Lantos László Triceps
Jézus fia
Szabadka, 1966.
Nyomorult tél. Nincs munka, kevés a spórolt dinár, élelem. Szépen vagyunk, de azért szépen vagyunk. Csak egy sovány, nyolcvankilós húsdisznót vágtunk, felesben a rokonokkal. Többet hagynak, mint ami járna, és András bácsi, a Nagyi öccse hoz nekünk egy pár szőrös vaddisznócombot. Ő vadász, a makkhetesi erdőkbe megint átkóborolt a határon Magyarból egy csorda. Krumpli és tök: tejfölös krumplileves, krumplis paprikás kolbásszal, sült krumpli vékony szelet oldalassal, krumplis tészta, porcukros krumplifánk; kapros tökleves, tökfőzelék tükörtojással, tökös rétes, sült tök és tökmag... A füstölt húsok a padlás gerendáin lógnak, ritkán eszünk belőlük. Egyszer fellopózok, és a metsző huzatban lenyesek kis falatkát a sonkából, szégyellem magam. De a ropogós, napsárga tökmag finom, Nagyi egy kopott bádogtepsiben pirítja őket. Nem tudok törni, valahogy nem áll rá a fogam. A Tata, miközben esténként felolvassa nekünk Old Shatterhand és Old Firehand kalandjait, az asztal szélére rakja a megpucolt szemeket. Tartja a lelket mindenkiben, elmegy a fagyban kőműveskedni, meghalni is méltósággal fog. Ő az én Apám, apám helyett apám. Rágcsálok, morfondírozok. Parasztnak lenni szabad és nemes dolog.
Megyünk tavasszal, nagyanyámmal az utcánkban, valahova, kézen fogva, mintha pisis lennék. Nem beszélgetünk, szeretem, nem félek tőle, mégse. Szembejön velünk félúton, a Remont gépszerelőnél egy másik öregasszony, feketében, kézen fogva egy ványadt, sápadt fiúcskával. Ők is az utcánkban laknak, nagyanya félfogról odaköszön. A néni lehajtja a fejét, én hirtelen elfelejtek köszönni, mennek tovább. A Nagyi szája összeszorul. Láttad? A kurva fia – mondja. – Ha nem vigyázol, te is így jársz, mint az Imriske. Vasárnap az anyja elvitte magához, hideg töltött káposztát etetett, feketekávét és spriccert itatott vele. Ez a kis nyomorult egész éjjel rókázott. Nem értem, mi az a kurva. A Muttit is lekurvázta egyszer, és utána köpött. Forog az agyam, hittanra járok, még igen hiszek. Jézus urunknak is kellett, hogy legyen fia, gondolom, hiszen kire hagyta volna a földi királyságát? És kinek másnak, mint a megesett Mária Magdolna fattyának. Ez megnyugtat, kicsit el is somolyodok. A Nagyi sem tudhat mindent, hiszen analfabéta, csak a nevét bírja leírni.
Elcsenek a Batya fészerből tákolt műhelyéből egy doboz sörétet, minek neki. Nincs lőfegyvere, szombat este mindig a sarkon, A három csöcshöz1 címzett kocsmában piál, amit szikkadt vénlányok visznek, minden részeg hülyét kifosztanak. Ha meg marad a pénzéből, átdülöngél a szomszédos autószervizbe, a romos kisházát rosszlányok bérlik. Ők is hárman vannak, egyikük az Imriske muterja.
