Bartus Gyula

Küldetés

1

A fiú színész volt. Kezdő színész egy vidéki színházban. Fiatal volt és elégedetlen. Sokszor úgy érezte, hogy a színház nem úgy kíváncsi rá, mint ahogyan azt ő szeretné. Ezt az oda nem figyelést csak nehezen tudta elviselni. Többet akart. Többet mutatni önmagából a világnak. Megmutatni mindent, amit eddig megélt és fontosnak gondolt. Szerelmet... Főleg a szerelmet...

Sokszor üldögélt barátjával a nemrég megnyitott söröző teraszán, a belvárosban.

Szép volt ez a nyár is. A lányokon egyre hiányosabb lett az öltözék, hidegen gyöngyözött a sör a korsó oldalán, és a fiúkban tornyosult a szabadidő.

Ez a gondtalanság sem tudott a fiatal színész lényén változtatni. A lekötetlen vegyértékei nem hagyták szabadon, egy pillanatra sem. Sokszor vigasztalta barátja nyughatatlanságában.

- Nyugi! Nyugi! Fiatal vagy még! Várd ki a végét! Nincsenek ezek tisztába az... értékeiddel!

De hiába. A fiú szenvedett a múló idő miatt. Úgy érezte, így fog eltelni az élete.

Nem fog alkotni maradandót. Semmit. Csak létezik. Mint most is a söröző teraszán.

- Tudod mi a bajotok nektek, színészeknek? - kérdezte a barátja, kissé kábán a hideg sör és a forró levegő hatása alatt.

- Nem unod még ismételni?

- Most másképpen fogalmazom! Érdekesebben!

- Nos?

A fiú, szerette hallgatni a barátját, mert az a pár év korkülönbség, ami köztük volt, bölcsességgel párosult a barátjában. Mindketten beleittak maradék sörükbe.

- Ha egyszer elkap valakit a gépszíj, belekerül ebbe a... vákuumba!... A színházba! Nem tud többé kiszállni! Annak vége! Annak annyi!  Rá is megy az élete! Olyan, mint a... marihuána! Nagyon vigyázni kell vele!

Én büntetném azt is, aki a... színészetet tanítja!

- Ha rajtad állna, biztos úgy lenne - mondta, kissé nyugtalanul, humortalanul a fiú.

A barátja vállon legyintette, szeretettel tele. Tudta, hogy a fiú szívét-lelkét odaadná a mesterségéért, a színházért. Így állt hozzá mindig is az életben ahhoz, amit kitalált magának, amit vállalt, amiben hinni tudott.

De a barátja mindig is nehezen tudta megértetni a fiúval, hogy a világ hanyagabbul kíváncsi a megszállottakra, mint ahogy ők szeretnék. Ezt a két hozzáállást kell összhangba hozni a megszállottnak önmagában. A sajátját a világéval.

- Pedig van más érték is a világban, amiért érdemes... ennyit szenvedni, mint a színházért! - mondta a jó barát.

A fiú hirtelen, értetlenül ránézett, de inkább a némaságába fojtotta vissza kissé indulatos válaszát.

- Persze... az is, ugyanúgy okozhat... boldogtalanságot! - visszakozott a jó barát.

- Ez igaz! - válaszolt hirtelen a fiú - Lehet valaki boldogtalan orvos is! Vagy fafaragó! Földrajztanár!

- Hogyne! Boldogtalan, fafaragó földrajztanár! - próbálta elütni a fiúban lévő rossz  hangulatot a jó barát. - Vagy tévészerelő! Vasutas!... Igen! Boldogtalan,  tévészerelő!... Igen!... Boldogtalan vasutas!... Vagy pincér!... Apropó! Pincér!... intett a pincér felé... - Pincér?...Pincér! - javította tovább az asztal körüli hangulatot a jó barát.

- Hozzon még két sört! De ezúttal a hidegebből!

- Igenis!...

- Hagyd már!... sziszegett a fiú. - Ne sértegesd! Én járok ide, nem te! Engem égetsz!  Talán nem volt elég hideg?

