mintha a behívót hozná.
A társulat vezetője, Sin Edina beszélt színházuk megtartó erejéről Kárpátalján. Arról, hogy történeteik, megéléseik feldolgozása túlélésük záloga, még ha egyelőre csak Magyarországon játszhatják is előadásaikat a férfi családtagok és színésztársak ittléte miatt. Ferenci Attila a polgármester szerepében megkapta a legjobb férfi epizódszereplő díját, Varga József pedig, a Nemzeti Színház tagja, a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház alapítótagja az egyik életműdíjat.
A kimagasló produkciók közt találtunk olyat, amit a tavaly elhunyt színikritikus, színházi szakíró Kovács Dezső, a fesztivál állandó aktív résztvevője, zenéhez jól értő ember szerintünk kedvelt volna. Ez volt az Utópia – zenés színházi emlékeztető a jobb élethez, egy koncertpetíció, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának egy órás elskandálása hihetetlen lendülettel, jelenléttel Mészáros Crnkovity Gabriella lenyűgöző előadásában.
Utópia – zenés színházi emlékeztető a jobb élethez
Az Újvidéki Színház díszítő, öltöztető, világosító nőtagjainak zenei kíséretével, női zeneszerzővel, Urbán András rendezésében jött létre a produkció. Az innovatív, műfajteremtő performansz minden paragrafusa olyan jogokra emlékeztet, az emberi méltóság azon tételeire szólít fel, ébreszt rá, olyan értékekért áll ki, amelyek jobbára nem valósultak meg egyetemesen, és tisztaságukban, állító-követelő voltukban nem is olyan egyértelmű, hogy miként működnének a társadalmak egészében, mások jogait nem csorbítva. Ezt a feledhetetlen, elgondoltató és zsigerien szellemi élményt nyújtó előadást Kovács Dezső Nívódíjjal jutalmazta a zsűri a fesztivál legjobb női alakításaként.
Hasonlóan elementáris hatással volt rám a temesvári Szakadás Lajter Márkó Ernesztó szólóelőadásában, akinek szövegét Lajter saját élményei felhasználásával Purosz Leonidasz írta. A közönséget behívva a sérült focista szituációjából jelenítette meg a színész a nagyapját, faluját, keltette életre előttünk láttató erővel egész famíliáját, szomszédságát, mindennapjaikat, életük folyását. Fogyhatatlan lendülettel, beszéddel és szakadatlan mozgással használta kreatívan a teret, a helyben talált tárgyakat. Átélhető színházat hozott létre, ahol mi vagyunk a csapat, mondta valaki. Az utána ugyanott éjfélkor kezdődő Kialakul hasonló alapállásból születetett ugyanazon sorozat részeként, de Lőrincz Rita női magánytörténete, testmegkérdőjelezése, kitárulkozása kevéssé komfortos helyzetbe hozta a nézőket. Lajkó megkapta a legígéretesebb pályakezdőnek ítélhető Teplánszky-díjat, Harsányi Attila pedig az Aradi Kamaraszínházból sokrétűen megszenvedett Keanjével a legjobb férfi alakításért járót – megosztva Galló Ernő fenti produkciójával. Harsányi a legendásan ambivalens életű színészkirállyal, Keannel a művészlét helyi; a mi tájainkra, vidékeinkre, színházi viszonyainkra jellemző nyomorúságait érzékítette meg fizikailag is. Többen képzőművészeti produkciónak, installációnak tartották, ahogy sárral, festékkel tapasztja arcára a maszkok és megpróbáltatások, megaláztatások és megalázások szelvényeit, s ahogy aztán a fehér fény színesül körülötte. Földimitációval dolgoztak, lapátolták azt a Koponya Connemarában című Martin Mc Donagh-darabot előadó székelyudvarhelyi színművészek is, s hozták létre naturális játékmódban az emberi butaság, rosszindulat, előítélet fojtogató mocsárvilágát.