A sörétek kerek, haragoszöld pléhdobozban sorakoznak, 200 darab, légpuskához. Megegyezünk Zoli barátommal, az apja erdőkerülő, elcserélem vele egy fiatal csókára. A csóka okos madár, koromfekete, bizalmatlan. Visszavágták a szárnyát, hogy ne szökjön meg. Szeretett unokatesómról nevezem el: Károly. Komoly név ez egy szeleburdinak. A Tata nevet: És, ki fogja etetni? – Ugye, kaphat néha az asztalról? Károly gyorsan beépül a családi hierarchiába: utánam következik, de a macskák előtt. Három kandúrunk van, ők uralják a környező kerteket, néha megtépik egymás fülét is. Télen a fáskamrában henyélnek, veszélyes társaság. Féltem a csókát tőlük, a veteményesben keresgél, látom, hogy a vörös nagyfejű sunyin mögé kúszik. Rohanok, segítségért kiabálok, de már késő: Károly hirtelen fél métert fölrepül, rá a vörös dög hátára, és a csőrével veszettül csapkodja a kobakját. A kandúr iszkol, a madár rendezgeti a tollait: elismerő gyanakvással méregetik a másikat. Hú, ezt megúsztuk. Kint vacsorázunk a virágágyások előtti füvesen, a Károly is ott kuncsorog a lábunknál, mindig leesik neki néhány falat. Lopja a szőlőt – mondja nagyanyám bosszúsan. Ugyan, csak azt az egy megkezdett fürtöt csipegeti – csitítja a Tata. – Ennyit megérdemel, vadássza a gilisztákat és a bogarakat. Furcsa jószág: szeret fürödni. Az udvarban pumpás kút van, ásott aknából szívja a vizet. A víz ihatatlan, locsoláshoz használjuk. Tisztát a közeli grundon álló tekerős állami kútról hordunk, veszkődve cipelem a kantákat. A miénk szépen körbe van téglázva, kánikulában a Károly odaáll, csattogtatja a szárnyát, és várja, hogy tempózzunk rá vizet. Na, ezt fogd ki.
Elkezdek naplót vezetni, teljesen teleírom a naptár oldalait, három hónapig tart a lelkesedés. JANUARY 23 NEDELJA SUNDAY Fél kilenckor keltem fel és elmentem a templomba. Ott majd meg fagytam. Othon néztem a T.V.-t. Délután el akartam menni moziba de eljött apu felesége és elvitt Horgosra. Ott disznótor volt. Kívülünk is voltak még. Volt ott egy másodikos lány is. (Marika II.-os) Szép. Este néztem a televiziót. „A nyomok a hetedik menyországba vezetnekbe” az edző volt a gyilkos. Lefeküdtem: ½ 1-kor. Kivirul az idő, áprilisban indul a piacozás, szinte mindent eladunk, ami maradt vagy most termett. Jó év lesz, mondják, de én nem hiszek nekik. Kevés birsalma, fokhagyma, káposzta, retek, saláta, újhagyma, még a standbérletre sem elég. Bizalom, türelem – mondja komolyan nagyapa, – nem történhet velünk semmi rossz. De én nem hiszek neki.
Júliusban eldönti, hogy új, higiénikus artézi kutat fúrat. Jön az öreg szaki, két szálas, izmos legénnyel. Nektek fél áron lesz – közli –, idén is ingyen szúrtál nekünk, Tóni. Egy félelmében megvadult disznót nagyon nehéz leszúrni. Kitépi magát a böllérek kezéből, és még átvágott torokkal is visítva elrohan. Szétspriccel a drága vér, nem lesz hagymás sült vér reggelire. A Tatának van egy fanyelű, keskeny pengéjű, nagyarasz hosszú bökője, ezzel szokták hívni. Óvatosan megközelítik az ólban gyanútlanul röfögő sertést, és ketten-hárman a hátára vágják. Erősen lefogják a csülkeit, a Tata bal kézzel oldalra szorítja a fejét, félelmetesen csattognak az agyarai, és jobb kézzel a mellén keresztül egyenesen a szívébe szúr. Kifut belőle az élet egy szempillantás alatt, lehet pörkölni. Nem szabad kínozni az állatokat – oktat nagyapa. – A disznók szinte ugyanolyan okosak, mint mi. De ők is megennének minket. Emlékszel a Terka csecsemőjére? Mikor 17 évesen stoppal nekivágok Ázsiának, magammal viszem ezt a kést. Sötétkék vászon biciklis tarisznya lóg keresztben átvetve a vállamon, bal oldalt, a hónom alatt. Jugó passzus, dojcs márka, térkép, kés. Mindenre számítani kell.
