Acsai Roland
Egy lóhoz
Mi lett belőled? Csak nyom?
Hol lehetsz most?
Az időd lejárt, nem volt pardon.
Már nem veled fogy
semelyik év,
neked már nem jó és nem rossz,
de van még, aki felidéz,
és álmodik rólad.
Ha ezt hallod, arra kérlek, hogy álmában ne fájdítsd szívét,
nyerj meg minden kupát, törj át minden torlaszt!
Rendben?
Emlékszel, hogy egyszer odaadott valakinek, de elborzadt,
amikor meglátta, milyen körülmények közt tart és csendben
hazavitt a régi istállóba?
A hibát nem köszörülhette ki ennél szebben,
ha hiba volt egyáltalán. Mintha bármi az volna,
az lehetne, és nem
valaki sorsa,
és változtatna a végeredményen.
Az első emlék
Az első emléke az, hogy egy lovon
ül háromévesen, és valaki húzza
kantárszáron, és mint az első emlékeknek egy koron
túl és egy koron innen, ennek is súlya
van. Az az illető,
aki a lovat vezeti, felnéz rá egy kis idő múlva,
és megkérdezi, hogy „Nem félsz, öcsém?” Nem, ő
nem fél, ezt mondja, nem is tudna mást felelni.
Ez az első emléke valakinek. A sok semmibe vesző
pillanatból egy. És mégis egy életnyi.
Pengő
Azok a rettenthetetlen és félvad
komondorok,
amik őrizték és most is őrzik a házat éjt-nap!
Szívükben néha vaddisznóagyar forog
(így veszett oda kettő),
például az az okos
is, aminek a neve Pengő
volt. Bátrabbat
nem teremtett nála a Teremtő.
Ha idegen autó tévedt az udvarra, annak
máris a tetején ugrált,
vagy csak
megugatta. Így végezte a munkát,
amit ösztönei rámértek.
Nyáron is vastag, fehér bundát
viselt, és nem gyötörték miértek,
hűsége hajója
soha nem kapott léket.
Hiába marta a kóborlás vágya, mint a bolha,
és hívogatta a Zselic
összes dombja,
mint Napot a zenit,
ő maradt
az udvar szeme is, füle is,
láthatatlan kapun ugató, bundás lakat,
amiben kulcsként fordultak el végül a vaddisznóagyarak.
Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.
