Kritikák

 

 

 

ughy_szabina_kls_protzis

 

 

 

Soltész Márton


Savak és műanyagok

G. István László: Választóvíz,

Ughy Szabina: Külső protézis


Brúnónak, aki túlél engem


Mondhatom-e, hogy a versszó - a szemantikai innováció révén - mindig megelőzi, teremti, a prózaszó ellenben a lélek retinájára (ki)vetíti, azaz színre viszi, s ily módon egyszerre követi is, teremti is az értelmet? Mondhatom-e, hogy a vers (mint a különleges, az „ünnepi" gesztusa) mindig új szó képzésébe vonja be a történő irodalom, a lírai hagyomány jelölőit, a prózaszó tropológiája pedig a „hétköznapi" tapasztalat újrafelfedezéséhez nyújt újszerű (művészi) perspektívát? Ha igen, mit kezdek akkor Ughy Szabina Külső protézisével, melynek lírai énje egy képtelenül köznapi nyelvet működtet, amely Vörös István diagnosztizálta tárgyszerűsége, aktualitása, hagyományossága, spiritualitása, bátor, frivol érzékisége, mértéktartó őszintesége, szabadsága és szertelensége mellett egyszerre tartózkodik a szemantikai újítástól, egzisztenciálontológiai kérdésföltevése, szembetűnő képszegénysége ugyanakkor a prózától is megkülönbözteti?


A deduktív kategorizálás, a hierarchikus oppozíciógyártás csapdáját megkerülve, koncentráljunk először a beszédhelyzetre, a beszédmódra! Való igaz, hogy Ughy lírai énje nem a magyar és világköltészet jelölőit használja, ahogyan az is, hogy nem tesz kísérletet új szó képzésére. Sőt, épp ellenkezőleg! A Külső protézis - a magyar nyelv leghétköznapibb szavait működtető - lírai énje egy sajátos, a kötet egészéből (mint komplex narratívából) kirajzolódó én-történet elbeszélőjeként funkcionál, és azt a roppant szakadékot teszi láthatóvá, amely a válságban szenvedő, saját léthelyzetével számot vető „res cogitans", valamint töprengésének artikulációjához rendelkezésére álló nyelve között támad. Kiemelten fontos szerepe van itt a dekonstruktív pszichoanalízis által újra felfedezett tükörnek (Öreg tükör, Harmadik személyben), hiszen a címadó ciklus harmadik versének fabulája szerint az identitás konfliktusának, a külső, művészi perspektíva létszükségletté válásának (és megszületésének) pillanatai egyaránt az elbeszélői arc és tudat asszociatív konfliktusához, a szubjektum önmagára-nemismerésének elemi tragédiájához kapcsolódnak:


Kézmosáskor felnézett

a gyengén megvilágított,

repedt tükörbe. Hirtelen

nem értette, mit lát,

mert ugyan mozgott,

de nem ismerte fel

a saját arcát.

Percekig nézte, nézte

a meztelen tekintetet,

a test rettentő maszkjátékát,

s ezentúl, ha magára gondolt,

átváltott harmadik személybe.

(Harmadik személyben)


Az egyes szám harmadik személyű(vé váló) beszédmód, az arc és az én interferenciájából következő ön-eltárgyiasítás egyszerre következménye, s egyszerre megoldása a versben vázolt léthelyzetnek. A tükörben önmagát fel nem ismerő szubjektum nézőpontjának reflexszerű megváltoztatása, majd ennek az élettani automatizmusnak a feloldása egy új, művészi perspektívában, amely a vizualitás közegét immár az írás médiumával váltja fel - ez voltaképpen a betegség poétikája.


Ughy Szabina lírai énjénél a külső belsővé tételét, a szemtanúságot (lásd Angyal utca) a visszahelyezés, az újra külsővé tétel, azaz az öntanúsítás gesztusa avatja verssé. Kötetében egy bölcs gyermek szól búcsúról, halálról, gyászról és betegségről - az élete tavaszában járó készít öregkori összegzéshez méltó mérleget. Gyermeki ez a dikció, hiszen egyszerű, mellőzi a József Attilai-féle szóképzés katalitikáját, képei metaforák helyett „mindössze" kimerevített valóságszeletek, látásmódja öntörvényű és naturális. Jól példázza mindezt, hogy a Külső protézis én-történetének hősét örökségéből is csupán egy csehszlovák csésze ragadja meg, amely azonban még őrzi a nagyapa szája nyomát - az emlékezet és a figyelem fókuszában a legapróbbnak tűnő, ugyanakkor a legjellemzőbb, legsajátabb jelek állnak (Csehszlovákia). Ettől a könyörtelenül realista, gyermeki látásmódtól és szóhasználattól csupán a Péntek allegorikus nagypéntek-képe látszik elrugaszkodni - a középen fekvő (Mk 15,27), ágyához kötözött, szomjazó (Jn 19, 28), a szívószáltól elforduló haldokló (Mk 15,36; 15,23) alakja révén. És éppen azért, mert gyermeki - tömör, egocentrikus és közszói - ez a dikció, immanens törvénye tiltja, hogy új szót vezessen be: a kötetből kirajzolódó narratív én-történet aktuális állomásához hangolt szerep és perspektíva vállalása sajátos nyelvi önkorlátozás követelményével párosul.


