Kelemen Attila
Kufli-fraktálok
Adottak ezek az áttetsző határok, akár a fraktálok: minél közelebb mész hozzájuk, minél nagyobb a felbontás, annál csipkézettebbek és anyagtalanabbak. Nem akarok misztikus analógiákat citálni, de kellene egy szó azokra a határokra, amelyek tulajdonképpen nincsenek. Mert ezek mégis vannak, abban az értelemben, hogy ezekre lehet építeni. Egy ilyen határra húzta fel lakhatóságát Dániel András is. A határ pedig a 3-6 és 30-90 évesek közötti finom, nem létező-nemlétező határ.
Az Egy kupac kufli nem annyira intenzív, mint a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém). A szerző korábbi kötete a karakterek miatt volt erős. Itt ez nem annyira egyértelmű. A kufli gyűjtőnevű különös lények önmagukban nem nagyon markánsak, igaz, maga a közösség ökoszisztémája nem érdektelen. Sajnos nem tudni, hogy a kuflik honnan jönnek és hová mennek, ami nem jó érzés. A kuflik honfoglalása, vagyis kupacfoglalása olyan lények otthonteremtése, amelyeknek nem tudni semmit az eredetéről. A fade out – fade in, ahogy ezek a kedves párák becoconkáznak, ezért nyomasztó. Akinek nincs eredete, nincs sorsa sem, legfeljebb szerencséje.
És ezzel az észrevétellel le is zárom mindazon dolgok sorát, amelyeket felróhatnék ennek a meséskönyvnek, amely úgy indul, hogy a minden cukiságtól mentes kedves lények szálingrádi menetelésük végén egy hívogató kupacba költöznek és otthonra találnak. Az egyik kuflit Valérnak hívják. Ő az, aki olyan meghitten teázgat szobácskájában, egy vadóc csiga társaságában, mint Miss Marple a krimik közepén. A kuflikat befogadta a mező flórája és faunája, és a gombavilág sem volt nagyon kitaszító. A kuflik büntetlenül lustizhatnak a vadmarcipán- és vadradírfák árnyékában. La dolce vita. Kicsit pop-artos ez a világ, mint látszik. De van itt valami más is:
A szerző megmutatja, milyen lenne a kuflik zászlaja, ha lenne nekik ilyen. Csakhogy nincs. „Mert nem tudnák mire használni. Bárminek jobban örülnének, mint egy zászlónak.” Ez kis közösség, szimbolikus javak nélkül – csodálatos utópia.
Végül a kedvenc részem, amire sokáig emlékezni fogok:
„– Vigyázz velem, szólalt meg ekkor a gomba. Pofánka nagyot ugrott ijedtében. – Varázsgomba vagyok. Ha eszel belőlem, mókus alakú léggömbbé változol!
– Nem hiszem – monda Pofánka.
– Próbáld ki! – vonta meg a vállát a gomba.
A gombáknak nincs is válluk – gondolta Pofánka, azzal beleharapott a gomba kalapjába.”
Hogy ezt követően mi történt, itt most nem mondhatom el...
Dániel András: Egy kupac kufli, Pozsonyi Pagony, 2013, 56 oldal, 1990 Ft.
