Szentmártoni János megnyitója
Szepesi Dóra
Imágók sereglése
Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő Imágók című kötetét mutatták be április 26-án a Magyar Írószövetség székházában. A szerzővel Mirtse Zsuzsa költő, író beszélgetett. A zenei betéteket gordonkán, nagybőgőn Miskolczi Anita és Devich Benedek adta elő, zongorán kísért Narihito Mukeda.
Tőzsér Árpád kivételesen sokhangú költő. Kevés olyan alkotót tudnánk említeni, aki ennyiféle költői regiszteren képes a legmagasabb színvonalon játszani. Irigylésre és elismerésre méltó, hogy nyolc évtized múltán is ennyire friss és merészen újszerű kötettel rukkolt elő, mint az Imágók – kezdte az estet Szentmártoni János, az Írószövetség elnöke, a Magyar Írószövetség örökös tagját köszöntve. Korábban is vizsgált nagy témái – a filozófia, az idő, a mitológia, a halál – mellett új megközelítési módokat és új témákat is találunk kötetében, a mitikussá emelkedett nőalakokat vagy a közelmúlt tragikus történelmi eseményeit, a csehszlovákiai, később szlovákiai magyarság kálváriáját, ezen belül saját gyerekkori élményeit. Az Imágók egy grandiózus életmű újabb mérföldköve.
Tőzsér Árpád és a kérdező Mirtse Zsuzsa
Mirtse Zsuzsa az est előtt fél órával találkozott először személyesen Tőzsér Árpáddal, ám nagyon felkészült, értő kérdező. A kötet egyben nagyon szép könyvtárgy is, 2016-ban jelent meg a Kalligram Kiadónál és a 2012–2016 között született verseket tartalmazza. A moderátor úgy fogalmaz, hogy ez nagyon „vagány” dolog, hiszen amikor megjelent az életműkötet – a címe: Erről az Euphorboszról beszélik, és a költő 80. születésnapjára adták ki –, azt lehetett gondolni, hogy az alkotó megpihen, hallgatnak a múzsák, de szó sincs róla! Mielőtt a talányos címről szó esne, a szerző elmesél egy emléket: először 1967-ben járt az Írószövetség épületében, a Pozsonyi Irodalmi Színpaddal. Azóta elképesztő nagyot változott a világ, a közönség, az irodalom. Számára azonban az Írószövetség terme az irodalom állandóságát jelképezi. De mi az állandóan változó irodalomban az állandó? Erről alig tudunk valamit, ez az irodalom titka, orfikuma és ez a terem az irodalom rejtélyességét jelképezi számára. Azon a régi előadáson a nézők között ott ült Veres Péter, Illyés Gyula, Féja Géza, és az ifjú színésznő, Sunyovszky Szilvia fehér, földig érő ruhában, mint egy angyal, egy tálcán kenyérdarabkákat hordozott körbe; szinte megáldoztatta a jelenlévőket. Csak épp ki nem mondta, hogy „vén bűnösök, bánjátok meg a bűneiteket, most mi következünk, ideje lelépnetek.” Korok jönnek, mennek, a vén bűnösök eltávoznak, fiatal nemzedékek jelentkeznek, majd azok is vének lesznek, aztán vannak, akik nem akarnak valahogy távozni. Egész kötetekben búcsúznak el, zárják le az életművüket, de mit csináljon az a szerencsétlen, ha a búcsú után is itt marad? Kiad egy újabb verskötetet – tette hozzá önironikusan.
A szerző az Imágók kötet címéről tartozott némi magyarázattal. Carl Spitteler svájci költő, író, aki 1919-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, honosította meg ezt a kifejezést az irodalomban. Jung és Freud is tőle vette át, azóta elképesztő nagy pályát futott. A Imago című könyvet olvasva hökkent meg, és fedezte föl magát is az imágóknak abban az értelmezésében, ahogy Spitteler tette: kivetítjük vágyainkat, álmainkat egy idegen személyiségbe, és ezt lépten-nyomon összetévesztjük saját magunkkal. A költő valamiképpen akarva, nem akarva ilyen imágókat teremt a verseiben. Életének, lelkének azokat a rejtélyeit írja meg, amelyekről ő maga is keveset, vagy semmit sem tud. Nála ez úgy variálódott az élete során, hogy az ötezer éves emberi kultúra teremtett személyiségeit próbálta a verseiben saját magává élni. Ez a fajta lélekvándorlás ilyen értelemben az imágók sereglése.