Ughy lecsupaszított, áttetszővé tett versbeszéde - melynek főbb tematikus vonulataihoz a Wikipédia szócikkei társulnak - hasonló attitűdöt körvonalaz, mint Turczi Istváné, aki a kortárs kultúra kihívásaira úgynevezett SMS-versekkel válaszolt. Míg azonban Turczi immár pályája csúcsához közeledve, s az irodalom társadalmi funkciójának átalakulásával párhuzamosan jutott el a Short Message letisztult formájáig, addig Ughy Szabina költői útját indulásának pillanatától kíséri e külső (s egyben persze belső) protézis - a nyelv (mint forma és tartalom) transzparenciája. Így nézve költőnk nyíltsága, őszintesége, tömörsége és közérthetősége a válságot eltárgyiasító gyógyuló, a válság lényegét annak nyelvében tetten érő poéta, valamint a válságot megörökítő dokumentarista tudatos puritanizmusa.


Két monogram a liftajtón.

Eszembe jut erről egy vers,

bár még nem olvastam sehol,

lassan emlékezni kezdtem rá.

A kényszer, hogy valami nyoma mindennek legyen,

vezet előre, vissza, igék, mondatok felé.

Ha ez nincs, idegen szavakkal szólítgatom a testem,

családom tagjait, és csak a korom gyűlik mögöttem.

(Nyomkövető)


Jól látható, hogy a gyógyulás és a költemény „kihordása" milyen szorosan összefüggnek itt, hiszen a vers (akárcsak a daganat) belül van - a testen belül; a költői hagyomány és a világ jelölői (például egy falfirka monogramjai) csupán elindíthatják a(z új) versre történő (vissza) emlékezést. A sejtek emlékezete lép kapcsolatba a szubjektum emlékezetével; a dokumentálás historiográf kényszere találkozik a keletkezésben lévő verssel a memória közegében. Ez az ingamozgáshoz hasonló előre-hátra nyomozás, ez az Ughy-vers módszertana, s ez egyben a feltámadás poétikája is.


g._istvn_lszl_vlasztvz


G. István László költészete - John Keats meghatározásával élve - „roppant szivárvány", s palettája az elmúlt évek műfordítói gyakorlata nyomán csak tovább színesedett. Mégis szikár, visszafogott, bölcseleti versbeszéd maradt: bizonyítják ezt a Választóvíz szomorúan szabad formái, itt-ott hátborzongatóan összecsendülő rímei („füstjelet"-„körmenet", „meghalhatok" - „elalhatok", Nem láttam füstjelet), kegyetlen kérdései, ironikus önmarcangolása, játéka a legpőrébb s legrövidebb jelölőkkel („ég"/„égen"/ „éget", Tizenkilencedik Nap-monológ).


A címadó vers végkicsengése - az általa jelölt agresszív vegyület ellenére - mégsem negatív, sőt: éppen a szeretet kettősségét, függés és felelősségvállalás dialektikáját állítja reflektorfénybe, ahogyan néhány lappal odébb a Megszorultság zárlata is:


Ahogy a világtalant

teremtik, úgy nézz, úgy szoríts, tagadd,

ami lennél - taníts a szorításban

csak szorítva lenni, fogadj vissza,

a halálnak se kell így

igyekezni. Szoríts, de ne kézzel,

tested hozzám se érjen.


A választóvíz ebben a kontextusban nem az erózió, hanem épp a költői szó teremtő erejének metaforája lesz. „Választóvizet fakasszon Mózes az én szik-lámból, a másik helyét belülről marja ki" - hangzik a fohász. Mármost ha az imént megfigyeltük, hogyan fakaszt verset a testből Ughy Szabinánál az emlékezés asszociatív reakciója, most annak lehetünk tanúi, hogyan marja ki G. István László Választóvize a másik (az olvasó?) helyét. Előrebocsátom: a jelenség értelmezéséhez nincs szükség a szerves kémia belátásaira, elegendő egy József Attila-kötet is, hiszen a Nem én kiáltok sorait mediáló Fürdetnéd önmagadban jelzi: par excellence poétikai kölcsönhatásról beszélünk. „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat" - írja József Attila; „fénytelen, / aki úgy gondol szemére, mint magára, / s nem mint a más szemében felderengő / képre" - kontrázik G. István László. A külső nézőpont hiánya nyomán ellehetetlenülő önmegértés, a másik nélkül értelmét vesztő, megtapasztalhatatlanná váló önmagaság példázata ez. Egyetlen megoldás kínálkozik: a másik befogadása, a helykészítés krisztikus gesztusa.