Koponya Connemarában
Plasztikus színszimbolikával élt a szegedi Pinceszínház Kafka Az átváltozásában (alcím: – történet a családi szeretetről), ahol Gregor nem valamiféle bogárként van jelen, hanem Kafka alteregójaként narrátora elidegenedett létének – Kafka naplójából is merítve, szavakba öntve így az apával képződött áthidalhatatlan távolságot.
Az átváltozás
Az előadás dermesztően ábrázolja a mentálisan vagy fizikálisan megváltozott állapotba kerülő személy másságának magányát, a hozzá való viszony változatait. A Déryné Társulat Chioggiai csetepatéjának atmoszférikus olasz városkája, külső és belső helyszíneinek egymásba játszó vidámsága, a lányok üde virágos ruhája, két szereplő: Losonczi Kata és Kaszás Mihály fergeteges monológja némileg ellensúlyozta az alig érthető beszédet, a zene és szöveg, a hangosítás problémáit, egyes színészek gyenge játékát, az altesti poénok stílusosságának megosztó voltát.
Chioggiai csetepaté
Orwell 1984-ében a Nagy Testvér a közönség soraiból is kamerázott, felvételei pixelesen megjelentek a kivetítőn. A komor, totális világ nem tűri az eltartást, a belső tartományt; bőr alá, egyenesen a tudatba hatol. Az pedig, hogy a kínzás, kínvallatás hatására kiváltott árulás mennyiben szól az ember gyarlóságáról, hogy az emberiség töredékét kitevő szenteken kívüli bármely emberről mit mond el az, ha válogatott módon, például legmélyebb félelmeinek tárgyával (itt patkányokkal) sokkolják, kérdéses. A mindenható rendszer totalitását mutatja inkább, hogy milyen könnyen megtalálja a gyenge pontot és képes megtörni az embert. Kevéssé képezi le az egyén természetét, értékrendjét, moralitását, hisz itt már nincs választása. A Szabadkai Kosztolányi Színház precízen, nagy műgonddal teremtette meg ezt a sötét valóságot.
Az egyén tartása, létlehetőségei is megjelentek más, arra lehetőséget engedő műfajban. A háttérszereplők, árnyékban maradó támogatók, jó értelemben alázatos segítők nélkül semmi nem létezik. Néha kikerülnek valami folytán a fényre, például zenélnek kolléganőjük emberjogi performanszában. A fődíjjal jutalmazott Sopro – Suttogás a sötétben főhőse is egy láthatatlan lyukban, a súgók helyén töltött évtizedek után mesélheti el, mi mindent látott, hallott, tapasztalt meg színházában.
Sopro – Suttogás a sötétben
Az új, fiatal igazgató (ugyan homályosan motivált, de határozott) kérésére a Súgónő eljátssza, újraéli magát, múltja, múltjuk történeteit – felállhat a deszkákra, visszaemlékezhet onnan meghatározó szerepkörére. A Súgót megtestesítő Méhes Kati életműdíjat is kapott a fesztiválon, az igazgatónőt alakító Moldován Blanka pedig a legjobb női epizódszereplőét nyerte el. A sokhangú, a komorságot sem nélkülöző előadás a sír és a súgólyuk szélén való tántorgás morajait is kihangosítja. A padlózaton tátongó két gödörrel is érzékelteti, amit folyton kerülgetnek, az élet és művészet kockázatait, a peremen táncolást: azt például, ha a művészet felülírja az élet igényeit. Az igazgatónő halogatja életmentő műtétjét, mert a soros premier nem tűr halasztást; nem is marad életben.
Az előadás természetesen a színház a színházban elvre épült: az idők folyamán e fiktív társulat által bemutatott darabokból kaptunk részleteket, amelyeken átüt a színész egyénisége és sorsa. Életük egybefonódik szerepeikkel, így civilben Versinyin marad számukra az egykor Versinyint (is) alakító kollégájuk (Nagy Csongor Zsolt). Versinyin‒Nagy eltérő karaktereket sorakoztat fel bravúrosan, sokféle játékmódban. Számomra revelatív a számtalan A három nővér – és a Kisvárdán két éve bemutatott Három és fél nővér után, ahhoz mérhetően Diószegi Attila brutális, bántalmazó Kuligin-felfogása is. Mindez a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának érdeme, s egyúttal Bocsárdi László rendezőé.