Pillanatkép az est előtt
A gyerekkori imágó hogyan látta magát szülőfaluja közegében? Gömörpéterfala a mai Szlovákia egyik legdélebbi csücskében foglal helyet. Azt tartják róla, hogy amikor a Jóisten a világot teremtette, meg kellett határozni a közepét, leejtett egy aranyalmát az égből, ahová esett, ott forrás fakadt, az lett a világ közepe. A forrás Gömörpéterfalán a mai napig buzog, Ivókút a neve. Hogy hogyan élte meg a gyerekkorát, azt valójában most írja le az Imágók verseiben. Érzékeny, sérülékeny, sértődékeny kisgyerek volt. Elmesél egy történetet, amelyik a róla készülő portréfilmből kimaradt. Négyévesen egy barátjával a forrás patakjának a betonhídja alatt egy kiskacsát akartak megfogni, végül neki sikerült. A barátja felháborodottan mondta, ez nem igazság, megfogta a kacsa fejét és húzta maga felé. Tőzsér akkor még nem ismerte Bölcs Salamon történetét, de pontosan úgy viselkedett, mint a bibliai vagy a krétakörbeli asszony. Belévágott a felismerés, hogyan? Ha kétfelé húzzuk, mi lesz a kiskacsával? Elengedte a kiskacsát…
Mirtse Zsuzsa megfogalmazásában adventi kalendáriumhoz hasonlítanak a versek, mindegyik pici ablak mögött van valamilyen meglepetés. Megdolgoztatja az olvasót a sok mitológiai, filozófiai utalás, aki így egy kötet olvasása után még százzal gazdagodik. Vajon a mai világban, amikor nem polihisztorokat képeznek, megtalálják-e ezek a versek az olvasóikat? Elképzeli, hogy a 4-es/6-os villamosra felszáll valaki egy kötettel és az okostelefonjával, az interneten utánanéz azoknak a szavaknak, amiket nem ért. A költő szerint rejtélyes dolog, hogy a vers kit hogyan szólít meg. Mindenkivel külön vegyület, ahogy Weöres Sándor mondta, mert legtöbbször nem értelmet, hanem magunkat keressük benne. Az ideális versolvasóval hasonló dolog történik, mintha imádkozna. Imádkozáskor a Jóistennel kerülünk kettős magányba, ha verset olvasunk, saját magunkkal kerülünk szembe. Lelki kondíciónk szerint töltjük fel jelentéssel azt a verset, amit éppen olvasunk. Ebben a folyamatban nem okvetlen fontos mindent értenünk. Sőt, akkor működik a vers jól, ha marad benne bizonyos homály. Például, ha idegen nyelvű verset olvasunk, és nem étjük tökéletesen, akkor sincsenek az érthetetlen kifejezések mindig a jelentés ártalmára, mert azt a részt, amit fogalmilag nem értünk, azt is feltöltjük tartalommal. Szóval nem kell okvetlen lexikonnal a hónunk alatt olvasni a verseit. Hadd működjenek ezek az utalások homályként a versben.