- Dehogynem! Csak nehogy azt érezze már ez a boldogtalan pincér, hogy nincs elég dolga a világban!...

A pincér már hozta is. A barátja tovább fontoskodott.

- Mondja, kérem! Ez biztos, hogy most friss csapolás?

- Igen, uram!... mosolygott a pincér. - Örülök, hogy a kedvükre tehetek! A törzsvendégekért mindent!  Egészségükre!

Beleittak a hideg sörbe és a barátja jóízűen nyújtózkodva, nagyot sóhajtott.

- Látod?... ütötte, ismét vállon a fiút. - Ő is megszállott! Mosolygott ránk! Pedig megcsíptem egy kicsit!... mutatott a pincér felé. -  Mégis, boldog! Biztosan tudom!

- Tőled a végén még jó napom lesz! - nevetett végre a fiú.

- Azért vagyunk barátok! Nem? - emelte koccintásra poharát a jó barát.

Újra ittak. A jó barát, észrevette, hogy a fiúban a csendnek, újra jelentősége van.

- Holnap vizsgázom - szólalt meg ismét. - Eljössz? Hajnalban indulnánk. Nos?... Egy kis kiruccanás?

- Ne őrjíts meg! Az a főiskola a világ végén van!

- Miért? Távolság?

- Nem is tudom?

- Délre ott is leszünk! Nos?

Mint mindig, ha menni kellett, a fiú most sem tudott ellenállni a kísértésnek. Igent mondott a barátjának. De a korai kelés, kicsit megviselte. A fiú, valamikor hajnalban került az ágyába. Miután a söröző bejáratánál elköszöntek egymástól, úgy érezte, még nem tudna hazamenni. Szüksége volt az éjszakára. És egy-két hideg sörre, hogy később kissé bódultabban majd mégis, álomba zuhanhasson. A barátnője egyébként is hazautazott a szüleihez, Budapestre. Szabad volt hát. Miért ne maradjon?... A buszon az utat végigaludták. Délben valóban megérkeztek a városba. A buszvezető költötte fel őket, már a pályaudvaron.

- Jó reggelt, uraim! Megérkeztünk!

- Ó! Máris? Köszönjük! - válaszolt a barátja. Ő ébredt hamarabb. Megrázta a fiút.

- Művész úr! Ébresztő!

- Ó! A fenébe! Elzsibbadtam!

Egy darabig szótlanul ébredeztek még a főiskola felé vezető úton.

- Mondd csak! Felkészültél te egyáltalán erre a vizsgára? - kérdezte a fiú. - Találkoztunk egy párszor a sörözőben, de jegyzetet nem sűrűn hoztál magaddal!

- Ne törődj, semmivel! Mindent tudok! Amíg izzadok, mászkálj egy kicsit!

Nézegesd a lányokat! Keress magadnak egy... megszállottat, aztán...

- Aztán?

- Aztán!... A többit rátok bízom!... Gondolj azért rám! Hátha segít! Itt találkozunk, négykor! Helló!

A barátja, az utolsó mondatokat, már az utca másik oldaláról mondta. Hirtelen ránézett az órájára, és nyomban felébredt a maradék alvásából is. Gyorsulnia kellett....A fiú elindult. Úgy hallotta, hogy a városban van egy tó, melynek közelében pedig van egy falumúzeum. Megkereste, megvette a belépőt és elindult, hogy körbejárja. Minden ajtó nyitva volt a régi álmokról mesélő, egyszerű, nádtetős, kis házakban. Jólesett bemenni a vastag vályogfalak közé a fárasztó meleg elől.

- A fenébe! De jó hűvös van!... - sóhajtozott. -  Pedig nem ismerték a légkondit!

Elnézegette a faragott bútorokat és rácsodálkozott a hajdani mesterek finom munkáira. Közel hajolt az egyik ágyvégi fa mintázatához és ujjaival végigtapogatta a csiszolt felületet.

- Bizony! Akik idejönnek restaurálni... - szólt valaki a háta mögül. - Csak ehhez akarnak érteni!

