Irodalmunk külhoni égtájai Tokajban

Darvasi Ferenc, Elek Tibor és Farkas Wellmann Éva helyszíni tudósítása

38. alkalommal rendezték meg a Tokaji Írótábort, idén Sokágú síp - A magyar irodalom égtájai címmel. A háromnapos, augusztus 11-13. között lezajlott tanácskozás a szokásos programdömpinggel várta az érdeklődőket. A plenáris ülések mellett könyv- és folyóirat-kiállítás, munkacsoport-ülések, költői est, filmvetítés, koszorúzás, táblaavatás és fogadás is szerepelt a kínálatban.

Mint ahogy az a tanácskozás címéből is kikövetkeztethető, az idén az ún. határon túli magyar irodalom volt a fókuszban. Amennyire bizonyos szempontból egyértelműnek is tűnhet, hogy szükség van ezt a témát újra és újra elővenni, más nézőpontból kérdéses, szükséges-e még napjainkban is a hazaitól elkülönítetten tárgyalni. Hiszen ha széles körben elfogadott vélemény, hogy egyetlen magyar irodalom létezik, ha a földrajzi kategorizálást esetleges érvényességűnek tartja oly sok teoretikus, akkor...   A tokaji tanácskozás érdekessége az volt, vagy inkább lehetett  volna, hogy részben maguk a határon túl élő alkotók voltak a házigazdák, az irodalmi programok megszervezői, előadói.  Ők sem kerülték meg a terminológiai problémát - majdnem minden felszólaló, értekezett bár akármely ország magyar kisebbségének irodalmáról, kitért rá, van-e értelme a határon túli címkének. A vélemények megoszlottak: akadt, aki teljes mértékben elvetette az ilyesfajta skatulyázást; mások pedig amellett tették le a voksot, hogy ha nem is tökéletes a territoriális elhatárolás, mégis, jobb híján, kényszerűségből szükség van rá.

Balázs Imre József

A szerdai, első napon Balázs Imre József érdekes előadásában az erdélyi irodalmat a traumák felől közelítette meg: hogyan válaszolt a romániai magyar irodalom 1918-ra, a II. Bécsi Döntésre, 1945-re vagy az Erdély-toposz elhasználódására. Jungiánus elemzésében ugyanakkor kitért rá: az erdélyi irodalomban sem lehet mindent a történelemből megmagyarázni, levezetni. Kontra Ferenc Horvátország magyar irodalmáról szólt, hangsúlyozottan nem a horvátországi magyar irodalomról, beszélt az ottani magyar gyűjtemények pusztulásáról, s közben kifejtette: nincsenek olyan fogalmi keretek, amelyek minden régióra használhatók lennének, minden kisebbség helyzete más és más, mint ahogy azon belül minden alkotó emberé is, felesleges kategorizálni. Bárczi Zsófia arra hívta fel a figyelmet, hogy a Felvidéken a kisebbséggé válás után az irodalom esztétikai létmódja marginalizálódott, a közösségi-társadalmi szerep került előtérbe, a költők kiválasztottság tudata, romantikus szerepvállalása mellett - valószínűleg ez az összes kisebbségi magyar irodalom közös tapasztalataként is megfogalmazható állítás lehetne. Bárczi beszélt a „Nyolcakról" és az Irodalmi Szemléről, mint amelyek a változást, az esztétikai megújulást hozták, s kijelentette: mára elvesztette a jelentőségét a felvidéki magyar irodalom terminusa. András Sándor azzal a javaslattal kezdte, hogy beszéljünk csak egyszerűen magyar irodalomról, mivel a magyar művek összessége a magyar irodalom. Ezen belül akár beszélhetünk régiók irodalmáról is, de mindegy, hogy az ország határain kívül vagy belül vannak azok, a műveknek nincs állampolgársága. Előadása azért is tűnhetett kakukktojásnak a többi közt, mert arról a nyugati magyar irodalomról beszélt, amely, mint „állapot", megszűnt - ugyanis ma már mindenki Magyarországon publikál a nyugaton élő szerzők közül is, kinti folyóirataik jórészt megszűntek. Penckófer János egyenesen azzal a felkiáltással vágott bele témájába: „bemutatom, ami nem létezik, a kárpátaljai magyar irodalmat". Tette ezt azért, mert, mint mondta, ez az irodalom a Felvidékihez tartozott, nem volt önálló korábban. Egyetlen irodalom létezik, vallotta ő is, csak a pontosítás kedvéért használjuk a földrajzi behatárolást, s ezek után igen részletesen felvázolta a kárpátaljai magyar irodalom történetét.

