Várfalvy Emőke
Az óriások és a rend
Hosszú Hetény, a kőmorzsoló óriás az igazak álmát aludta. Úgy nagyjából hat és fél millió éve, ami egy óriás életében hamar elröppen. Pláne, ha kényelmes az ágya, tele a gyomra, és a földmag-kazán is fűt, ahogy kell.
Hetény jó helyen tért nyugovóra, fejére húzta a Kelet-Mecsek vastag vonulatait, és már aludt is.
Aludt volna ő még millió évekig, ahogy minden óriás világszerte, ha nem történik valami.
Egy nap ütemes kopogás kezdte birizgálni Hetény fülét. Egy darabig nem foglalkozott vele, inkább átfordult a másik oldalára, és meggyűrögette a lávapárnáját. Kissé kihűlt.
A kopogás folytatódott. Hetény kinyitotta a jobb szemét. Aztán visszacsukta. A kopogás folytatódott.
Hetény kinyitotta a bal szemét. Egy kis fénysugár kezdte el piszkálni.
Hetény kinyitotta mindkét szemét, mert a bal szemének nem hitt.
Valaki ellopta a takarója sarkát. Kilógott a lába.
Az óriás kinyújtóztatta hihetetlenül hosszú karját, hogy igyon egy kis vizet.
Az ágya mellett csörgedező barlangi pataknak csak a kiszáradt medrébe tudott belemarkolni.
Hetény felült.
Pécsett és környékén a házakban ugrálni kezdtek a poharak a polcon, lengtek a csillárok, néhány ház fala megrepedt. Az emberek ijedten rohantak ki az utcára.
Hetény megdörzsölte a szemét.
A Mecsektől Villányig porvihar söpört végig a vidéken.
Mikor az óriás végre kidörzsölte millió éves álmát a szeméből, és megtörülközött, jobb híján egy arra téved zivatarfelhőben, körbenézett. Fák, bokrok vették körül, de a zöld levelek között különös, fekete kígyó kanyargott.
− Nahát − simított végig a kígyón Hetény −, hiszen ez kőből van.
Az álmából felébresztett kőmorzsoló óriás jó nagy darabot tört a hosszú, fekete kígyószerű kőből, és jóízűen ropogtatva elindult, hogy megnézze, honnan ered.
Néhány lépés után a kőkígyó piros tetejű kőkockák között kanyargott, a kőkockák között apró, színes lények szaladgáltak.
− Hát ezeknek meg mi bajuk? − bámult Hetény a lába alól eliszkoló apró lényekre.
− Óriás, segítség, egy óriás! Meneküljünk! Jaj, jaj!
Hetény tovább lépkedett, közben felkapott egy kőkockát, hogy azt is megkóstolja. Ennek más íze volt, mint a kőkígyónak, az illata azonban nagyon hasonlított valamire, csak nem jutott eszébe, mire. Ahogy ezen gondolkodott, tovább sétált, nézelődött, míg újabb apró lényeket pillantott meg. A paplanja sarkának darabkáit cipelték fényes kis szerkezetekkel.
− Hékás, hát ti meg…
− Embereknek nevezik magukat – csendült fel egy hang Hetény háta mögött.
− Inkább tolvajoknak kellene. Amit csak tudnak, ellopnak – recsegte egy másik hang ugyanonnan.
Hetény megfordult.
Nádasd, a vasgyúró és Bikal, a fanyűvő óriás állt mögötte.
− De hát olyan kicsik − intett a menekülő apróságok felé hihetetlen hosszú karjával Hetény.
− Sokan vannak – csengett Nádasd hangja.
− Akaratosak, önzők és telhetetlenek – recsegte Bikal.
− Ártalmatlannak tűnnek – rázta meg fejét Hetény.
− Vannak köztük olyanok is. Jó ideje figyelem őket. Az igazán aprók. Azok még szeretik az erdőt, simogatják a vizet, és tisztelik a köveket, de ahogy felnőnek…
− ...a fákat kivágják. Kővel, vassal, üveggel borítanak be mindent. Megmérgezik a vizeket.
− Mindent felforgatnak és tönkretesznek.
− Akkor mire vártok? Biztos azért ébresztettek fel, mert dolgunk van velük – ropogtatta meg hosszú karjait Hetény.
− Eltapossuk őket? − csillant fel Nádasd fémszínű szeme.
− Lefújjuk mindet a föld színéről? – recsegte izgatottan Bikal.
− Ugyan, dehogy! Annak nem lenne semmi értelme. Segítünk nekik megtalálni, és rendbe hozni, amit elrontottak, aztán visszamegyünk aludni. Jó?