A fiú hátra nézett és megpillantotta az öregembert, aki már régóta figyelhette őt. Az öreg mintha egy népszínműből lépett volna elő. Tisztára fényesített csizma, a hozzá illő nadrággal, fehér ing, mellény, a fején kalap, mely mentes volt az ápolatlan haj zsíros lerakódásaitól. Megjelent valaki egy régen eltűnt világból.

- Jó napot kívánok!

Hebegte a fiú. Meglepődött, mert arra nem számított, hogy idegenvezetője is akad.

- Jó napot! - suttogta az öreg. - Tetszik?

- Igen! Nagyszerű munka! - válaszolta a fiú, még mindig zavarában. Az öregember közelebb jött hozzá és folytatta a suttogást.

- Akik idejönnek dolgozni, azoknak is csak ez tetszik!... A... restaurátoroknak! Elvannak a bútorokkal, de a létrára már nem mászik fel egyik sem! Egyik sem akarja kicserélni az elrohadt nádat a fedélen!

- Biztos félnek a létrán! - értetlenkedett, továbbra is a fiú. Az öreg, egyre bizalmasabb hangnemben kezdett el beszélni. Közben sűrűn tekintgetett az ajtó felé, mint aki egyfolytában szemmel akarja tartani lehetséges menekülési útvonalát.

- Az! - folytatta a suttogást. - Félnek az esőtől! Mert csak akkor mutatkozik a baj! Átfolyik a víz, ha nem elég szorosak a nádszálak! Öregember létemre én mászok fel a vizes létrára! Mert ehhez nem akar érteni egyik... restaurátor sem! Tényleg érdekli?

- A Múzeum? - állt mozdulatlanul, továbbra is a fiú.

-A vályogfal! - türelmetlenkedett kissé az öreg. Mint aki biztos abban, hogy már nincs sok ideje itt időzni, ebben a világban.

- Jó vastag! Jöjjön, nézze! Simogassa meg! - azzal megfogta a továbbra is mozdulatlanul álló fiú kezét és rácsúsztatta a vályogfalra.

- Azért van itt jó idő - nézett büszkén csillogó szemmel a fiú arcába, mint aki választ vár a ki nem mondott kérdésére.

-  Mert ő is lélegzik! Tudja!... Sok szalma kell a sárba! De nem törek! - folytatta az öreg a leckeórát, egyre izgatottabb hangokat megütve.

- Mert akkor nem lesz tüdeje!...Látja azt a gerendát? Repedt és hajlott is!

Azért van, mert siettek vele! Hamar akarták a mennyezetet, és már csak itt tudott kiszáradni!... Falumúzeum!... Biztos, hogy érdekli? - nézett a fiúra az öreg, kissé bizalmatlanul.

- Igen! Igen! - próbálta felvenni az öreg által diktált gondolati tempót a fiú.

- Tessék mondani! Ráérek! Tetszik tudni, én is falun nőttem fel.

Láttam még egy-két ilyen házat, otthon is.

- Akkor jöjjön velem! Megmutatom a nádat, amit én cseréltem ki!

Az öreg osonni kezdett a fal tövében. A fiú nem értette a hirtelen termett idegenvezetőjében lévő zaklatottságot. Megérkeztek hát a friss toldáshoz.

- Nem hazudtam! Tessék! Nézze! - mutatott fel az öreg az eresz aljára. - Elég nagy a toldás, mert már késő volt! Nem vették észre időben és oltották egymást! A szálak!

- Szépen tetszett levágni a szélét! Nem lóg ki! - próbált némi hozzáértést mutatni, ügyetlen szavaival a fiú.

- Ősszel az is bebarnul a többihez! - fontoskodott az öreg továbbra is. -Olyan lesz, mintha hozzá se nyúltak volna!

A fiú érdeklődését látva, az öreg nagyon belelkesült. A kezdeti bizalmatlansága hirtelen elszállt, és máris mélyen a szemébe nézve, jelentős szüneteket tartva magyarázott neki. Mint, aki nagyon szeretné, ha most feltétlenül megértenék. El is múlott, észrevétlenül, a suttogás a torkából.