András Sándor

Másnap, csütörtökön, Papp Tibor a nyugati magyar irodalomról szólva kifejtette, az ilyesfajta megkülönböztetések kádárista csökevények - és kérdéseket tett fel, mikortól számít valaki határon túlinak, miért, vagy miért nem. Felhozta példaként Kertész Imre esetét is, akit, bár Berlinben él, mégsem tart határon túli magyar írónak valami oknál fogva a szakma. Demény Péter az erdélyi irodalom hagyományairól és az ezekhez való viszonyáról beszélve az Éneklő Borzról és az Előretolt Helyőrségről értekezett; megemlítve, hogy ezeken túl milyen - például internetes - alternatívák léteznek az ottani irodalomban, milyen kisebb és nagyobb kontextusba szokás beágyazni a helyi szerzőket, s melyek a jelenlegi fő alkotói tendenciák. Végül a nemrég lezajlott futball VB-re utalva megfogalmazta azon vágyát, hogy az irodalom ne egy csapat legyen, amelynek csak egy-két húzóembere van ("ne legyünk Uruguay"). Ferdinandy György szándékosan provokatív hangvételű előadásában elfeledett nyugati magyar írókról is beszélt, és külön kihangsúlyozta, a nyugati magyar irodalom és az emigráció irodalma közel sem ugyanaz. Ő is amellett tette le a voksát, hogy egyetlen magyar irodalom létezik csupán. Arra is kitért, hogy valakinek belülről kellene megírnia a nyugati magyar irodalom történetét - ami eddig nem valósult meg maradéktalanul. Németh Zoltán izgalmas előadásában több oldalról is körüljárta a szlovákiai magyar irodalomértelmezés főbb tendenciáit. Véleménye szerint két alapvető stratégiája van a felvidéki szerzőknek: egy részük nem vesz tudomást a kisebbségi helyzetről, szövegeik bárhol születhettek volna; másik felük felhasználja ezt a speciális tapasztalatot. Kiemelte a Kalligram Kiadót és folyóiratot, mint amelyek a határon túliság béklyójából ki tudtak törni, messze túllépve a regionális jelentőséget. A szintén felvidékieket képviselő Szalay Zoltán ment talán a legtovább, immár a pénteki zárónapon, amikor nem csupán a földrajzi kategorizálás esetlegességét említette meg, hanem a kánonképzését is. Önreflexióban, játékosságban gazdag előadásában támadta a „Péterek irodalma" kategóriát (hiszen a szóban forgó szerzők egészen eltérő esztétika szerint dolgoznak), kijelentve, hogy ennek mintájára „náluk" is meg lehetne konstruálni a „Zoltánok irodalma" (például Csehy, Hizsnyai, Németh) fogalmát; csak éppen annak sem lenne túl sok értelme.  Az előadók sorát Csordás László irodalomtörténész és Bakos Kis Károly zárta, akik a kárpátaljai magyar irodalom legifjabb, harmadik nemzedékéről beszéltek.

Kontra Ferenc

A munkacsoport beszélgetések az alábbi szekciókban zajlottak: A magyar nyelv Kárpát-medencei helyzete - Nyelv és irodalom; Magyar könyvkiadás; Pályakezdés, fiatalok; Magyar folyóirat kiadás.

