Fejér Máté
Mintha
Ha a szalagavató szóba került,
mint szükségképpen Nagy Dolog,
az osztály előtt nem mondtam ki,
amit erről gondolok,
de ilyenkor mindig eszembe jutott,
mennyire nem várom én azt, hogy
abban az idióta
frakkos-pingvinruhában,
keringő közben
végigbucskázzak
ezer rajtam röhögő előtt,
ostoba zenékre,
úgy, hogy én amúgy
nem is tudok táncolni.
Aztán eljött a nap,
és ahogy ott állok a csarnok közepén,
és ahogy most csak mi létezünk, az osztályom meg én,
és ahogy elönti a lelkemet valami furcsa béke,
és ahogy végiggondolom, hogy mindjárt vége
a szalagavatónak,
a giminek,
a vécében
titokba’ ciginek,
az osztályvigyázznak,
a haddmásoljamle-léccinek,
a portásnéni hajú
portásnéninek,
az udvarra hajló
lombosnak –
valami nagyon-
nagyon fontosnak.
Aztán végignézek a többieken, és
ott a Tibi! Micsoda atléta! Egy olimpikon!
A hülye Kiki. Mire nem képes az a bulikon...
A Levi komoly. Az elnök úr! Egyszer még nagy vezetőnk lesz!
Anna, te művésznő! Minden szerepedben rabul ejtesz!
Fanni, ha tudnád, miket gondol rólad a Soma...
Sári... Olyan szép lány... Miért nem beszélgettünk soha?
Mintha máshogy látnék most, mint korábban.
Mintha én állnék életem középpontjában.
Mintha nem húznának le a Felnőtt Lét láncai.
Mintha ma nem tudna senki sem bántani.
Mert ez az egész világ csak arra vár, hogy az enyém legyen testestül-lelkestül.
És mikor mindezt végiggondolom,
és az osztálytánc zenéjét dúdolom,
Akkor valahogy azt érzem,
hogy nem is olyan rossz
abban az idióta
frakkos-pingvinruhában,
keringő közben
végigbucskázni
ezer rajtam röhögő előtt,
ostoba zenékre,
úgy, hogy én amúgy
nem is tudok táncolni.
Vörös István
A szalagavatón
Most itt akkor lesz majd tánc,
Á meg Bé és Cé osztály,
és mind, akit az iskola
az élet partjára kirak
hamarosan, de most még
ez a tanév az övék.
Ez az este, a szép ruhák,
van öt percük, nem formaság,
jelmezillat, por és zaj,
piros arcok, kontyos haj,
és frakk van a fiúkon,
szokatlan, de kibírom.
Bál ez itt ma és nem buli,
mindegyikünk nagyszülei,
testvérek és az anyukák,
apukák és a mostohák,
barátok és ellenségek
most bármit megtennének,
hogy e szalag életedet
felmutassa. Az öregebbek
tudói már rég ennek,
amikor lehet, ünnepelnek.
Örömüket megértheted,
a lámpafény kering veled.
Sose jön el az érettségi,
nem is kell attól félni.
Örökké eltart ez a bál,
igazgatónk nem kiabál,
mosolyognak a tanerők,
nem olyanok, mint azelőtt.
Jó hozzánk most mindenki,
ezt próbálom élvezni.
Zalán Tibor
Kék szalag
A kék szalagot
a két évszámmal
a mellemre tűzik.
Éjjel ruhában – ebben –
alszom, a hold is lássa:
ma még gyerek voltam,
holnap felnőtt leszek.
Vagy ha még nem felnőtt,
akkor is egészen más.
Valaminek vége – jel
a kék szalag.
Valami elkezdődik,
ami nem kezdődhetett el.
Beértem tehát
az ezutánba.
Milyen furcsa!
Mind azt mondják, előttem
az élet. Ki tudja,
ha még
azt sem tudom,
mi az, ami elmúlt,
mi maradt mögöttem.
De mi lesz a
sorsunk, kék szalag?
Elkallódunk,
megtépáz, elrojtoz
bennünket az idő,
az élet, vagy
tiszták maradunk,
ha nem is végig vasaltak?
Mi fog rajtunk múlni,
és mi az, ami nem?
Mosolygok, szorongok.
Egyszer majd meséld el
milyen volt az arcom,
milyen lesz éjjel, a
mai nagy kék holdfényben!