- De tudja, nincs jó nád! -folytatta a leckeórát az öreg. - Hamar törik! Valami nincsen jól a világban! Mehetünk? -hajolt a még előző látványban leragadt fiú tekintetébe. - Jöjjön! Mutatok még magának valamit! -mondta, kissé varázslatosan, rejtélyesen az öreg. Majd hirtelen elbizonytalanodott. -  Tényleg, érdekli?

- Igen! Tulajdonképpen elkísértem ide az egyik...

- Csak úgy kell nézelődnünk, hogy az igazgatónő ne lássa! -vágott hirtelen a fiú szavába. - Nem szereti, ha a vendégeket... kísérgetem! Ő dolga!

Az öreg belekarolt a fiúba, és már ölelkezve, együtt osontak a vastag vályogfalak tövében.

Krimibe illő, kísérteties volt kettejük között a hangulat.

- Jöjjön! Látja ezt az udvart?! - mutatott körbe az öreg. - Rosszul tervezték! Egy módosabb gazda, mindig körbe építkezett! Mintha vára lenne! Balra a háza! Tisztaszoba! Konyha! Lakószoba! Lépcsőfeljáró a padlásra! Ez eddig rendben is volna! Hanem!... Oda a végére! - mutatott az udvar hátsó része felé. - Keresztbe kellett volna a kamra és az istálló! Az „U" betű harmadik szárát a magtár zárja be! A csűr! Érti?... Olyannak kell lennie, mint egy várnak! Most kereshetjük az istállót, hogy merre van! Oda tették! Hátra! Jöjjön! Megmutatom!

Amíg újra osontak a vályogfalak tövében, az öreg kifogyhatatlanul magyarázott.

- Tudja mi az, hogy folyton termő kert?

Szinte meg sem várta a választ, már mondta is.

- Az egy olyan kert, ahol mindig van gyümölcs! Legyen május, vagy október!

Mindig kell érett gyümölcsnek lennie az asztalon! Egyenek csak a gyerekek, mert az kell az egészséghez! A gyümölcs! Ezzel a kerttel ültették körbe az „U" betűt! Főleg a hasa felől!

És már rajzolta is a homokba alaprajzát egy módosabb gazda birtokának.

- Jöjjön! Megmutatom az istállót! De tudja mit? Ez közelebb van!

A kamra! Itt is akad látnivaló, bőven! De tényleg legyünk óvatosak, mert az igazgatónő! Nem is értem! Mindegy! Megérkeztünk! Jöjjön be! Ezt most bezárjuk! Úgy!

Azzal, nagy lendülettel bezárta a kamra, vastag ajtaját.

- Furcsa, ugye? Bujkálnom kell! Nézzen csak körbe!

Látja? Ez egy magtisztító gép! Még mozog! Figyelje csak!

Odament és alig erőlködve megforgatta a nagy lendkereket.

- Én zsíroztam le! Azt meg én faragtam bele! Azt a hajtókart!

Az ott egy kukoricamorzsoló! Az is működik! Csak a ládája nem volt meg!

De én, csináltam ám neki! - dicsekedett az öreg, a mellét ütve, tenyerével.

- Most már jó az is! Forgassa csak! Az egy rendforgató! - mutatott a kamra másik vége felé. - Ló húzta!  Itt egy cséplőgép! Az is lendkerekes!

De már gőzzel hajtották! Drága dolog! Bizony! Nem is volt mindenkinek!

Rangot adott, ha valakinek volt egy ilyenje valamelyik faluban! Folyton kölcsön kérték! Cserébe, a tisztított mag egy részét - nagyokat bólogatva lelkesedett tovább az  öreg - megkapta a gép gazdája!  Nézze csak! Felülről etették a gépet! Ott!...Ott álltak fenn! Vigyázni kellett, nehogy beleessen valaki! A szekrényét már én javítottam ki! Hiányozott az oldala!