„A magyar nyelv kárpát-medencei helyzete - Nyelv és irodalom" szekció első napi ülésén előbb Sárközy Péter beszélt az ún. migrációs irodalomról (a más nyelven íródó magyar irodalmakról), amelyet szerinte a magyar irodalom részének kell tekintenünk, külön kiemelve Paolo Santarcangeli és Tomaso Kermény munkásságát. Az utóbbi Transilvania Liberata (Erdély Aranypora - Szkárosi Endre fordításában) című műve kapcsán egyenesen azt állította az előadó: Juhász Ferenc után megszületett a modern magyar eposz. Szabó Zoltán előadásában a nyelv változása kapcsán felmerülő napi nyelvhasználati gondokról szólt, s arról, miben segíthetné az irodalom e tekintetben az olvasókat, végül felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelv mint fő kommunikációs eszköz rendkívüli szerepet tölthetne be a gondolkodás és a személyiség formálásában.

Ferdinandy György

A „Pályakezdés, fiatalok" elnevezésű szekció első, Sturm László által vezetett ülésén Potozky László és Beke Ottó tartottak előadásokat. A két fiatal irodalmár - az általuk képviselt régiók sajátosságait alapul véve - igyekezett az írói indulás kérdéseit áttekinteni, megválaszolni. Potozky László az erdélyi írók, költők pályakezdési esélyeiről szólt, elmondta, hogy tapasztalata szerint a Helikon hasábjain indul a legtöbb fiatal alkotó, s meghatározóként említette az első felolvasást, melynek lehetőségét a Bretter György Irodalmi Kör (a Gaál Gábor Irodalmi Kör utódja) teremti meg Kolozsváron. Mint a Kör jelenlegi elnöke, ismertette a felolvasó estek szabályrendszerét, szerkezetét is, majd más indulási lehetőségeket, támogatási formákat is számba vett röviden. Végül kiemelten beszélt arról a két tényezőről, amelyen szerinte gyakorlatilag múlik egy pálya alakulása: a munkáról és a befogadó közegről. Potozky szerint az olvasón kívül vagy még előtte nagyon sokat számít a folyóiratok szerkesztőinek hozzáállása. Beke Ottó a vajdasági irodalom értelmezésében felmerülő kérdésekről beszélt. Történeti bemutató tanulmányában Szenteleky Kornélt jelölte meg egyfajta kezdőpontként, s ehhez viszonyította az azóta indult alkotók pályakezdéseit. Herczeg János, Kontra Ferenc, Szögi Csaba munkásságát ismertette, s elmondta, hogy ő a hagyományt határozottan fenntartottnak érzi. A régi, kétpólusú irodalomszervezés után most a vajdasági irodalomban több kis alkotói műhely működik, így a pályakezdés is új lehetőségeket kap. A publikáció helyi és magyarországi jelentőségéről mindkét előadásban szó esett, s mindkettőt hozzászólások sorozata egészítette ki.

