Kelemen Attila
Pillangószörnyek
„Egyszer volt, hol nem volt, valahol a messzi űrben, volt egyszer egy kék bolygó. (…) A kék bolygónak volt egy különlegessége, kizárólag gyerekek éltek rajta”. Így indul a mese. A gyerekek valami nem tudott okból kifolyólag, soha nem nőnek fel. Vadóc-idilli önfeledésük időtlen.
A történet akkor kezdődik, amikor erre a bolygóra vetődik a hatások mestere, a felnőtt űrkalandor, aki Hahó Jónapotként mutatkozik be (de később felveszi a Hihi-Hahó nevet). A felnőtt élménykereskedelembe kezd a gyerekekkel. Legfőbb portékája a vég nélküli, tomboló repülés, amihez lopott pillangó szárnypor és az égboltra szegezett örökös nap szükséges – sötétben tudniillik nem működik a gyerekeket röptető pillangó szárnypor. Így lesz, hogy a gyerekek megállás nélkül röpködnek, de ez már nem játék, ez mámor.
A felnőtt, tehát a gyerekek álmait teljesítő mókás figura, mindeközben kereskedő. Ötleteiért és szolgáltatásaiért a gyerekek ifjúságuk egy-egy cseppjével fizetnek, mindig újabb és újabb cseppel. Hőseink, Brimir és Hulda, a kereskedő megjelenése előtt még barátok. Egy keservesen kompetitív repülési verseny alkalmával a bolygó másik oldalára zuhannak, olyan gyerekek közé, akik, amióta az egyik oldalon a napfényes mókázás tart, állandó sötétségben, hidegben és rémületben élnek. Megrendülten térnek vissza a napos oldalra, ahol az eufóriában röpködő többiek részvétére nem számíthatnak. Ez a regény legintenzívebb, minden moralizáló túlkapástól mentes része.
A kékbolygó története egy izland sztár-szerzőnek, Andri Snaer Magnasonnak a huszonhárom nyelvre lefordított, számos díjat elnyert meseregénye. Idén amerikai öko-irodalmi díjat, megjelenésének évében, 2000-ben izlandi irodalmi nagydíjat nyert, amit gyerekkönyv korábban soha. Ami különlegessé teszi ezt az univerzumot, hogy itt a kosz organikus, a hideg csontfagyasztó, a vadállatok veszélyesek, másrészt a napfény részegítő, a pillangók röpte költői, a vízesések szivárványa megindító, a szellő kelleme pedig lélekemelő. Ez egy detrivializált természet: nyers, magasztos, közömbös, törékeny. „A bolygó gyönyörű, ám veszélyes is volt. Minden napra annyi veszély, annyi izgalom jutott, hogy attól az összes felnőtt nyomban megőszült volna. (…) Vége-hossza nem volt a kalandoknak, a gyerekek szentjánosbogarakat üldöztek a sötétben, sziklás szirtekre mászkáltak, és meleg vizű folyókba ugráltak onnan. Kagylót gyűjtöttek a parton, vagy meglesték, hogyan rakja tojásait nedves homokba a teknősbéka. Aztán ott voltak a hegycsúcsok fészkelő madaraikkal, és dermedt, fehér gleccsereikkel, amelyek recsegve-ropogva nyúltak a tengerbe. Nappal, amikor megjelentek a tigrisek és papagájok, az erdő világos zöldben játszott, ám este, farkasvonítás idején, a lomb sötétebb zöldre váltott, és éjszaka, amikor előbújtak a denevérek, és az ágak között szőrös lábú pókok fonták a hálóikat, az erdő zöldje teljesen befeketedett.”
Egy interjúban a szerző elmeséli, hogy íróként Calvino és Bulgakov vannak rá nagy hatással, és még valami más is, amit nehéz megragadni: az izlandi altató dalok sötét, olykor erőszakos és félelmetes légköre. Mert szerzőnk nem a cukorhegyek túloldaláról érkezett. És ez a regény nem csak felnőttkori intellektuális és gyerekkori expresszionista élményeinek valamiféle korszerű öko-szublimálása. Az anyag erőssége a finom, elegáns metaforaalkotásban rejlik. A videó játékok tudatmódosító hatása, a politikai populizmus, a média banalitása, (és a sort folytathatnám) remek, könnyen üdvözítő iskolai esszé témák. De a szerző nem él a kézenfekvővel, hanem olyan analógiákat talál, amelyek erősen temperálják a moralizáló üzenetet. A dilemmák struktúráját mutatja meg, az analógiák felfedését nagyvonalúan ránk bízza. Ezért lesz A kékbolygó története egy olyan szöveg, amihez, ha lenne használati utasítás, ez állna benne: gyerekkönyv felnőtteknek, vagy olyan felnőtt könyv, amit gyerekekkel közösen hivatott olvasni.
Mégis, némi töprengésre ad okot a történet vége. A felnőtt betolakodó úgy válik a kék bolygó királyává, hogy uralkodása semmi hatással nincs a meghitt anarchiára. Vagyis teljhatalmú uralkodó lesz, élvezi a hatalmát, de valós hatalom nélkül. A gyerekek csapdába csalják, a hatalomra kiéhezett felnőtt pedig nem veszi észre, hogy hatalma, az valójában nincs is. Van ilyen? Nincs elég fantáziám, hogy el tudjam képzelni.
(Andri Snaer Magnason: A kékbolygó története, fordította: László Noémi, Koinónia, Kolozsvár, 2011, 120 oldal, 2400 Ft)