Tovább magyarázott. A fiú alig tudta követni az öreg lendületét a tárgyak között. Alig győzte figyelmesen, sorba megtekinteni és magába fogadni a felkínált temérdek ismeretanyagot. Csak kullogott gondolatban az öreg után.

- De még ez semmi! Mutatok még valamit! Jöjjön! Most megyünk az istállóba!

Elindultak. Az öreg ismét osonó léptekkel vezette a fiút az udvaron. Valami megfoghatatlan lendület vitte egyik helyről a másikra.  A fiú arra gondolt, hogy az öreg vajon hányszor mondhatta már el ezeket más, hozzá hasonló látogatóknak? Talán jogosan is tilthatja az igazgatónő a vendégektől az öreget? Valószínűleg többen panaszkodhattak már rá, zaklatás miatt az igazgatónőnél.

- Itt is vagyunk! Jöjjön! Megérkeztünk! - zárta be gyorsan az öreg maguk mögött az istálló ajtaját. Még egy pillanatig, csendben, kikukucskált az ajtón lévő deszkák résein, majd nagy izgalommal, ismét folytatta a kalauzolást. -Most egy olyat mutatok magának, amihez nekem is közöm volt valamikor! Itt engedték csak, hogy ezzel foglakozzam! Az istállóban! De nem baj! Itt, legalább nem zavart, eddig sem, senki! A mai napig nem sejtik, hol tartok a javításban! Kidobták! Hátra... a kamra mögé! Ott volt, egy kupacban! Rohadt a kerítés mögött a derékig érő fűben! De én megtaláltam! Nem hagytam magára! Behoztam ide! Nézze csak!

Odavezette a fiút a sarokba egy ponyvával letakart valami elé. Az öreg, egy mozdulattal lerántotta a takarót a hatalmas kupacról. Ott csillogott, előtte egy feketére fényezett, gyönyörű lovas hintó.

- Ez az én titkom! Nézze! Ezen még én is ültem valamikor!

A nagyapám vezette! A grófé volt! Nagyon rendes ember volt ám a gróf!

Minden hónapban egyszer odaadta a nagyapámnak, hogy vigye rajta a családját!

Ő vitte is! De a legtöbbször minket, az unokákat vitt! Mind a hatunkat!

Ilyenkor felpakolt minket és mentünk! Egész nap! Hajnalban elmentünk először a vásárba! Így indult a nap! Alig vártuk! Ha, megérkeztünk estére, számoltuk a napokat, hogy vajon mikor indulunk el újra! Bizony! Nagyon rendes ember volt a gróf! De a nagyapám is! Azért vihette ezen a családját!

Már csak egy jókora marhabőr kellene! A tetejére! - cittegett a szájával az öreg, fel a magasba, a kocsi teteje felé. - Mert hát, esett az eső is, olykor! Akkor énekeltük a katonadalokat! Több mint százat tudott a nagyapám! Énekeltük! A lovakat letakartuk pokróccal!   Csak mentünk az esőben! Gyorsan!

És énekeltünk! Nézze csak! Még a lámpákat is megtaláltam! Petróleum! Eredeti! Nézze a kerekeket! Új küllőket kellett faragnom! Egyenként! Kézzel! De megérte, nem? Érdekli?

- Nagyon szép! - álmélkodott zavartan a fiú, mert közben egyre csak az óráját nézegette már.

-Több annál! - lelkesült tovább az öreg.  - Tényleg érdekli?

- Igen... Én... próbálta volna megértetni az öreggel, hogy máris késésben van, de az öreg nem figyelt rá.

- Akarja tudni, hogyan kell faragni a küllőket? Milyen fából - magyarázott tovább, lelkesülten az öreg. - Mert nem mindegy ám! Másfajta kell a rudazathoz és másfajta a bakra is! Nos? Megtanítom! Látja a vasalást? Az már kovácsmunka! Itt nincs műhely, de van ismerősöm! Megtanítom arra is! Nos? Tényleg érdekli a vályogfal? Együtt kiszárítjuk a téglákat a napon! Megtanítom... Fenyőfa kell a gerendához! Kifaragjuk együtt!

A fiú, közben egyre inkább csak hátrált az istállóból. Menekülésre fogta volna már.

Az öreg csak szorította a karját, nem akarta elengedni.

- Nos? Érdekli? - ismételgette a szokásos kérdését az öreg. Lelkesedése valami nagyon nagy ügyet takart. Talán fontosnak tartotta, hogy az a világ melyet ő képvisel, ebben a világban is megmaradhasson.

- Én már nem élek sokáig! - folytatta. - Rövidesen eljön az idő! Nem tudom kivel megosztani, azt, ami bennem maradt! Akarja tudni, hogyan kell vágni a nádat? Nos?

- Elnézést! De most már azt hiszem, mennem kell! - sziszegett, szinte a fájdalomtól a fiú. Ugyanis, az öreg még mindig a fiú karjába mélyesztette csontos ujjait. Nem akarta elengedni.

- A barátom már vár! - próbált továbbra is kiszakadni a fiú az öreg markának szorításából. - Már négy óra és mindjárt indul a...

- Ne menjen el!... már, szinte sírt az öreg. - Gondolja meg! Megtanítom mindenre! Gondolja meg! Meg tudna csinálni mindent ezután az életben!

- Én színész vagyok! - ordított szinte a fájdalomtól és a haragtól a fiú.

- Nem tudom ott hagyni a szín... de az öreg, csak szorította a karját.

- Hallgasson rám! - kérlelte a fiút az öreg zokogva. - Megéri! Én is könnyebben tudnám itt hagyni ezt a felforgatott világot!

Egyre hatalmasabb erővel próbálta ott tartani a fiút. Belekapaszkodott az ingébe. Nem eresztette ki az istállóból. Könnyezett.

- Ne menjen el! - a fiú már szinte birkózott a bezárt istállóajtó mögött az öreggel.

- Vissza kell mennem - ordította. - Pécsre! Színész vagyok a színházban! Holnap is előadásom lesz! Ha nem megyek vissza ma...

Az öreg hirtelen elengedte a fiút és udvariasan hátrébb is ment néhány lépést. Feladta a könyörgést. Ezúttal is süket fülekre és csukott szívre talált gondolta. Talán nem is szerette volna, ha még egyszer az igazgatónő fülébe jut, hogy zaklatja a vendégeket. Inkább csendben maradt és lesütött szemmel, magába fojtott fájdalommal lemondott a fiúról.

- Menjen csak! Ne haragudjon! Menjen! Viszlát!... Ne haragudjon!

- Ugyan már! Nem történt semmi! Én...

- Viszlát! Legyen jó színész!

- Minden jót!

A fiú ismét az órájára nézett, és gyorsan elindult az ajtó felé. Az öreg még egyszer utána szólt.

- Aztán, egy szót nem szól az igazgatónőnek! Megígéri?

- Rendben! Viszlát!

Intett a fiú, és gyorsan kiszaladt az istállóból, mert a barátja már egy negyedórája várta a főiskola előtt.

2

A kirándulásukat követően is sokat üldögélt a fiú a barátjával a söröző teraszán. Beszélgettek. A színház továbbra is nyugtalanította. Még nagyobb hiányérzete támadt, mint korábban. Egyre csak jelentősebb feladatokra szomjazott. A barátja szokás szerint próbált lelket önteni belé, de hiába.

A fiú egyik szótlan üldögélésük közepette hirtelen elköszönt tőle és elrohant. Úgy döntött, felhívja a falumúzeumot, és beszélni fog az öreggel. Talán még nem késő. Megtanul tőle mindent, amit csak lehet, és otthagyja a színházat. Az igazgatónő vette fel a telefont. A fiú érdeklődésére elmondta, hogy semmiféle öregről nem tud. Fogalma sincs, kiről lehet szó. Egyébként karbantartó munkakörben ők nem is alkalmaznak időseket, mert leeshetnek a létráról, miközben kicserélik a nádat a tetőn.

Az igazgatónő azzal tette le a telefont, hogy biztos lehet abban, nem volt ott náluk sohasem ilyen öreg karbantartó.