Németh Zoltán, Demény Péter

A "Magyar könyvkiadás" szekció második napi ülésén Cseke Péter, Penckófer János, Gáll Attila és Tóth László tartottak beszámolókat, helyi sajátosságokra próbálva összpontosítani. Cseke Péter 1989-ig tekintette át az erdélyi könyvkiadás helyzetét - a Kriterion Könyvkiadó tevékenységét, ezen belül az egykori szerkesztő, Páskándi Géza kiadói mentalitását jelölve meg kiindulópontként. A könyvkiadó a kommunizmus évei alatt az erdélyi magyar kultúra távlataiban gondolkodott, vásárlóival szoros kapcsolatot tartott fenn, s sokat köszönhetett az olvasói támogatásnak. Gárdonyi, Tamási, P. Gulácsy Irén 40-50.000 példányban eladott műveiről is szólt, összehasonlítva ezen számokat a manapság ideálisnak számító 500-as példányszámmal.  Penckófer János a kárpátaljai magyar irodalom kiadási lehetőségeit összegezte. 1991-et emelte ki, mint meghatározó évszámot: olyan időhatárként, amely után töretlenül fejlődött ugyan minden, de mégis határozottan cezúrának tekintendő. Életművek példáival is igazolta ezt (pl. Balla László munkásságával), aztán az internetes irodalom sajátos megjelenési formáira tért ki, részletesen beszélve Balla D. Károly blogjáról, ahol a hírek világa ötvöződik a szépirodalmi alkotásokkal. Az otthon és Magyarországon megjelenő művek kategóriáit különböztette meg. Gáll Attila az erdélyi szépirodalmi könyvkiadásról, főként a fiatal szerzők indulásáról beszélt, kapcsolódva Cseke előadásához, elmondva, hogy a Kriterion '90 után sokat vesztett piaci helyzetéből, az újonnan indult kiadók térhódítása miatt. Felsorolta évszám- és irányultság-megjelöléssel az utóbbi 20 évben működő könyvkiadással foglalkozó műhelyeket. Előadását meglehetősen pesszimista (ám sajnos reális) eszmefuttatással zárta. Felméréseket idézett, melyekből az derül ki, hogy "nem olvas a magyar", nehezményezte, hogy többen írnak, mint olvasnak ezeken a tájakon, hogy folyamatos harcot kell vívni a pályázatokkal, később a könyvesboltokkal, hogy fennmaradni szinte csak támogatással lehetséges, hogy kortársakat eladni majdnem kizárólag csak szűkkörű író-olvasó találkozókon lehet. Tóth László a szlovákiai magyar könyvkiadással kapcsolatosan pontos statisztikai adatokkal szolgált. 2009-ben például 240 magyar, esetleg szlovák nyelvű kötet került ki magyar kiadók, magánszemélyek stb. részéről. A 25 helység, 60 kiadóhely egészen biztatóan hangzott. Tóth árnyalta is a helyzetet, elmondva, hogy a fent említett számból 118 tekinthető szorosabban (szép)irodalomnak, 50 körüli a helytörténeti és más jellegű kiadványok száma, szlovákiai magyar író műve pedig mindössze 37. Fontosnak tartotta megjegyezni, hogy világirodalmi, erdélyi szerzőket is kiadnak. A kiadói munka hat településen összpontosul. Az előadások utáni hozzászólások élénk vitává alakultak, a könyvkiadás- és terjesztés jelenlevő képviselőinek részvételével. Olyan fontos kérdések vetődtek fel, mint a régiók közötti kommunikáció hiánya, a könyvek más településekre való eljuttatásának nehézsége, az új olvasói szokások tudatosítása. Határozottan felmerült egy jól működő könyvterjesztési program igénye.

Vallasek Júlia, Vári Fábián László, Karácsonyi Zsolt

A „Magyar folyóiratkiadás" szekcióban Vallasek Júlia a két erdélyi triumvirátusról beszélt: előbb a liberális konzervatív Pásztortűzről, a Nyugathoz igazodó, heterogén értékrendű Erdélyi Helikonról és az Európa felé leginkább nyitott Korunkról; majd a második világháború után minden megmaradt írástudót összegyűjteni igyekvő Utunkról, az Igaz Szóról (a Látó tulajdonképpeni elődjéről), valamint az 1957-ben újra megjelenő, ismét csak a hiánypótlás igényével fellépő Korunkról. Vári Fábián László az Együtt című folyóiratról tartott előadást, melyet annak idején az ungvári egyetem magyar szakos hallgatói szerkesztettek. Csehy Zoltán nem lehetett jelen, de előadását Turczi István tolmácsolta. Csehy a felvidéki magyar folyóirat-kultúrát 1958-tól napjainkig vizsgálva külön kiemelte az Irodalmi Szemle és a Kalligram szerepét. A szerint kategorizálta a lapokat, hogy egy részük korszakokat ível át; másik részük viszont egy-egy irányzatot képvisel. Megemlítette, hogy mintha a lapszerkesztők sokszor akkor sem számolnák fel folyóiratukat, amikor az gyakorlatilag már kipukkadt, nem tud megújulni, vagy régi színvonalán működni tovább. Másnap e szekcióban Vári Fábián László a kárpátaljai, Karácsonyi Zsolt az erdélyi, Samu János Vilmos a délvidéki folyóiratok helyzetét tekintette át. Samu külön beszélt a DNS-műhely experimentális folyóiratkiadói tevékenységéről, amely többféle értelmű, így például az olvasáskultúra válságával kapcsolatos határhelyzetek tudatosítására törekszik.