Az idézett sorokból is kitetszhet, milyen messze esik GIL dikciójának - Pilinszkyt idéző - pőresége Ughy Szabina versbeszédének áttetsző, gyermeki bölcsességétől. A különbség lényege (emberi életkorokon és sorsokon túl) leginkább e két költői világlátás, e két művészi perspektíva összevetésében ragadható meg. Míg Ughy poétikája kimond, megmutat, akár a jeruzsálemi zsinagóga gyermek Jézusa (Lk 2, 41-50), G. Istváné kérdez és hallgat - a „szenvedések férfija" ő (Iz 52,13-53,12). Míg Ughy lírai énje homogén - olyannyira, hogy beszédpozíciójának egyetlen megváltoztatását is szorosan argumentálja -, addig GIL verseinek egy része (a hagyományosabb Választóvíz ciklust követő Nap-monológok sorozata) egyenesen az égitestnek kölcsönöz hangot. S bár e magánbeszédek mind narratív sajátságaikat, mind szintaktikai felépítettségüket tekintve jelentősen különböznek Ughy Szabina verseitől, az eltérő látás- és beszédmódok eredőjének tekinthető tükörstádium mégiscsak rokonítja e két költészetet.


„Az elszórt palackok,

zöld üvegek szilánkján nem

először törik meg fényem úgy, hogy a

visszavert sugár a lelkem röntgenezze.

Foszlott autógumi küllőtlen korongja

fekete tükörkép, mintha összeégtem volna"

(Huszonharmadik Nap-monológ)


Csakhogy amíg a tükörtapasztalat nyomán beálló beszédmódváltás Ughy Szabinánál „a test rettentő maszkjátéká"-ra adott felelet volt, GIL poétikájában a hangkölcsönzés, hangeltolás mögött a szótól való szabadulás szándéka áll, s ez utóbbi az arc el- vagy visszanyerésére irányul. Az arcvesztés traumájának kétféle kezelését, művészi megoldását szemlélteti e párhuzam. „[s]zabadíts meg, szomjazom, / a szótól, hogy végre arcom legyen" - ezzel a kéréssel zárja GIL a Nászi imát, majd a Tizenhatodik Nap-monológ - amely immár a Nap „szájába adott", ki-, vagy legalábbis áthelyezett szavak verse - így reflektál: „Mintha / már nem lett volna arca, csak madár / tisztította csont. Én sem tudom, mikor / tévedek. A sivatagban, mikor felkelek, / mintha már nem lenne arcom. Észre / sem vesznek itt soha, én meg / semmit észre nem veszek."


E szövegrészletek összekapcsolása nyomán akár egy (a Külső protéziséhez hasonló) én-történet, a szavait levetni, s helyébe arcot szerezni vágyó szubjektum bukásának története is kirajzolódhat előttünk a - beszédpozíciót tekintve roppant heterogén - Választóvíz értelmezésekor. Hiába volt a hangkölcsönzés - üzeni a második ciklus -, a szavaktól megszabaduló én nem nyerte el/vissza arcát - lerágott csont maradt -, problémáját ellenben átmentette a Nap-monológok elbeszélőjébe. Csiki-csuki helyzet állt elő, hisz egyszerre a szónak is, az arcnak is alanyává lenni: kivihetetlen feladat. Sem a szó teremtése, sem annak eltolása, kihelyezése nem oldja fel az arc hiányát, mert a szó mindig újrateremti saját arctalan (arcromboló) alanyiságát. S mivel a költészetben kizárólag textuális tükrök léteznek, a lírai én ezekben - a nyelv elégtelensége okán - örökké csak saját, szükségszerűen torz totálját szemlélheti. Bár a szó kívülre helyezése, s az arc meg- vagy visszaszerzése nem sikerült; a hanggal fölruházott Napkorong - önmagát égető circulus vitiosusként - mégis hű modellje a lírai reflexió hermeneutikájának, az örök, lezárhatatlan körforgásnak.




Megjelent a 2012/3-as Bárkában.

 


 

2012. július 10.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Balassi műfordítói nagydíj 2019Több mint 40 kiadó az őszi Margó fesztiválonPesText Fesztivál szeptember végén Géczi János kapta a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Halmai Tamás versei Vörös István versei Farkas Wellmann Éva: Inferno Oláh András versei
Prózák
Kötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasságHaász János: Apa csak egy volt
Kritikák
Levelek a magyar hétköznapokrólMúlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott földTúl a teljességen - a 361°-ról
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA