(Szatmári Erika fotója)
Ajlik Csenge
Vénasszonyok nyara után
Lassabb most a megszokottnál,
a hideg bőröm felett megáll,
megszilárdul, mi futkosni szokott.
A Nap lágyan mellkasomra tapos,
levelet hagy rajtam az ősz
égeti az apró, finom billogot,
a szeleket visszaszívják, mint
meggondolatlan, csúnya mondatot.
Nyarat szólnak a vénasszonyok,
énekelnek a sárga völgyekben,
hívogatnak a melegbe, a lakatlanba,
mit, ha érinteni merek, már zúzmara
sötétek a levelek, didergek,
ahogy rajtam újra futkosni kezd.
Hidegűző
Platán csonkján odakint egyre nő a betonfa,
zabolázott lázongás, elcsendesült madarak,
avarszőnyeg nincs, csak sárga szeplős utak,
hol az Anya nem mozdul, jegesen érintik,
mohón csókolják, ha megszelídül, kiköpik,
de nem bírják el vadságát.
Saját markán folyik át a Föld, rohan,
kiszáradt erek, minden gyökér otthontalan,
törzsnek évköre nincs, csak az évek emléke,
hol régen megöregedhetett, ott már emberek,
házuk szaga bőrpernye, azzal űzik a hideget,
mit nem kértek, csak elvettek.
Megjelent a Bárka 2024/2-es számában.