Elek Tibor, Ködöböcz Gábor, Vallasek Júlia, Samu János Vilmos

Az előadások és szekcióbeszélgetések tapasztalatait, az elmúlt három nap történéseit Mezey Katalin a Tokai Írótábor Egyesület kuratóriumi elnöke foglalta össze pénteken, majd a záró gondolatokat Szőcs Géza költő, kulturális államtitkár fogalmazta meg, hangsúlyozva a találkozó fontosságát és az irodalmi érték helyhez nem kötöttségét. A záróprogram keretében a munkacsoportok vezetői is szót kaptak.

A folyóirat- és könyvkiállítás egyik tárlójából

A többi programról már csak néhány szóban: a Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvű hírlapok, folyóiratok és könyvek Romániában 1918-1945 között címmel tekinthettünk meg kiállítást. A Paulay Ede Színházban a „Noé bárkája felé" című estet hallhattuk, ahol a színművészek határon túli szerzők verseit adták elő. A megszólaltatottak közt szerepelt többek közt Dsida Jenő, Kányádi Sándor, Domonkos István, Tolnai Ottó Szilágyi Domokos, de fiatalabb kortársak, például Csehy Zoltán, Fekete Vince, Lövétei Lázár László is.

A "Noé bárkája felé" est színészei: Csikos Sándor, Gál Tamás, Lukács Sándor, Szabó András

A Veresszekér Fogadóban Műút esten vehettünk részt, ahol Borbély Szilárd, Málik Roland, Terdik Roland és k. kabai loránt olvasott fel, majd az estet a Beat Dis zenekar koncertje követte.

A Tokaji Esték második kiadása a tulajdonképpeni záróest volt. A borkóstolóval egybekötött irodalmi est házigazdája Bertha Zoltán irodalomtörténész volt, ő vezette fel a két meghívott határon túli társaság bemutatkozását. Elsőként a Szlovákiai Magyar Írók Társasága (SZMIT) részéről Hodossy Gyula és Gál Sándor is felolvasott verseiből. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMIL) három alkotóval képviseltette magát, köztük Király Zoltán ügyvezető elnökkel - a kolozsvári székhelyű irodalmi társaság tevékenységeit ő mutatta be. László Noémi újonnan megjelent gyermekvers-kötetéből olvasott fel, Farkas Wellmann Endre egy Nero császárról szóló hosszú versével szerepelt. A jó hangulatú est zárása a Petercsák György birtokigazgató (Sauska Tokaj Borászat) irányította borkóstolás volt, kötetlen, baráti beszélgetésekkel, esetenként búcsúzkodással.

A Széchenyi szobor előtti ünnepségen Székelyhidi Ágoston mondott beszédet

A pénteki zárónapon Széchenyi egészalakos márványszobrának megkoszorúzása után a Milleneumi Irodalmi Emlékparkban szintén a gróf bronz emléktábláját avatták fel a jelenlévők, laudációt Gergely András történész mondott, közreműködött Kulcsár Imre színművész.

Király Zoltán, a Tokaji Írótábor idei díjazottja

A háromnapos rendezvény legvégén rendezett fogadáson adták át az írótábor díjait. A Tokaji Írótábor díját Király Zoltán költő kapta (eddigi pályáját Pécsi Györgyi méltatta). Ferdinandy György Nagy Hordó díjban részesült. Hordó díjat kapott Hodossy Gyula, Roberto Reispanti olasz irodalmár, és Rubovszky András, a Széchenyi Társaság Elnöke. Először került átadásra a Tokaji Írótábor történetében a hat éve már létező, a 2010. évi Balassi-kard borseregszemle bajnokaként, Áts Károly hegyaljai borművésznek ítélt irodalmi díj, a Balassi-kard furmint cím viselésére feljogosító díszoklevél, amelyet a művész távollétében Májer János, Tokaj polgármestere vett át.