Erősek voltak a monodrámák: az első napon Fullajtár Andrea már mostanra méltán kanonizálódott Babilon dossziéját láttuk nagymamája, Galló Olga naplóiból, aminek színpadra állított és a későbbi kiadás körüli bonyodalmakat beleszerkesztő változatáért kapott Legjobb színházi adaptáció-díjat a dramaturg Solt Róbert. A zsűri nagy kedvence volt a Nagyváradi Szigligeti Színház Villámcsapottak-előadása. Saját és egymás élményeiből alakították a játszók, sűrítették és dúsították fikcióval abúzusról és csodáról váltakozva szóló, gyötrő és lélekemelő előadásukat. Laza, de tapintható kompozícióba fogták jeleneteiket Kincses Réka rendezésében, Enyedi Éva közreműködésével. Megkapták érte a Legjobb társulat díját.
Villámcsapottak
Jól szervezett, a hőséget nem mindenütt uraló, kisebb költségvetésű, kevesebb juttatást biztosító fesztivál volt az idei – úgy tudjuk, a reggelin túl étkezést csak a fiataloknak, a workshopok résztvevőinek biztosítottak a szervezők, s a legendás Coffee Tea Areába sem kaptunk már jegyeket. Összefogott, magas minőségű fesztivál, s többnyire barátságos hely volt mindazonáltal számomra idén is Kisvárda.
A Sport szálló teraszának aurája, a kis tó fölött folytatott éjszakai beszélgetések régi-új ismerősökkel, oda megtérő alkotókkal, kritikusokkal pótolhatatlanok. A kormányváltás utáni átmenet izgalmas légkörében feltárulkozó identitások dialógusa is folyt most Kisvárdán. Ahogy érzékeltem: a kultúrpolitikai diskurzus átkeretezésével, a különféle pozíciók változásával árnyalódott bennünk a valahova tartozókról kialakított elképzelés. Ellenségkép-fenntartás, gyanakvás, lenézés helyett emberi, esztétikai természetű eszmecsere bontakozott ki. A zsűritagokkal (akiket túlnyomórészt nem ismertem eddig) zajló egyeztetések tanulsága pedig az volt nekem, hogy katartikus, ha egyöntetű a véleményünk, ha egyezik a percepciónk valamiről, de még izgalmasabb és hasznosabb az eltérő érzetek, nézetek, szembenállások, ellenállások mozgatórugóinak felderítése és megértése. Ebben a körben ez működött. Ha nem lelkesedtem azért, amiért a többiek vagy fordítva, nem dorongoltak le, inkább kíváncsian fordultak felém. A kifejtés során egyszer csak megérkezett az engem eltaláló, nem sértő szó, érv, elem, előadásrészlet kiemelése, amire nem voltam fogékony, ami hiányzott befogadói eszközrendszeremből, ami a vakfoltomon helyezkedett el. Volt közülünk, aki a műegész, volt, aki a társulatok története, az egyes alkotók fejlődése felől látta az itt és most nyújtott teljesítményt. Összeálltak a mozaikdarabkák. Minden előadás többszöri átbeszélésével majdnem sikerült a közösen vállalható kompromisszumot elérni (l. nyitó bekezdéseimet).
Visszhangzik bennem egy kommentár, a művészet befogadásából születő önreflexió. Nem valamely idilli éjszakai teraszozáson, hanem szakmai beszélgetésen osztotta meg többek között ezt a felkért tudós hozzászóló a Kean kapcsán: „immerzív indirekt nézői élményem”, hogy munka és színház helyett miért nem a gyerekeimmel, unokáimmal vagyok éppen.
Ennyi színházat kötelezően megnézni és megbeszélni nem csak móka és szórakozás. Ennyi segítő, gondoskodó, támogató embertől, háttérben dolgozó rugalmas sofőrtől, éjszaka is reagáló dicspécsertől, recepcióstól, szervezőtől, lapkészítőtől, pénzügyi-gazdasági munkatárstól körülölelve pedig megtisztelő és meghatározó életesemény.
A képek forrása: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