Hány fenekű titkos láda a vers? Ehhez a kérdéshez Mirtse Zsuzsa felolvasta a kedvenc Tőzsér Árpád-versét, a címe Ó, Orpheusz. Itt tértek rá a mítosz témájára. A mítosz, mint a kollektív tudat műve, központi kérdés kellene legyen a modern ember számára is, sokkal gazdagabb az élet, ha a mítosz dimenzióiban is működik és van transzcendenciája létezésünknek. – fejtegette a szerző. A mi életünk materializmusra ítélt ebben a pillanatban. A felolvasott versben az emlékezés istenanyja, Mnémoszüné neve is szerepel, az alvilágban övé az emlékezés folyója, mellette közvetlenül a felejtés folyója található. Itt felmerül két istenasszony és még sok női archetípus képe. Figyelemreméltó, hogy a nőalakok újabban versformáló erővé váltak a költészetében. Ezzel kapcsolatban felvetődött, hogy az életművét elemezve nemrég kritizálták a nőkhöz való viszonyát. Mit szól ehhez? Tőzsér elmondta, hogy 2016 őszén jelent meg az Élet és Irodalomban a naplóiról és az életművéről egy egész oldalas esszé, Sipos Balázs tollából, amelyben antifeministának nevezi őt, mert szerinte a versekben az egyik jelentéssík kifejezetten nőellenes. El nem tudja képzelni, mire gondolhatott, de úgy véli, ideje lenne helyretenni a dolgokat feminizmus és antifeminizmus tekintetében. Egy példát hozott a világirodalomból: amikor Milton megírta nagy eposzát, az Elveszett Paradicsomot, az irodalomtörténet sokáig a nők mumusaként emlegette. Mi történt a műben? Milton Ádám mellett meglepően nagy szerepet tulajdonított Évának. Úgy fogalmazott, hogy a Sátán logosza testesült meg Évában, amikor arra biztatta Ádámot, egyen a tiltott fa gyümölcséből. Ha jól megnézzük, a nagy Milton-eposz főhőse Éva, annyiban, amennyiben bizonyos lázadó típust, sátánisztikus vonásokat testesít meg magában. Köztudott, hogy Milton tevékenyen részt vett a Cromwell-féle forradalomban, természettől fogva lázadó alkat volt. Lázadásában rejlett költői forradalmisága, és ezt művében a Sátán személyében fogalmazta meg. Az Elveszett Paradicsom főhőse tulajdonképpen a Sátán, a tulajdonságait Évába vetítette bele. Anakronizmussal élve nevezzük Miltont is antifeministának? Ennek az irodalomhoz semmi köze nincs. Tőzsér hozzátette, hogy a nő nagyon érdekes jelenség a létezésben, ahogyan a férfi is, jelenségként kell megközelíteni és próbálni megfejteni. Ő a lehető legtermészetesebb módon nyúlt azokhoz a témákhoz, amelyek valahogy eddig elkerülték a figyelmét. Idősebb korában az ember összegez, létezésének a gyökerénél ott van a nőkérdés is, ezt próbálta a maga szempontjából megfogalmazni a verseiben. Hogy ez mennyire bántó vagy nem bántó, azt az olvasóira bízza. Mirtse Zsuzsa nem tartozik azok közé, akiket Tőzsér megfogalmazása bánt, azért is pendítette meg a témát, mert ő is meglepődött, a kritikát ő sem érzi jogosnak. Önmagában az, hogy ebben a kötetben – ami nem vastag, de súlyos – hemzsegnek az istenanyák, istenasszonyok – nagyobb bizonyíték, hogy itt nincs problematikus nőkép, szerinte nem kell. A fülszöveg írója is megemlítette, hogy a kötetben női archetípusokkal találkozunk, ennek ő kifejezetten örült.
Tőzsér Árpád és Mirtse Zsuzsa
Az izgalmas estén a művekből kaptunk még ízelítőt. Tőzsér Árpád kötött verseket szólaltatott meg, a Boszorkányhétfőt például, ami így kezdődik: „Hogy kéne elütni még ezt az időt, / amit itt vagyok? / Vegyem leltárba, aki már kidőlt, / s amit itt hagyok?” A kortárs művészet percepciója a hátlapon lévő vers, a Penetráns ritornellek, ami arról szól, hogy mire jó mindez a komolyság, komolykodás a vers körül. Ezt a versét gyűjteményes kötetébe írta ajánlásképp, s benne kibukik belőle az egészséges irónia és önirónia. A Könyvektől búcsúzik előtt egy vidámabb szöveg, a Letkiss is elhangzott. Végezetül Suhai Pál írótárs osztotta meg az egybegyűltekkel gondolatait a ritkaságszámba menő Tőzsér-kötetről, ezzel fejezve ki köszönetét az élményért, ami a maga módján, remélhetőleg sok olvasót elér majd.
