Ilia Mihály
Könyvek az asztalon 5.
Görgey Gábor: Alkatrészhullás / 2005-2009
Ha egy jó, sikeres dráma- és prózaíró verset ír, verseiből kötet ad ki, gyanakodni kezdek és figyelni, hogy a költészetében mi az, ami amazokra a műfajokra emlékeztet, mit ismétel, mit vesz át. Görgey Gábornál még az is gyanús lehet, hogy kitűnő műfordító, a világirodalom legnagyobb költőinek írásait tette át magyarra. A verseskötete, az Alkatrészhullás nem ad okot a gyanúra, az olvasó nem éri tetten, nem zsákmányol a régi sikereiből. A vers nála olyan személyes, hogy semmit nem pólyál amazok sikereibe, semmit nem ismétel, a versnyelv néha olyan kemény, "durva", mintha nem is a finoman cizelláló műfordító beszélne itt versben, hanem valaki más, aki elszakadt eddigi irodalmi világától, sőt még az eddigi életétől is. A kötetben található versek nagyobb részének az elmúlás a tárgya, nincs is beburkolva a hagyományos költői képekbe, nem hull a virág és nem hervad a kert (bár ez utóbbi egyszer fölbukkan, de semmi érzelgősség nem kíséri). A testi elmúlás őszinte, erős szavakkal való megjelenítése, a betegségek megnevezése, a bomló szervek tárgyias sorolása, a rák, "pánikban robbannak szét a belek", tüdő, gyomor, epe, prosztata nevei íródnak le a versben, de amint borzongva olvasom, erősödik bennem a meggyőződés: GG, a költő nem stílustobzódást csinál, hanem pöröl az elmúlással, az olvasó nevében is, a nemzedéke nevében is :" Hullnak a hetvenesek". A hagyományos költői tárgy, a Karácsony is átvált a versben az elmúlásba: "Karácsony este A daganatok dudorásznak", és a születés szép látomását egy szokatlan karácsonyi versbefejezés zárja: „Már készítik a sziklasírt, amelyben Elfér egy harminchárom éves férfi teste."
Nem tudható, hogy a szerkesztés vagy az időrend miatt került a verses kötet közepére az Őszi kék című írás, mely nem csak a kötet legerősebb verse, hanem a kortárs magyar költészetnek is jeles darabja. Már a cím is rájátszik Arany címadására (ha összevonjuk a két szót), a versindító sor („Ágyban párnák közt győzni még") mindjárt Petőfit idézi, s végig a versben a magyar költészet fimon allúziója érezhető: a „szívemben izzó rőzsikék" Adyra, a „hősi vég" Vörösmartyra, a „ világnyi lék", ahol elszivárog az ég (és az élet), valakire, akit nem tudok megnevezni, és a vers befejező része nevekkel is jelzi, hogy a szerző kikhez csatlakozik költői ízlésben, világlátásban, személyes barátságban: „Arany János körül költői nép, Hol Pilinszky, Ágnes, Vas Pista mellett Ott áll az őszi kék Derengésben egy szék. Üresen áll egy őszi kerti szék."
Kire vár ez az üres szék? A szerző helyét jelöli ki azok között, akiket becsül, akik közül némelyikükhöz barátság vagy még annál is több: írói azonosulás, szövetség kötötte. Írói nevet még kettőt emleget GG: Radnótiét és Faludy Györgyét. És két zeneszerzőét még, Bartókét és Kodályét. Az utóbbiét a Kodály madara címűben. Ez a verse megint a nem szokványos idézése Kodálynak, a vers kemény, a jelenre való utalással fejeződik be: „ A Pártból pártokba rohanni szét. Eredeti tőkefelhalmozás. Minden jó volna, csak ne volna nép. Ha sírnál, menj el a pompás plázába - De hol a páva? Hova lett a páva?"
Görgey Gábor egyéni hangot, sajátos és egyéni versnyelvet teremtett, ahol a személyességet, a magán melankóliát nem hagyományos költői eszközökkel, nem érzelmességgel, hanem gyakorta erős, "durva" nyelvi fordulattal és szóhasználattal fejezi ki és az elmúlással pöröl. Nagyon finoman minden versében ott van az emlékezés, az emlék is egy szebb, értékes életről, amit a jelen szürkébb világa nem feledtethet.
A kötet előszavát költőtárs, Báthori Csaba írta.
(Elektra Kiadóház, 2009. Megjegyzésem: a legszebb könyv, amit kiadó produkált az elmúlt időben.)