A kútfúrók egy háromágú, háznyi magas tripodot állítanak fel a kert végében, távol az ásott kúttól, még megfertőzné a friss vizet. Kétcolos acélcső áll befogva a közepén, benne ampával. Tizenkét szálat hoztak, 120 méter elég lesz. Az ampa, a „rúdvonat” karnyi, üreges fúrócső, alul nyitott, fölül zárt, csörlőn átfutó kötéllel. Ezt húzzák a segédek, váltásban, mezítelen hátukról csorog az izzadság. Az ampa lezuhan a csőben, becsapódik a talajba, megtelik földdel, és a cső lassan süllyed a mélybe. Napokig tart, közben az ampából mindig ki kell mosni a törmeléket. Szekérderéknyi gyűlik össze: agyag, homok, homokkő, kavics, csigahéjak. Ott lábatlankodok, papírzacskóba gyűjtöm a megkövesedett héjakat, már maroknyi van. Ezek nem csigák – mosolyog a Tata –, ezek mélyvízi kagylók. Itt az ősidőkben tenger volt. Akkor tudom meg, hogy mi a tengerfenéken élünk.
Középső miocén tengeri gerinctelen
ősmaradványok (Dulai Alfréd gyűjtése)
1987-ben hárman: Ladik Kati, Vargasz és én elkezdtünk írni egy hatkezes regényt, Liquid Sky címen. Valami posztapokaliptikus-harderotikus világot képzeltünk el: kisorsoltuk, ki következik, és postáztuk egymásnak a mechanikus írógépen lekopogott oldalakat. A kezdés rám esett, kínlódtam vele, és akkor hirtelen eszembe jutott az eltűnt tenger: Hajnalonta gyakran arra ébredek, megmozdultak a Város alatt a homokfolyamok, de mindez érzékcsalódás: itt a talaj nem lösz és finom homok, mint Pannóniában, csak sziklába gyökereztetett acél és beton. Sokáig nem jöttem rá, mi okozza harminckét emelet nyomor és gyönyör felett lebegve, a folyékony mennyboltozat közvetlen közelében ezeket a borzongató eszméléseket. A honvágy szeizmikus mozgásaira gondoltam, a felhőkarcoló titkos onániájára vagy valamelyik szédült álom valósággá ridegedésére. Képzelődtem. Az alvó csípő görcsöl, akár a gyűlölettel ökölbe szorított kéz. Akár a miocén mélyégben álló mezőváros homokhullámai, melyek tízezer mérföld távolságból is felriasztanak. Akár gyermekkorom ártatlan dalai, lánykák szoknyáját tépdesve: Kiskácsa fürdik fekete tóban...
108 méter, kezd felbugyogni a víz, még iszapos. Százhúsz lesz, a mester elégedett, megmondta előre, ismeri ezt a vidéket. Nagy itt a nyomás. A csőre vékony toldalékot hegesztenek, csap kerül rá. Beásnak elé egy kishordót, abba csurog majd a fölösleg. Az ásott kutat lecementezik, oda viszi bele a nyolcvanas években Batya a vezetékes ház szennyvizét. Kadarkával áldomást isznak, nagyanyám csirkepaprikást főz nekik, nokedlivel. A Károly csóka sértődötten pendlizik, nem szereti a zuhogó csapvizet, túl erős neki a sugara. Egyik reggel Gabika unokahúgom reszketve rohan be a konyhába, a madár bëlëfulladt a medencébe, hüppögi. Bőgök, mint az őszi zápor, és mérgemben megkergetem a macskákat. Nem nagyon értik, elszelelnek, lapítanak. Az ázott tollcsomót elásom a pipacsbokor alá. Nagyi tavasszal pipacsot nemesített a régi kút mellé, a kelyhe tenyérnyi és nem büdös. A tiszavirág életű, érzékeny vadvirág lett a csóka sírkeresztje. Első temetésem ez, lesz még számos, káromolnám az Úristent, ha sejteném.
Vasárnap anyám elvisz magához, engedélyt kell kérnie, estére visszahoz. Kacsát süt párolt káposztával meg szilvás rétest. Vesz két üveg igazi Coca-Colát is. Megsimogatja a kócos fejemet, reményvesztett szeretet és szomorúság sugárzik belőle. Titkolt, ezüst könnycseppek gyűlnek a szemében. És én már biztosan tudom, hogy nem kell engem félteni tőle. Nem kurva, hanem angyal, bármilyen nagy is a hasonlóság.
* Részlet A hideghullám gyermekei c. önéletrajzi regényből
Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.
